Miért éppen most érkezett el pályád során a pillanat, hogy megformáld Turandotot?

Idén kezdtem a harminckettedik szezonomat, de korábban sose gondoltam volna, hogy ezt a szerepet el akarom énekelni. Sőt, többször hárítottam is, aztán Halász Péter karmester úr azt mondta, gondolkodjam el rajta. A mai napig kikérem a tanárnőm véleményét, aki azt mondta, most már el szabad énekelnem. Ha valaki idő előtt próbálkozik meg Turandot szerepével, kitépheti a középregiszterét, megsérülhet a hang, de engem ez most már nem érint. Inkább a szerep lelkületétől féltett, nem igazán vagyok Turandot. Liù, akit sokszor énekeltem, sokkal közelebb áll hozzám.

Amikor időpontot egyeztettünk, már a telefonban elkezdted mesélni, milyen sokáig kerested, honnan van ennyi ártó szándék Turandotban.

Igen, kerestem ennek a mérhetetlen kegyetlenségnek a forrását. Ha az eredeti történetet nézzük, azt láthatjuk, hogy egy császári körökben felnövő hercegnő nagyon messze van a normalitástól, a hétköznapi élettől. Arra nevelik, hogy a férjével majd uralkodjanak, hiszen

Turandot is azt fogadja el normálisnak, amit tanítanak neki, és elvárnak tőle, hiszen egy birodalmat fenn kell tartani, az érdekek sokszor felülbírálják a magánéletet. Közben érdekes módon semmit nem hallunk az édesanyjáról. Lehet, hogy anya nélkül nőtt fel, azt tanították neki, hogy nem lehet gyengének lenni. Közvetve ezt a rengeteg gyilkosságot is az okozza, hogy úgy érzi, neki nem lehet akárki a férje, ki kell szűrnie a kérők közül a méltatlanokat. Sokat küzdöttem a szereppel, de végül rájöttem, hogy az opera lényege a szerelem, a szeretet diadala a kegyetlenség felett.

A női lélek két végpontját láthatjuk a darabban, hiszen Liù is végletes személyiség. És Puccini a legpozitívabb és a legnegatívabb karaktert helyezte egymás mellé. Turandot igazából két dologtól rendül meg: először amikor a császár megfosztja a hatalmától, és azt mondja: „az esküm szent”. Másodszorra pedig amikor szembesül a szerelemmel. Ő maga is elmondja a harmadik felvonásban, hogy az első pillanattól félt Kalaftól, attól, hogy le fogja győzni. Ha belegondolunk, az ember először megrémül ettől az érzéstől, és csak később érzi az áldásait, ahogy megszépül a lelke tőle.

Sümegi Eszter (Fotó/Forrás: Emmer László)

Az opera problematikájával is összefügg a befejezetlenség: vajon hogyan lehet hitelesen ábrázolni, hogy valaki annyira megváltozzon, mint Turandot teszi? Tényleg lehetséges, hogy ilyen előzmények után ráleljen a saját emberi oldalára?

Reménykedjünk, a szeretet képes hegyeket mozgatni, valódi csodákat tenni. Berio muzsikája sejtelmes, nem tudjuk, létrejön-e a szerelem a főszereplők között. Ebben a rendezésben elmegy mellettük a lehetőség, csak egy pillanatra találnak egymásra. A férfi túl karrierista, ő igazából a hatalomért jött, Turandot pedig szinte kívülállóként nézi, ahogy dicsőségesen császárrá koronázzák. Kicsit szomorú, de igazán modern befejezés, 2001-ben készült el, és 2002-ben mutatták be.

Hozzád melyik változat áll közelebb?

Én Franco Alfano meseszerű befejezését szeretem a legjobban, abból is a Toscanini által húzott változatot, amelyet kilencvennyolc éven át többségében játszott a világ.

Puccini pedig egy csoda, ő egy olyan géniusz volt, aki ezt el tudja érni. Hihetünk abban, hogy minden egyes hangot szívvel-lélekkel írt le, és nagyon ismerte a női lelket. Ha megnézzük az életművet: Tosca, Manon Lescaut, Angelica nővér, Turandot, Pillangókisasszony… A szoprán hangfajt is nagyon szerette, sok gyönyörűséget írt a számunkra.

