Az Armel Operafesztivál magyar alkotógárdával készült ősbemutatójáért a bécsi Muth Színházba kellett utazni, ahol a közönség soraiban szép számmal képviselte magát a színházi és zenei szakma. Sokakat érdekelt a Tar Sándor és Monteverdi keresztezéséből készült színházi opera a Forte Társulattól.
Az El valahová zenéjét az Artisjus-díjas Dargay Marcell alkotta, és a dolog nagy ötlete Monteverdi alig húszperces Tankréd és Klorinda című opuszának beemelése volt a partitúrába. Hogy miként kapcsolódik ide a nagy korabarokk komponista, azon persze lehet vitatkozni. Az biztos, hogy a 10-15 perces szkeccsekből álló, mintegy másfél órás előadás (amely itt fél évig egyébként visszanézhető) nem állt össze nagy narratívává, de így sem esik szét. Kötőanyaga a hol nagybetűs, hol kisbetűs Szerelem. Avagy szerelem.
Tar Sándor novelláiban persze kevesebbszer találjuk meg a Nagybetűset. Az előadás gerincét és legerősebb pillanatait hogy, hogy nem, az El valahová című jó tizenöt flekkes elbeszélés adja. Ebben egy részeges gyüttment próbál magáévá tenni egy ágyban fekvő, beteg nőt, miközben annak alkoholista, impotens férje biztatja az aktusra. Hasonlóan szívszorító a következő történet, amelyben egy katonatiszt özvegye a halott férje egyenruhájába öltözteti a férfit, aki a szelet csapná neki. Vagy az utolsó novella, amelyben egy főbérlő hasztalan, szánalmas akarással várja haza elszökött nejét.
„Hol vagy, Kancám?” – kérdezi az egyik szereplő, és a választ persze a címből tudjuk. Elment, valahová.
Horváth Csaba rendezésében a történeteket összekötő színpadi kellék egy halom méteres hosszúságú, el nem hanyagolható vastagságú gerenda (ahogy a képeken is látszik), amelyekből a szereplők hol ablakot, hol kocsmapultot, hol kutat építenek, hol az események ritmusát jelzik velük, hol kockázatos mutatványokat hajtanak végre.
A színház intellektuális örömei mellett nem szabad alábecsülni annak az izgalmát, amit az ad, ha egy színész egy ilyen, hegyére állított fadarabon egyensúlyoz egy amúgy sem elhanyagolható jelentőségű párbeszéd közben.
Vagy ha az egymáshoz ütött fadarabok között táncol úgy, hogy egy sem találja el a kislábujját. Horváth Csaba színháza valódi fizikai színház, csupa dinamika. A komoly zenés színházi műfajok ritkán tartogatnak efféle nézői örömöket.
Színház elsősorban, s így a színpadot is prózai színészek népesítik be. Álljon most itt a nevük: Fehér László, Földeáki Nóra, Hojsza Henrietta, Horkay Barnabás, Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Pallag Márton, Widder Kristóf. A színpadon helyet kapó Metrum Ensemble játéka belesimul a sodrásba, de sehol nem lennénk a zene nélkül. (A zongoránál a zeneszerző, az együttes vezetője Rozmán Lajos.) A két kiválóan éneklő operaénekesnek – Megyesi Zoltán, Molnár Anna, fehér öltönyökben, mint afféle modern angyalok – leginkább Monteverdivel van dolga, s akkor már azt is illene megmagyaráznom, hogy hogyan került az első jelentős operaszerző neve Tar Sándorral párba.
Csakhogy én is pusztán találgatni tudok. (Hát nem ez a néző dolga?) Tankréd és Klorinda történetében az ellenséges harci táborhoz tartozó szerelmesek megvívnak egymással, csakhogy utóbbi, a nő nem fedi fel kilétét a férfi előtt, csak miután az győzött, haldoklás közben. Szerelmesek párviadala, s egy szörnyű haláleset. A Monteverdi-zene részletei az El valahová című történet közben bukkannak fel, s nem csak mesteri ellenpontot képeznek a cselekmény naturalisztikus, taszító részleteivel, hanem hozzá is tesznek a jelentéshez. Klorinda haldoklás közben így szól: „Tárul az ég, én békével megyek”. S valahogy ez van ezekben a novellákban is.
Bántjuk azt, akit szeretünk, s hogy ha a szerelem vak, hát legalább olyan ostoba és kegyetlen is tud lenni.
Miközben úgy véljük, vágyaink tiszták, a tiszta érzelem megannyi undorító, abszurd, nevetséges és szánalmas módon tör felszínre. Mert milyen szerelem az, amikor a részeges korhely szerelmes? Vagy a múltba révedő katonaözvegy? Vagy az éjjeli lámpát síboló férfi, akinek minden vágya egy uniformis? Vagy az érzéseivel megkésett szalagmunkás?
Az utolsó előtti szkeccsben Gyula belehabarodik Nellibe. Nem is habarodik, ennél mélyebb az érzés. „Azt a nőt én szeretem. Negyvenhárom éves vagyok, de még soha nem voltam szerelmes.” Aztán amikor megtörténhetne a csoda, két ember egymásra találása, Gyulát végzetes baleset éri. Halálában Gyula boldog: „az öröm túlélte”.
Valahogy sosem akar összejönni. Kiterítenek úgyis. Aztán Petri sorai jutnak az eszembe az előadás közben, aki a visszeres lábakat szemlélve megállapította, hogy az angyal a részletekben lakik. Hát így.
Tar Sándor kivételes prózaíró volt, az El valahová pedig ennek a kivételesen tömör és irodalmi kisprózának hatásos adaptációja Horváth Csabától és Földeáki Nórától (szövegkönyv), valamint Dargay Marcelltől. Reméljük, láthatjuk az előadást majd itthon is.