Hogyan kezdtetek el együtt dolgozni produkcióban?

Perczel Enikő: Az irodalmi vezető, Galambos Attila keresett meg azzal, hogy szerinte jó páros lennénk Sárával, akit előtte egyáltalán nem ismertem. Azonnal igent mondtam, tetszett, hogy egy fiatal, Olaszországban végzett, ígéretes tehetség ír operát, amihez én készíthetek librettót.

Mikor született meg az opera ötlete?

Iván Sára: Februárban szoktak lenni a szerződtetési tárgyalások, ilyentájt hirdet évadot a színház. Ekkor Károly Katalin, a színház zenei vezetője megkérdezett arról, tudnék-e írni egy operát. Én nyilván azt hittem, viccel, ezért rávágtam, hogy persze. „De januári bemutatóval” – érkezett a kiegészítés, és akkor már én is felfogtam, hogy komolyan beszél. Rettentő hálás voltam, hogy egyáltalán eszükbe jutottam, annyit kértem, hogy legyen valaki, aki a szövegben segít. Mikor kérdezték, hogy szövegíró vagy dramaturg legyen az illető, azt választoltam, hogy olyan dramaturg, aki szöveget is ír. Így kerültem össze Enikővel, és így találkoztunk mi áprilisban. Nagyon gyorsan dolgoztunk, kevesebb, mint fél év alatt készült el az Előjáték Lear királyhoz.

Enikő, te először dolgoztál Kecskeméten?

PE: Ez egy jó kérdés. Én ott kezdtem a pályámat, negyedéves színművészetis voltam, amikor három ifjú titán megkapta a kecskeméti színházat, ami igen nagy kuriózumnak számított: Bal József, Lendvai Zoltán és Harsányi Sulyom László lettek a teátrum vezetői. És én úgy döntöttem, hogy náluk töltöm a gyakorlati éveimet. Úgyhogy nekem ez a gyönyörű színház volt az első munkahelyem. Nagyon megható volt ide harminc év után visszatérni, ráadásul egy ilyen szuper dologgal!

Miért fogalmazódhatott meg a színház vezetőségében egy operabemutató ötlete?

IS: Nagyon fontos elmondani, hogy a kecskeméti színház négy éve megkapta a nemzeti színházi státuszt, ezzel együtt jár, hogy operát is repertoáron tart. A legelső ilyen mű, aminek a próbafolyamatába egyébként én is becsatlakoztam, az Donizetti A csengő című operája volt. Többnyire vígoperák kerültek eddig színpadra, bár játszottunk Bánk bán keresztmetszetet is. Ezzel azt akarom mondani, hogy az operajátszás még szinte gyerekcipőben jár Kecskeméten, és éppen ezért volt nagyon nagy vállalkozás, hogy egy kortárs operát mutasson be a színház. Ezt a személyemtől teljesen függetlenül is hatalmas dolognak, merész lépésnek tartom.

Az Előjáték Lear királyhoz alkotógárdája azzal a közös céllal dolgozott együtt, hogy közelebb hozzuk a nézőkhöz az opera műfaját. Abszolút arra törekedtünk, hogy egy mozgalmas, fiatalos, vidám, szórakoztató előadás szülessen.

Perczel Enikő dramaturg (Fotó/Forrás: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)

Tehát azt mondod, hogy Kecskeméten még nem alakult ki az operára nyitott közönségréteg?

IS: Szerintem nyitottság van, és talán nem elhanyagolható, hogy itt született Kodály Zoltán. Az itteni nézők – ahogy a magyar közönség általában – imádják a zenés színházat. Hogy az operához hogy állnak, arról legszívesebben komoly közvéleménykutatást tartanék. A szóban forgó előadás például előjátékkal indul, igen, az Előjáték előjátékával, konkrétan porszívózással. Ezzel kapcsolatban megoszlottak a vélemények: voltak olyanok, akiknek ez visszatetsző volt, és voltak, akiknek megtetszett a laza indítás. Érdekes volt látni, hogy a különböző generációk hogyan fogadták ezt az újító felfogást. De eddig összességében nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk, úgyhogy bízom abban, hogy az alapcélunk, hogy behívjuk a nézőket az operára, sikerült. Az indulás mindenképpen sikeres volt, és pont emiatt jelentős abban a felelősségünk, hogy ezt az előadást szinten tartsuk.