Említetted, hogy mennyire szeretted Liù szerepét. Hogyan élted meg most, hogy Turandotként, kívülről kellett nézned őt?

Mindig dobogott érte a szívem. Minden egyes hangot ismerek a szólamban, és imádtam énekelni. Nagyon sokat segített a szerepformálásban, hogy Liù halálán tényleg megrendültem. Egészen addig ott a remény, hogy talán megmondja a herceg nevét, és életben maradhat. De ő inkább vállalja a halált, mintsem hogy elárulja, akit szeret. Van olyan, hogy az ember életében pálfordulás történik. Így van ez Turandottal is. A halált nem könnyű feldolgozni, még az ellenségeink esetében sem, hát még amikor ártatlan vér hull. Az is megrendítő, ahogyan Timur, akinek Liù végig a segítője volt, kitör, és bosszúért kiált. Nagyon jól játszotta a kolléga (Fried Péter – a szerk.), mert olyan indulattal lépett felém, hogy hátrahőköltem, de hát hogyan is tehetné meg bárki, hogy így közelít Turandothoz? Nagyon erős pillanat volt. Miközben sokan halnak meg Turandotért, itt jön rá, hogy mit is jelent ez igazából.

Nagyon érdekes Turandot személyisége, mert a három kérdés őt magát adja ki, ezért is ő a harmadiknak a megfejtése. Az első a remény, mert Turandot reménykedik abban, hogy talán irányíthatja az életét. Hogy kitörhet ebből a rideg közegből, amiből elvágyódik. A második a vér, ami a szexualitásra utal. A harmadik leírása is érdekes: először megfagyaszt, azután, ha elfogad szolgájául, királlyá tesz.

Sümegi Eszter Turandotként (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Azért idegenkedhet a házasságtól is, mert csak hierarchikus viszonyokat lát maga előtt, valódi emberi kapcsolatokat nem?

Igen, csak ez a példa áll előtte. Kizárólag politikailag elrendezett házasságokat látott, patikamérlegen mérték ki, hogy ki lehet az uralkodóház egy tagjának a párja. A mostani koncepcióban a császár gondosan kikutatta, hogy létezik Kalaf herceg, és úgy gondolja, ővele mehet tovább a birodalom. Közben kit érdekel, hogyan tudnak az emberek magánemberként boldogulni? Ahogy például Diana hercegné esetében is láthattuk, mi történik, ha valaki ki akar lépni a hatalmi rendszerből, és azt mondja: most én következem, nemcsak a protokoll.

Hogyan érezted magad ebben a rendezésben, mennyire áll közel a te darabfelfogásodhoz?

A rendezőasszony (Barta Dóra – a szerk.) koncepciója a Berio-féle befejezésből indult ki, amely szerint a szerelem valójában nem következik be. Tehát a meseszerű elemek mellett megjelenik a való élet is. Egy birodalmat csak erős kézzel lehet fenntartani, a vezetők ezzel igazolják a gyilkosságokat, és hogy a börtönök tele vannak politikai foglyokkal.

Láthattuk ezt a történelem során a nagy birodalmakban. Aztán jön a királyfi, és minden szép lesz – várjuk az opera végén. Na ez már mese. De a felnőtt embernek is kell a mese. A mostani koncepcióban viszont Turandot ugyanabban a szeretet nélküli, hideg világban él tovább, ami nagyon szomorú.

Úgy tudom, igen kritikusan viszonyulsz azokhoz a figurákhoz, akiket megformálsz. Hogyan tudsz mégis beléjük helyezkedni, például Turandot esetében?

