Veréb Tamás, a Budapesti Operettszínház legfiatalabb művésze, színpadra született. 9 évesen állt először a világot jelentő deszkákon és most, 20 évesen már magáénak tudhatja a musical irodalom legnagyobb szerepeit. Nem volt még olyan fiatal Rómeó, mint ő, akiben jócskán ott bujkál Mozart ösztönös zsenialitása is. Elementáris erő és tehetség lakozik benne, ami képes a szívekben tüzet gyújtani és mindenkit elvarázsolni. Magától értetődően hiteles, őszinte. Olyan természetességgel énekel, mintha csak beszélne, hiszen ő maga a dal. Közben szinte kamasz még, az édesanyja szemefénye, aki épp most lép az önállósodás útjára. Az interjú közben is hogyhogy nem, megcsörren a telefon, és a mama van a vonalban.
- Kilencévesen léptél először színpadra, mégpedig Miskolcon az Isten pénze című musicalben. Milyen érzés most, tíz ével később ismét ebben a darabban játszani?
- Fantasztikus élmény. Meglepődtem, és borzasztóan örültem, amikor kiderült, hogy az egyik szereposztásban én játszhatom a Fiatal Scrooge-ot. Miskolcon Kis Scrooge-ként léptem színpadra, ez volt az első színházi élményem. Most a próbákon, figyelve a gyerekeket, eszembe jutnak a régi emlékek, hogy milyen volt először a színpadon állni, mennyit rosszalkodtunk a próbákon, anyáék hogy dicsértek azért, hogy olyan ügyesen táncoltam és énekeltem.
- Mit jelentett számodra 9 évesen a színház?
- Maga volt a varázslat. Jártam már előtte néhány alkalommal színházban, de nem sokszor. Arra emlékszem, hogy egyszer a nagymamám jött értem az iskolába és azt mondta: most elmegyünk a színházba. Előtte már megtanultunk egy dalt meg egy verset anyáékkal, de nem tudtam pontosan, hogy mire kell majd. A meghallgatáson volt egy csomó gyerek és az egész nagyon furcsa érzés volt. Végül aztán én kaptam meg a szerepet. Mivel egy szereposztásban játszottuk, soha nem láttam a teljes darabot. Nagyon izgalmas volt most megnézni, milyen érdekes dolgok vannak benne. Egyébként pedig nyilvánvaló, hogy teljesen beszippantott a színház, ezért ülök itt most is.
- Mi volt az, ami elvarázsolt? Miért érezted úgy, hogy a jövőben is ezzel szeretnél foglalkozni?
- Jól éreztem magam benne. De 9 évesen annyi mindent gondoltam még: festőművész leszek vagy Amerikában híres énekes, de az, hogy néhány évvel később valóban a színészettel foglalkozom majd, nem fordult meg a fejemben. Miután lement az Isten pénze első évada, szóltak, hogy a következő szezonban bemutatják a Kölyök című musicalt, amiben én lehettem a címszereplő. Az már egy sokkal nagyobb szerep volt, rengeteg jelenettel, énekelni, táncolni, beszélni kellett. Talán ott jutott eszembe először komolyabban az, hogy ezt kellene csinálnom. Büszke voltam az egészre, tetszett a siker, kellemes kikapcsolódás volt és persze nagyon élveztem. Gyerekként rengeteg felnőttel létrehozni valamit, annak szerves része lenni, nagy dolog volt, még ha nem is gondoltam át ezt tudatosan. Emellett rengeteg énekversenyen vettem részt, musical és könnyűzenei versenyeken, amit kifejezetten diákoknak hirdettek meg, ahol általában tök jó helyezéseket szereztem. Ez volt a másik dolog, ami végigkísérte a gyerekkoromat. Voltam például Montenegróban, ahol a Rómeó és Júliából Benvolio dalát énekeltem. Épp mutáltam, ezért a dalt többféle verzióban vittük, legalább 5 CD-vel indultam el. Ezek az élmények mind hozzájárultak ahhoz, hogy végül ezt akarjam csinálni. Budapestre, Földessy Margit stúdiójába kezdtem járni, hogy megtanuljam az alapokat.
- Mit tanultál ott?
- A mai napig nagyon szeretem Margitot. Azt éreztem, mindig a helyes irány felé próbált terelni. 5-6 éven át jártam oda, rengeteget tanultam. Mindenféle szituációs gyakorlaton keresztül ismerkedtünk a színpaddal, a színpadi jelenléttel, játékos formában foglalkoztunk a szerepformálással, énekeltünk, táncoltunk, verset tanultunk. Évente tartottunk egy gálát, ahol mindenki megmutathatta magát. Én persze mindig énekeltem. Margit később előadásokat is rendezett nekünk, például a Hairt. 16 évesen megkaptam Bergert. Ez volt az első alkalom, amikor a gyerekszerepekből kilépve tinédzserként fiatal felnőttet játszottam. Ez óriási élmény volt.
- Aztán egyszer csak 2010-ben, 16 évesen a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon találtad magad, ahol egy nyár alatt 2 nagy szerepben is megmutathattad magad. Ez hogy történt?