Enikő, mi a te viszonyod az operához?

PE: Én az instrumentális zene világában nőttem fel, hegedültem, majd brácsáztam, kamarazenéltem zeneiskolában. Aztán a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Fodor Géza tartott nekünk egy opera kurzust, egy évig elemezte velünk a Don Giovannit. A tanár úr akkora hatással volt ránk, hogy minden premieren ott voltunk az Operában, be-belógtunk az ELTE-s opera szemináriumára is, végül diplomamunkaként Kleist O. márkinéjából írtam operalibrettót. Sok operaelőadásban dolgoztam mint dramaturg.

Imádom ezt a műfajt, annyira szabad. A zene úgy hat az érzékszervekre, amit egy prózai mű semmilyen szinten nem tud felülmúlni. Szeretem, hogy az opera valahogy határtalanná tudja tenni a teret és az időt, például egyszer csak egy másik helyszínen járunk egy zenei hangnak köszönhetően. Ilyen őrült dolgokat az operában lehet csinálni, máshol nem igazán.

Iván Sára zeneszerző az Előjáték Lear királyhoz zenekari próbáján (Fotó/Forrás: Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)

Érdekes, hogy a szabadság jut eszedbe a műfajról, a nézőknek talán inkább a kötöttségek, mármint amik az operaelőadás köré épülnek: szép ruha, műértő figyelem stb. Az a fiatal, aki először a műfajjal a szóban forgó előadás kapcsán találkozott, mennyire lépett be az opera világába?

IS: Azt gondolom, hogy ha már van egy jó élménye, és az adódhat bármiből: a zenéből, valamelyik szereplőből vagy akár abból, hogy megragadta egy motívum, akkor közelebb kerültünk ahhoz, hogy egy másik operára is nyitott legyen. Az én fülemet is megütötte a „szabadság” szó. Az operában rengeteg lehetőség rejlik, és pont az lenne a jó, hogyha ezeket tudnánk bővíteni.

Persze, hogy vannak az operában kötöttségek, szabályok, de mindentől el lehet térni. Nekem az említett porszívó a kedvenc példám. A történet onnan indult, hogy Somogyudvarhelyen van a nagymamám háza, ott voltam húsvét körül, és akkoriban már agyaltam azon, hogyan kellene elkezdeni az operát. Porszívóztam, és akkor jött az ötlet, hogy megpróbálom lekottázni a porszívó zaját.  Így kezdtem el írni az operát. Mivel kifejezetten ehhez a porszívóhoz íródott a darab, édesanyám elhozta Kecskemétre az eszközt. Tök jó volt minden addig a pontig, amíg egy áramszünet után el nem hangolódott, épp a főpróbahéten. Mivel a porszívó adta meg a kezdőhangot, pótolhatatlan volt. Próbáltuk ki-be kapcsolgatni, szívattunk vele különböző dolgokat, aztán kiürítettük a porzsákot, de semmi sem segített. Végül arra jutottam, hogy mivel a zenekarban szól a legmagasabb hang, majd mindenki elhiszi, hogy az volt az eredeti hangja. Ettől függetlenül nagyon büszke vagyok, hogy ez a porszívó belekerülhetett a darabba, mert érzelmi szálak fűznek hozzá, és jó újra hallani minden estén, amikor játszunk. Összességében szerintem az ilyen ötletek kidolgozása új út lehet az opera megszerettetésére.

Említetted korábban, hogy minden előadást nézel, olyankor is ott vagy, amikor nem vezényelsz. Szerinted mikor fogod tudni úgymond elengedni és nem izgulni érte?

IS: Ezt magam is megkérdeztem Károly Katitól, ő azt felelte, nagyjából tíz év múlva. Hogy nagyjából tíz év múlva fogom majd föl egyáltalán, hogy mit is hoztunk létre, így közösen. Most még nem. De én szeretek izgulni, drukkolni, úgyhogy nem bánom.

