Az évad vége új feladatot tartogatott neked az Operettszínházban, ráadásul a Jekyll és Hyde-ban először dolgoztál együtt Vincze Balázzsal.

Különleges számomra ez a darab, ugyanis két szerepet is játszom benne: egy lordot és Jekyll apját. Bár nem egy előadáson belül történik meg a váltás, mégis nagy kihívás, leginkább az apa karaktere, ugyanis ez néma szerep, és komoly színészi jelenlétet igényel. Megható, ahogyan Jekyll igyekszik az idős, beteg, őrült férfit visszahozni a világba. Vincze Balázsnak különösen fontos volt ez a vonal, a szülő és a fiú közötti kapcsolat. Ráadásul hagyta, hogy saját magunkból formáljuk meg a figurát, az ilyen típusú rendezőkkel pedig nagyon szeretek együtt dolgozni, és nyitott vagyok a gondolataikra. Nyilvánvalóan annak is megvannak az előnyei, ha valaki pontosan megmondja, hogy mit és hogyan vár el a színpadon, de színészként szeretem, ha hagynak gondolkodni. Balázs elmondta, hogy mit szeretne látni, mi pedig tégláról téglára összeraktuk a karaktert a próbák alatt.

Jantyik Csaba és Dolhai Attila a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Azért is izgalmas ez a folyamat, mert a korábbi változatokban az apa figurája nem kapott ekkora hangsúlyt.

Balázs ötlete volt, hogy jobban ki kellene emelni a karaktert, ugyanakkor törekedtünk rá, hogy a figura ne uralkodjon el a jeleneteken – ennek megvan a veszélye, amikor sok a megvalósításra váró ötlet. De ez a darab nem róla szól, ő csak egy része az egésznek. Annak ellenére, hogy csupán néhány megjelenés jut neki, nagyobb koncentrációt igényel az apát játszani, mint Lord Savage-t, mert olyan erős érzelmeket kell rövid idő alatt kifejezni, hogy fizikailag és szellemileg is komoly készenlétre van szükség.

Ha ez megvan, felemelő érzés látni a tapsrendnél a nézői visszajelzést.

Más típusú szerep, de Lord Savage figurája is érdekes, hiszen a férfi azok közé tartozik, akik ellenzik Jekyll kutatását. A te értelmezésedben a lord miért fordul ellene?

A próbák során sokat beszéltünk azokról az emberekről, akik a bizottságban ülve végül nem szavaznak bizalmat Jekyllnek. Ahogy Vincze Balázs mesélt Savage-ről, egyre inkább kezdett bennem kialakulni róla egy kép: unatkozó, tehetségtelen embernek gondolom. A férfi azok közé tartozik, akik társadalmi helyzetüknél fogva úgy kerülnek pozícióba, hogy nem érdemlik meg. Ezzel a jelenséggel egyébként az életben is gyakran találkozunk, a saját környezetünkben is. Vannak, akik érdemtelenül előnyhöz jutnak, végül aztán ők határoznak meg minket, vagy épp mondanak rólunk véleményt. Én egy ilyen tehetségtelen embert játszok Savage-en keresztül, aki azért akadályozza a tehetségeseket, mert zavarja őt a tudat, hogy mások jobbak. Ráadásul a lord egy arcátlan, köpönyegforgató, a barátaitól elforduló, jellemtelen alak.

Jantyik Csaba, Csuha Lajos és Gömöri András Máté a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

A címszerepet játszó színészekkel beszélgetve felmerült, hogy a Hyde-dá alakuló Jekyll valójában egy morális igazságosztó-e. Megfordítva a kérdést: a bizottság valójában nem ugyanebben a szerepben tetszeleg, csak épp a saját érdekeit nézve?

Abszolút, de természetesen nekik is megvan a saját igazságuk olyan értelemben, hogy nekik nem érdekük a haladás, míg Jekyll épp egy új irányt mutat nekik. Közben ott van mellette az is, hogy a bizottság tagjai a külvilág felé elrejtik a gyengeségeiket, végül azonban a látszólag példás életet élő emberekről kiderül az igazság. Olyan figurákat látunk a darabban, akik a mai társadalomban is jelen vannak.

Például a művészvilágban?

Van rá példa, főként a hozzá nem értésre. Közben pedig felmerül a kérdés, hogy amikor azt mondjuk valakire, hogy „nem jó” színész vagy rendező, akkor valójában mit értünk az alatt, hogy „jó”. Ha nem inspirál engem, vagy rám akar erőltetni valamit, ami nekem nem tetszik, akkor tehetségtelen? Nem egyértelmű.

– Vincze Balázzsal például azért szerettem, mert nem akart erőszakoskodni felettünk, hanem nyitottan állt az egész csapathoz, és meghallgatta az ötleteinket.

Te magad is rendezel. Mennyire tudod a színpadon különválasztani a rendezői és színészi énedet?

Teljes mértékig. Ha jól tudunk együtt dolgozni a rendezővel, akkor színészként eszembe sem jut felülírni azt, amit ő gondol. Viszont, ha úgy érzem, hogy életszerűtlen, amit kérnek tőlem, akkor nem igazán tudok uralkodni magamon, és megpróbálok korrigálni. Közben pedig nem szabad azt hinni, hogy csak az a látásmód létezik, amit én gondolok helyesnek. Rendezőként ugyanakkor mindig nagyon erősen képviselem azt, amit szeretnék, de az egy másfajta pozíció: olyankor én vagyok a produkció vezetője, és egyben én vagyok érte a felelős.