- Egy versenynek köszönhetem azt is. A zsűriben foglalt helyet többek között Miklós Tibor és Szomor György. Nem sokkal utána felhívott Szomor Gyurci, hogy ír egy musicalt, a Robin Hood-ot és azt szeretné, ha én lennék benne William, Puskás Peti váltójaként. Pár napra rá, telefonáltak a Szegény gazdagok produkciótól, hogy számítanának rám, Kálmán szerepében. Ott álltam és nem akartam elhinni. Két ilyen feladatot kapok egy időben, ráadásul egyik sem gyerek szerep, plusz a Margitszigeten. Rettentően boldog voltam. Egyébként nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam mindkét esetben. A Robin Hood-ban például van egy nagyon szép dal, ami arról szól, hogy a fiúnak meghaltak a szülei és nincs senkije. Ez mindig nagyon meghatóra sikerült. Sírt a közönség és volt, hogy én is. Annyira beleéltem magam.
- Az érettségi után miért nem jelentkeztél a Színművészeti Egyetemre?
- Sokat foglalkoztam vele, de mindig meggondoltam magam. 18 évesen úgy éreztem, hogy ezt az 5 évet én nem bírnám ki, a szabadságot szeretem, nincs rá időm, játszani akarok, nem „iskolapadban" ülni. Az persze megkönnyítette a döntést, hogy abban az évben, amikor érettségiztem nem csak zenés szak nem indult, hanem egyáltalán semmilyen. Miközben ennek a döntésnek azért megvolt az a kockázata, hogy talán nem lesz semmi munka.
- És hogy kerültél végül a Budapesti Operettszínházhoz?
- Érettségi után nem jelentkeztem sehová. Fél évig szabadúszó életművészként éltem az életem otthon Miskolcon. Ekkoriban hirdettek castingot az Elfújta a szélre. Gondoltam, megpróbálom. Háromfordulós volt a megmérettetés, amin végig borzasztóan jól éreztem magam, és meg is kaptam Ashley szerepét.
- Innen nem volt megállás? Jöttek az újabb és újabb főszerepek?
- A második meghallgatáson a büfében találkoztam KERO tanár úrral. Megállt, rám nézett és megkérdezte, hogy tudom-e a Rómeóból a Miért fájt. Mondtam, még soha nem énekeltem. Arra kért, tanuljam meg. Aztán elment. Eltelt néhány hét, már leszerződtem az Elfújta a szélre, amikor hívtak a titkárságról, hogy várnak a Rómeó castingra. Hihetetlen volt az egész. Egy hónap múlva kiderült, hogy megkaptam a főszerepet. 2013 októberében mutattuk be. Aztán jött a Mozart!, a Miss Saigon. Tavaly még egyáltalán nem számoltam azzal, hogy ennyi munkám lesz. Ezért is kezdtem el a miskolci Zeneművészetin a klasszikus énekszakot, ráadásul fiatal vagyok, nem jártam se a színművészeti egyetemre, se az operett stúdióba, viszont nagyon szerettem volna továbbtanulni. Most hirtelen rengeteg feladatom lett, de azért igyekszem eljárni az egyetemre.
- Vannak terveid a jövőben a klasszikus énekléssel?
- Nem zárom ki ennek a lehetőségét, bár az opera és egyéb daléneklés nem feltétlenül szerepel a 10 éves terveim között. Most leginkább a musical, a pop és mindenféle könnyűzene érdekel. De nagyon fontos az iskola. Zeneileg rengeteget tanulok, megtanuljuk az éneklés, az énekművészet hátterét, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy tudatos előadóművészként ne csak elénekeljünk valamit, hanem azt is tudjuk, mi hogy működik.
- Nem érzed magad fiatalnak hangtechnikailag, színészileg és érzelmileg az olyan szerepekhez, mint a Mozart vagy a Rómeó?
- Még csak egy éve vagyok itt, és bár rengeteget tanultam, nagy út áll előttem. A Rómeó egyébként ilyen szempontból talán egyszerűbb, hiszen egy fiatal srácot kell eljátszani, egy bohém fiút, aki imádja a lányokat, aztán pedig őrülten szerelmes lesz. Közel áll a személyiségemhez. Persze nehéz énekelni valók vannak benne, viszont rettentően dallamos és nekem nagyon kényelmes helyen van az összes dal. Kevésbé okozott nehézséget, mint a Mozart, ami színészileg sokkal komolyabb kihívás. Az egy olyan szerep, amiben a legmélyebb ponttól a legmagasabbig kell eljutni 3 percenként. A Rómeó borzasztóan élvezetes: buli és szerelem az egész, meg persze dráma, amit sokkal könnyebben meg tudok oldani színészileg, mint mondjuk azt, hogy elénekeljem a Nyald ki! című számot a Mozart!-ból.
- Ez talán valamiféle gátlás. Hogy tudtad végül levetkőzni ezt és megcsinálni a szerepet?