Csereklyei Andrea az Előjáték Lear királyhoz c. előadásban (Fotó/Forrás: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)

Miként tudnád jellemezni a zenédet? Van kedvenc hangszered?

IS: Több „kedvenc” hangszerem is van, de ha egyet kiemelhetek, akkor az az angolkürt. Bármi, ami lelkileg igazán mélyen érint, az angolkürt által kerül kifejezésre. Viszont hasonlítani nem tudnám és nem is akarnám semmihez a zenémet, mert szerintem minden alkotó arra törekszik, hogy a saját nyelvezetét találja meg, vagy a saját eszköztárát alakítsa ki. Ezzel együtt természetes dolog, hogy az első hatások, a katarzis élmények visszaköszönnek. Ami nekem nagyon fontos volt egy ilyen erős szövegnél, mint amilyen Molnár Ferencé, azok a karakterek zenei megformálása. A konfliktust okozó szereplőt, a Lear királyt játszó Bánáti Kálmánt négy akkorddal fejeztem ki, és tulajdonképpen ebből a négy akkordból áll az egész zenei anyag: ezek kapcsolata, egymáshoz való viszonyuk adta ki mind a dallamokat, mind a kíséreteket. A darabban kulcsfontosságú, hogy vannak művészemberek és civilek. Egyetlen kardinális változtatás történt a részünkről, az eredeti műben a Tűzoltó volt az a szereplő, akit mi Takarítónőre írtunk át, egy olyan személyre a színházban, aki alapvetően a civilekhez tartozik, mégis ott él a művészek között, és mindenről tud. Érdekesség, hogy ő az egyetlen karakter Molnár művében, aki verses formában beszél, ezt zeneileg szerettem volna mindenképpen megjeleníteni.

hogy a Takarítónőben lévő keserűség valamiféle szépséggel tudjon párosulni. Örömünkre, nagy sikere van a Takarítónő három áriájának. Továbbá nagyon fontosak számomra a zenei váltások, a variációk, összességében a figyelem fenntartása. Valahogy úgy igyekeztem megírni a zenét, hogy tempós és mozgalmas legyen összhangban a színpadi cselekménnyel.

PE: Én is ezt akartam mondani, hogy az a zseniális Sára zenéjében, ami a vérbeli operaszerzőkre jellemző: minden mozgást, lélektani változást leképeznek a tempó, - dinamika, hangnemváltások, mindent tartalmaz a partitúra eleve.

Hogyan állt össze a mű egésze? Előbb született a szöveg, aztán a zene vagy fordítva?
PE: Nagyon sok operaszerző vagy maga írta a librettót, vagy állandó szövegíróval dolgozott együtt. Mi szerintem úgy működtünk, mint egy ilyen teljesen klasszikus librettista–zeneszerző páros. Előre megbeszéltük a fő irányvonalakat, megállapodtunk abban, mi mindent kell megváltoztatni az eredeti műhöz képest, például Helén, a feleség nyúlfarknyi szerepét végigírni. Azt a fajta nőképet, ami arra a korra volt jellemző, már jócskán meghaladta az idő. Egy csomó női szereplő került bele, mint színházi alkalmazott, hiszen bár régen elképzelhetetlen lett volna a női ügyelő, női asszisztens, ma már teljesen megszokott, hogy ezeket a pozíciókat nők is betölthetik. Nagyon sok szálat írtunk bele, több Lear király-részletet is, hogy testesebb legyen a darabon belüli Lear király előadásban dolgozó színházi csapat. Hol a zenére íródott a szöveg, hol fordítva. Talán a főszereplő, Bánáti áriája íródott legtovább, pedig azzal kezdtük, mármint annak a zenéje készült el leghamarabb, a szövege viszont tulajdonképpen csak november végére. Mit mondjak, megizzasztott Sára ritmikája.

IS: Azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy a színház kifejezett kérése volt, hogy annyi szereplőre írjunk, hogy a teljes zenei tagozatnak feladata legyen benne. Ezáltal egy olyan társulati szellem uralta az egész alkotási folyamatot, ami egészen ritka.

