Napra pontosan húsz évvel ezelőtt, 2004. november 22-én érkeztem meg a Magas-Tátra lábához, és bár pontosan tudtam, hogy miért megyek oda, annyira megdöbbentett, amit ott láttam, hogy ha előveszem az akkor ott készült képeket, még ma is elmegy a kedvem mindentől. 2003 környékén már kezdtem elengedni a koncertfotós énemet. Mikor már mindenkit lefényképeztem, aki egy kicsit is számít, mikor már világszerte minden színpadot és minden fesztivált látott az ember, akkor – azért úgy tizenöt év elteltével – elkezd alábbhagyni a motiváció, és némileg lanyhul a lelkesedés. A fotográfiában viszont pont az a jó, hogy ha az ember úgy érzi, hogy kimerített egy témát, kereshet egy másikat. Ezt én a klímaváltozás, később már inkább klímakrízis dokumentálásában találtam meg.

2003-ban brutális módon bezuhant a Balaton vízszintje. A déli parti települések part menti sávjából gyakorlatilag több száz méter szélességben eltűnt a víz. Ez volt az a pillanat, amikor belső késztetést éreztem, hogy képeimmel felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy tessék végre észrevenni, a klímaváltozás már nemcsak kopogtat, de ránk rúgta az ajtót. Így érkeztünk meg Szlovákiába, ahol 2004. november 19-én, délután 15.30 és 18.00 között drámai események zajlottak le a Magas-Tátra déli oldalán és a Tátraalji-medencében. A nem mindennapi, 170 km/óra sebességű szélvihar két és fél óra alatt hazavágta az egész 330 ezer hektáros területet.

ami megközelíti Szlovákia évi rendes fakitermelési mennyiségét.

A nagyon erős északnyugati szél, amely infrastrukturális károkat is okozott, szó szerint a felismerhetetlenségig megváltoztatta a tátrai tájat. Gyerekkoromban sokszor jártam arra a szüleimmel, de most egyetlen ismerős tájékozódási pontot sem sikerült találni. A vihar következtében 12600 hektárnyi erdő pusztult el, nagyságrendileg 3 millió fa dőlt ki, mint a gyufaszálak, ami alapjaiban rengette meg az egész erdei ökológiai rendszert. Az orkán részlegesen megváltoztatta a Tátrai Nemzeti Park ökoszisztémáját, s a növény- és állatvilágra kifejtett hatása felmérhetetlen volt.

Vihar a Tátrában, 2004 novemberében (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

A Nemzeti Park kezelésében lévő 50 ezer hektár erdő 25 százaléka pusztult el, túlnyomórészt a hegyek lábánál fekvő lankás területeken, ahová a harmincas években telepítettek erdőségeket. Szakértők szerint akkora volt a pusztítás, hogy a hegység klímáját is megváltoztathatja.

A turisztikai szempontokról már említést sem teszek. A síterepek és az erdei turistaútvonalak mind megsemmisültek.

Mindenfelé könnyeiket törölgető embereket lehetett látni, amint hatalmas máglyákat raktak a mindent beborító gallyakból és faágakból. A hotelek vendégek híján bezártak, ezért csak hosszas meccselés után sikerült szállást szerezni, a kajáról nem is beszélve. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy háborús övezetben, ahol se élelem, se víz, se infrastruktúra nincsen. Még a mobiltelefonok sem működtek, mert a szélvihar letarolta a mobilcellákat is. Bár kifejezetten a vihar miatt mentem fotózni a Magas-Tátrába, erre a látványra nagyon nem számítottam.

Olyannyira megrázott a dolog, hogy ez meg is pecsételte a sorsomat: ott és akkor döntöttem el végleg, hogy elengedem a versenyszerű koncertfotózást, és néhány ritka kivételtől eltekintve ezt azóta is betartom. Helyette viszont már húsz éve dokumentálom a klímakrízist, Brazília pusztuló esőerdeitől Peking élhetetlen, szmogos levegőjéig, Fokváros elapadó vízkészletétől a Duna áradásáig. Bár tenni ellene nem sokat tudok, de a fényképeimmel és a posztjaimmal igyekszem felhívni az emberek figyelmét korunk legnagyobb és legveszélyesebb problémájára, a globális emisszió okozta kemencehatásra, ami ebben az ütemben az emberiség már nem is olyan lassú, megállíthatatlannak tűnő önpusztításához vezet.

Fejléckép: Vihar a Tátrában, 2004 novemberében (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)