Valóban nem mentegetem őket, Toscát se, amiért embervér tapad a kezéhez, vagy Angelica nővért, aki végez magával, miközben borzalmas lehet elveszíteni egy gyereket. Az operákban általában kisarkított emberi helyzetek jelennek meg, amelyekből nincs kiút, de a zene mégis megtisztulást hoz. Turandotot se akarom felmenteni, akkor sem, ha csak egy kis alkatrész a gépezetben, mégis sok ember haláláért felelős. Hogyan élem meg, amikor meg kell formálnom? Először is énekesnő vagyok, és az operaszínpadon szerepet kell játszani, de még a koncerténeklés során se kottafejeket, hanem valódi, emberi érzelmeket közvetítünk a közönségnek. Úgyhogy

Egyébként nincs ember hiba nélkül, még a legcsodálatosabb női karakterek esetében sem. A negatív figurákba sokkal nehezebb belehelyezkedni, de hát muszáj. Magánemberként mondhatom, hogy én nem szeretem ezt a karaktert, de ez a színpadon nem látszódhat rajtam.

Sümegi Eszter Turandotként, László Boldizsárral (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A beszélgetés elején említetted az érzelmileg megterhelő karaktereket. Hogyan tudod elkerülni, hogy ártsanak neked, és túlságosan megviseljen, amikor megformálod őket?

Leveszem a csodaszép kosztümöt, hazamegyek, és élem a magánéletem. Ott a családom, a férjem, az unokáim – és a növendékeim, egy ideje ugyanis Szegeden tanítok magánéneket, mellettük pedig a kolléganők is sokszor jönnek tanácsért. Az én kis mikrovilágomban, a szeretteim körében töltődöm fel. Az embert valóban megterheli egy ilyen előadás, kiüresedik tőle. De amikor Turandot fájdalma szomorúságot okoz, és aznap este még nem hagy aludni, másnap fölébredek, és azt mondom: de jó, hogy nekem van egy másik világom, amiben nagyon sok szeretetet kapok. És ebbe beleértem a közönség szeretetét is, mert minden alkalommal szűnni nem akaró tapssal fogadtak, hála Istennek.

A növendékeiddel is beszéltek arról, hogyan lehet pszichésen jól bírni a pályát?

Hogyne, nemcsak énektechnikát tanítok, embert nevelünk, az egész személyiséggel foglalkozni kell. Sokszor egészen fiatal diákok kerülnek hozzám, érettségi után – bár vannak másoddiplomások is –, ezért nagyon sokat beszélgetünk a mentális felkészülésről, mert az legalább olyan fontos, mint a technikai alap. Nagyon erős idegrendszer kell ehhez a pályához, és rögtön látom a növendéken, ha valami nincs rendben vele lelkileg. Olyankor elkezdünk beszélgetni, és megpróbálunk megoldást találni, bár sokszor már az is segít, ha elmondhatják valakinek a problémáikat. Nagy egyéni különbségek vannak: egyikük erősebb idegrendszerű, sportol, jó családi háttérrel rendelkezik, sok szeretetet kapott, de van, aki jobban izgul, sok nehézséget élt már át, esetleg betegség van a családban. Én is mesélek a pályámról, arról, hogy

Soha semmi nem egyszerű, de megéri dolgozni, mert kiváltságos állapot, igazi ajándék, hogy zenével foglalkozhatunk, és ezzel örömet szerezhetünk másoknak.

Léteznek praktikus módszerek a feszültség mérséklésére?

A sportolókat is felkészítik, például nagyon meg kell ismerniük a saját szervezetüket, hogyan reagálnak krízishelyzetben. Én nagy kézilabda-rajongó vagyok, és sokszor látom, hogy a játékosok fülhallgatót viselnek a meccs előtt, mert igyekeznek minden külső hatást kizárni, meditálnak, próbálják oldani a stresszt. Fontos tudni, hogy ha megugrik az adrenalinszintem, mivel tudom magam megnyugtatni. Erre vannak légzőgyakorlatok is, de a gondolatok összpontosítása is hasznos módszer. Én azzal nyugtatom magam, hogy rendesen megtanultam a szerepet, elvittem énekórára, korrepetícióra, átvettem a karmester úrral, összepróbáltuk a kollégákkal.