És a színház zenekarában gondolkodtál íráskor?

IS: Teljesen egyértelmű volt, hogy velük képzelem el. És az is szándékom volt, hogy mindenki számára legyen olyan rész, ami ráépül. Például van egy kiváló basszusgitárosunk, akit sikerült beleépíteni a zenébe. Annyira szép látni, ahogy ez a vérbeli rocker örömmel játszik az operában! Nem tudom, van-e annál fontosabb, hogy csapatként lelkesedjünk azért, amit csinálunk. Csak akkor tudunk valamit adni, hogyha mi magunk képesek vagyunk ezt élvezni.

Kristóf István és Monos M. Franciska az Előjáték Lear királyhoz c. előadásban (Fotó/Forrás: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)

Nagyjából egy óra hosszú zenei anyag született. Nem is gondolkodtatok többen?
IS: Rohan a világ. Ha megnézzük, az emberek ma már egy háromperces számot sem biztos, hogy végig tudnak hallgatni. Kétségeim vannak afelől, hogy egy hosszabb időtartamú darabot mennyire tudnak végigkövetni és odafigyelni rá, pláne, ha még először találkoznak a műfajjal. Ez sajnos tény. Az, aki az operát mint műfajt ismeri és szereti, meghallgat több órás műveket, de nem biztos, hogy a műfajba történő bevezetést egy időben terjedelmesebb művel érdemes elkezdeni. Persze vannak kivételek. Én magam nagyon szeretem az egyfelvonásos operákat. Úgy érzem, az egy nekem megfelelő idő, hogy kifejezzek valamit. Ha más lett volna az alapmű, akkor is lehetőleg az egyfelvonásos operában gondolkodtam volna. Ráadásul ebben az anyagban sietni is kell, mert a valóságban fél óra alatt zajlik le a cselekmény, annyi ideje van meggyőzni a színháziaknak a feldühödött férjet.

Kovács Lehel először rendezett operát, hogy állt ehhez a feladathoz?

IS: Arról még sosem beszéltünk, hogy Lehelnek tulajdonképpen két előadást kellett megrendeznie. Hiszen ki kellett találnia a darabbeli Lear király koncepcióját és az egyfelvonásosét is. Ez volt élete első operarendezése, és reméljük, nem az utolsó, mert nagyon való neki ez a műfaj is. Én azt láttam rajta, hogy klassz kihívásnak találta, de nem akarok az ő nevében beszélni. Az biztos, hogy az az energia, amivel ő rendelkezik, hogy színészekként tekintett az operaénekesekre, hogy nagyon figyelt mindenre, szövegre, zenére, sokat lendített azon, hogy ez igazi színházi élmény legyen az opera műfajával ismerkedőknek is. Szerencsések voltunk, hogy az ő kezébe került a darab, és a saját szabadságát is hozzátette.

PE: Igen, nagyon meglepett, amikor az első próbát megnéztem, hogy Lehel még a mi darabunkhoz képest is szövevényesebbé tette a viszonyrendszert. És jól domborította ki a sok kis molnári színházi adalékot is, amit beleszőttünk, ugyanis vannak vendégszövegek a Liliomból, a Játék a kastélybanból, de A testőrből is. Igyekeztünk minél többet belezsúfolni, mert Molnár egyszerűen fantasztikus!

Az a szeretet és elképesztő karikatúra, amivel megrajzolja a színészt, mint egyszerre szent és egyszerre démoni, elítélendő, de közben felmentendő figurát, azt szerintem kevesen tudják rajta kívül, nem? És a végén mégiscsak oda lyukadunk ki, hogy imádjuk ezeket az embereket, a színészeket, operistákat. Boldog vagyok, mert tulajdonképpen örök gyerekek között dolgozhatok. A színészvallomásba bele is csempésztünk egy idézetet A testőrből, arról énekelnek, hogy a színész más hús, más vér, más agyvelő. Valahogy azt képzelem, hogyha Molnár látná az előadást, neki is tetszene.

Fejléckép: Perczel Enikő és Iván Sára (forrás: Fidelio)