Rendezőként mennyire hagyod szabadon alkotni a színészeket?

Általában határozott elképzelésem van arról, hogy mit szeretnék látni, de természetesen meghallgatom őket. Jó példa erre a legutóbbi rendezésem. Az Art-Színtérben csináltam a Három magas nőt, amit Nagy Enikő, Hegyi Barbara és Marjai Virág játszik, és ennél az előadásnál a lányok az egyik próbán olyan ötlettel álltak elő, ami magamtól nem jutott volna eszembe. Mivel nagyon jónak találtam az általuk képviselt gondolatot, beépítettük az előadásba. Egy színdarab készítésekor természetesen mindig szükség van egy vezetőre, de a színházcsinálás mégis csak közös munka.

Jantyik Csaba a János vitézben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

A következő évadban látható lesz az Operettszínházban a János vitéz, amelyben a francia királyként lépsz színpadra. A figura köré különleges világot álmodott Bozsik Yvette. Az is egy közös munka eredménye?

Bozsik Yvette Vincze Balázshoz hasonlóan olyan rendező volt, akivel korábban még nem dolgoztam együtt, és nagyon jó találkozásnak éltem meg a vele való munkát, főként Yvette nyitottsága miatt. Hárman játsszuk a francia királyt, és mindnyájan más alkatú, karakterű emberek vagyunk. A próbák kezdete előtt volt bennem aggodalom emiatt, hiszen ami Bodrogi Gyulának vagy Földes Tamásnak jól áll, nekem nem feltétlenül, és amelyik mozdulatuk humorforrás, nálam erőltetettnek hathat és fordítva. Boldog voltam, amikor már a kezdetekkor tisztáztuk, hogy nyugodtan közelíthetünk a szerephez a saját eszközeinkkel. Így persze nagyobb odafigyelést igényelnek az előadások, főleg, ha keverednek a szereposztások, de a partnerekkel meg szoktuk beszélni egy-egy színpadra lépés előtt, hogy hol vannak olyan improvizatív részek, ahol egy kicsit másképpen fejezzük ki magunkat.

Mennyire engedik a jelenetek, hogy máshonnan közelítsétek meg azokat, mint a kollégák?

Az viszont, hogy mennyire lehet eltérni egymástól, nehéz kérdés, mert az operettek és musicalek világában nagyon szeretik, ha mindenki ugyanazt csinálja. Ennek praktikus okai vannak: rengeteg ember van a színpadon, és ha mindenki menne a saját feje után, összedőlne a produkció. Húzni kell egy határt, közben pedig azt gondolom, hogy például egy operett nem bírja el, hogy ne legyenek benne improvizációk. Ez a műfaj sajátossága, illetve elég, ha csak az egyik kedvencemre, a Lili bárónőre gondolok, amit tizenhét éve csinálunk – nem lehet ennyi időn át mindig ugyanazt játszani. Időnként eszembe jut egy-egy olyan poén, ami még nem hangzott el, és beépítem.

Szulák Andrea, Kalocsai Zsuzsa és Jantyik Csaba a Lili bárónőben (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

A Lili bárónő végigkísér a pályádon, hiszen a bemutató óta minden előadásban te játszottad Malomszegi Bárót.

Ebben előadásban nagyon összenőttünk az Illésházy grófnőket játszó Lehoczky Zsuzsával és Mednyánszky Ágival, és amíg játszották a szerepet, egy szemvillanásból tudtuk, hogy a másik valami vicceset mond vagy tesz a következő pillanatban. A többiekkel is hasonló az összhang, ezeket a kikacsintásokat pedig a nézők is nagyon szeretik. Magam részéről nem vagyok az a fajta színész, aki könnyen elneveti magát a színpadon, de a Lili bárónőnél még velem is megesik néha, hogy egy váratlan dolog kizökkent. Az viszont nem jó, ha valaki szándékosan provokálja az ilyen helyzeteket.

Volt olyan Lili bárónő-előadás, ami nagyon emlékezetes marad számodra?

A jubileumi előadások mind ilyenek, de volt egy, ami különösen izgalmasra sikerült. Alakult egy csoport, akik megvették az előadást, és kifejezett kérésük volt, hogy improvizáljunk. Tudtuk, hogy a nézőtéren olyan emberek ülnek majd, akik nem először vannak ott, és az alapsztorira valójában nem is kíváncsiak. Ilyennel korábban nem is találkoztam a pályámon. Az előadás végén aztán kaptunk tőlük tortát, pezsgőt, képeket, nagyon nagy élmény volt. De ugyanilyen jó volt a 300. előadás is, amire annyian akartak jegyet váltani, hogy kellett csinálnunk egy plusz előadást, ezúttal a Raktárszínház helyett a nagyszínpadon – egy délelőtt alatt elfogytak rá a jegyek.

Jantyik Csaba és Szolnoki Tibor a Lili bárónőben (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Nem az Operettszínház előadása volt az első találkozásod a darabbal.

Miután lediplomáztam, Debrecenbe szerződtem, ott játszottam először a Lili bárónőben, akkor még a bonvivánt, Illésházy grófot. Évekkel később, amikor pedig beleöregedtem Malomszegi szerepébe, Almási-Tóth András felkért, hogy játsszam el Sopronban. Béres Attila rendezése a harmadik változat, amiben benne vagyok 2005 óta. Úgy tűnik, ebből megyek nyugdíjba, de remélem, ez még sokáig nem következik el.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Jantyik Csaba (forrás: Budapesti Operettszínház)