És aztán másokért is kérem, a kórustól a díszletállító munkásig, mindenkinek a lábáért, kezéért, mert ez egy nagyon veszélyes műfaj. Ettől mindig meg is nyugszom. Amikor felmegyek a színpadra, tudom, hogy az előadói produkció egyik felét hideg fejjel kell csinálni, a másik fele pedig az átélés. Hihetetlen koncentráció kell ahhoz, hogy a színpadon az énekes a székbe tudja tapasztani a közönséget, és el tudja varázsolni őket.

Sümegi Eszter A bolygó hollandi Sentájaként, Kovácsházi Istvánnal (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Számodra hogyan, mikor derült ki, hogy az éneklésben találod meg a hivatásodat?

Hát ez jó kérdés. Egészen kicsi koromban édesanyám figyelt fel a hangomra, aztán nyolc-kilenc éves korom körül kezdtem zenét tanulni. A Zeneakadémián volt egy kis útvesztés, de amikor a tanárnőmhöz kerültem, akkortájt ébredtem rá, hogy az énekléssel szeretnék foglalkozni. Ő nagyon stabilan megtanította a testemet a technikára, azt mondta, ez a rész tanulható, mert fiziológiai törvényszerűségek vonatkoznak rá. Azt is hozzátette, hogy a művészi részét viszont nekem kell kidolgoznom, ő legfeljebb levagdossa, ami nem odavaló. Ekkoriban nőhetett be a fejem lágya.

Mennyire tudtad, mire vállalkozol, mivel jár ez a szakma?

Fogalmam sem volt róla. A szülővárosomban, Mohácson nem volt opera, még színház sem, a klasszikus zenével Pécsett ismerkedtem meg.

Külföldön szocializálódtam, Berlinben a Komische Operben, Harry Kupfer és Christine Mielitz keze alatt. Nagyon különleges rendezéseik voltak, és hamar ráéreztem, milyen hihetetlen fegyelem és szorgalom kell ehhez a pályához. Fizikálisan szerencsére megvolt a szükséges teherbírásom, hiszen vidéken nevelkedtem, ahol mindig van valamilyen munka a földeken vagy az állatok mellett. Ez megalapozta, hogy akár egy sokórás Wagner-opera se okozzon gondot.

Mennyit változott a zenei világ a berlini pályakezdésed óta?

Felgyorsult az élet, pedig azt az opera műfaja nem viseli el. Minden futószalagon megy, a művészek sem terveznek hosszú távra, énekelnek öt-tíz évet, és kész. Az impresszáriók kifacsarják a fiatalokból, amit lehet, és nem számít, ha utána tönkremennek. Ha az embernek nincs annyi lélekjelenléte, hogy ő maga ellen tudjon állni a nagy szerepek csábításának, nem marad sokáig a pályán.

– ezért tart immár harminckét éve. Soha semmit nem siettettem. Ma is hiszek benne, hogy hosszú távon az értékek maradnak meg. Lehet, hogy a világ folyton az újdonságot szomjazza, de évek múlva nem fogunk emlékezni a rövid időre felkapott előadókra, gondoljunk akár a televíziós tehetségkutatókra. (Miközben fiatal koromban én is számos könnyűzenei együttest hallgattam, tehát a minőséget ott is elismerésre érdemesnek tartom, még ha jobban is szeretem a komolyzenét – nemcsak az operát, de például a zongoramuzsikát, rajongok Jevgenyij Kiszinért vagy Gyenyisz Macujevért.) Bármilyen fontosak is manapság a külsőségek, mindig azt tanítom a növendékeimnek, hogy a kvalitás a legjobb befektetés. Ha egy gyereket otthon jól nevelnek, és a szülők hitelesen közvetítik a műveltséget és mindazt, ami igazán fontos, hiába kelti fel az érdeklődését a talmi csillogás, vissza fog találni a helyes útra. Én is voltam fiatal, de aztán elkövetkezik az az életszakasz, amikor az ember megint elkezdi az értéket keresni.

Fejléckép: Sümegi Eszter a Magyar Állami Operaház gálaestjén (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)