- Nagyon nagy segítségemre volt ebben Kerényi Miklós Gábor tanár úr. Meg azért erre volt bőven időnk. Nyár elején kezdtük és egészen szeptember végéig próbáltunk, közben volt egy hónap szünet, ami nagyon jól jött, mert rá tudtam pihenni a feladatra, tudtam érlelni magamban a karaktert, technikailag foglalkozni a dalokkal az énektanárnőmmel. Az utolsó próbákon már azt éreztem, hogy sikerült kiadnom magamból nagyon sok mindent, amit korábban nem. Nagy élmény ez a szerep, földhöz vág, de közben baromira felemel. Sokszor az előadás után otthon magamba roskadva a széken ülve újra és újra átgondolom az este minden pillanatát. Érzelmileg nagyon megterhel. Bejárni azt az utat, ahogy Mozart mindenkit elveszít maga körül. Én abba mindig belehalok kicsit. Amúgy is hajlamos vagyok arra, hogy mindent véresen komolyan vegyek. Amikor épp ledöfik Mercutiot, és ott tartom a kezemben Szabó Dávidot vagy Barkóczi Sanyit vagy Brasch Bencét, képes vagyok teljesen magamon kívül lenni, hogy „úristen! megölték a legjobb barátomat!". A Mozartban is ugyanezeket élem át. Amikor például ellöki magától az édesapja, ott van egy dal, aminek zokogni kell az elején. Tökéletesen át tudom érezni Mozart fájdalmát abban a pillanatban, saját magamból tudom táplálni az egészet, semmit nem kell eljátszanom.
- Nyilván ezért tartasz ott, ahol. Van egy remek hangod, és ezt hiteles, valódi érzelemmel tudod megtölteni. Amikor a Magyar operett napján októberben megkaptad a legígéretesebb ifjú művésznek járó Marsallbotot, mit éreztél?
- Tavaly Brasch Bence kapta az elismerést, azt megelőzően pedig Kocsis Dénes. Reménykedtem benne, hogy idén én lehetek a következő. Rómeót játszani már önmagában is ajándék, az pedig, hogy ezt még el is ismerik egy ilyen díjjal, felfoghatatlan volt. Különösen azért, mert évad végén a közönség szavazatai alapján én kaptam meg az év felfedezettjének járó Csillag-díjat. Otthon a szekrényemen van a díj és fölötte a kis plakett. Amikor belépek a nagyszobába, mindig azt látom meg először.
- Nem okoz problémát a társulaton belül, hogy ilyen hamar jutottál komoly lehetőségekhez és elismerésekhez?
- Nem tudom. Erre nehéz válaszolni. Annyit tudok, hogy jól érzem magam és nincsenek ilyen típusú konfliktusaim senkivel. Nekem nem okoz problémát, ha nem én kapok meg egy szerepet. Anyukámék mindig arra tanítottak, hogy nem szabad egymást bántani, ellenségeskedni, féltékenykedni. Azt nem tudom, mások hogy viszonyulnak hozzám ilyen téren, szemtől szembe nem találkoztam ilyesmivel, ami meg a hátam mögött történik, az ott is marad. Egyébként pedig azt gondolom, hogy ha van teljesítmény és siker, akkor mindig lesznek olyanok, akik azt irigylik, de úgy látom, hogy a színházon belül jól viszonyulnak hozzám. Remélem, ez így is marad.
- Sokszor hivatkozol anyukádra. Ő nagyon meghatározó az életedben?
- Igyekszem, hogy egyre kevésbé legyen az. Ideje felnőni, a sarkamra állni, de az biztos, hogy jórészt a szüleimnek és a nagyszüleimnek köszönhetem, hogy ma itt lehetek. Az anyukám és én mindig nagyon jól működtünk együtt. Büszke rám, és mindig azt mondja, hogy nem elsősorban azért, mert jó hangom van, és a színpadon állok, hanem azért, amilyen emberke lett belőlem.
- Mik a jövőbeni terveid?
- Erre nehéz válaszolni, mert az utóbbi három-négy év olyan fordulatokat hozott és olyan lépcsőfokokat ugrottam meg és át, amiket későbbre terveztem. Szerettem volna eljátszani Rómeót, mondjuk 25 évesen, aztán Mozartot meg a Miss Saigon Chrisét 30 évesen, de annyira hamar jöttek a lehetőségek, hogy nem tudom, merre tud még vagy merre fog ez menni. Viszont abban bízom, hogy egész életemben meglesz az a szerencsém és az az áldásos helyzet kísér végig, hogy jó emberekkel találkozom és mindig az a lépcsőfok következik majd, amit meg tudok lépni, és amiről úgy érzem, hogy szükségem van rá. Eddig szerencsésen alakultak a dolgaim, amiért borzasztóan hálás vagyok. Úgy érzem, mindig jó helyen voltam jó időben, nagyon jó emberekkel körülvéve, mint Kerényi Miklós Gábor és Lőrinczy György, akiknek nagyon sok mindent köszönhetek. Gyuri kedves és segítőkész volt a kezdeteknél, és biztos vagyok benne, hogy jó kezekben leszünk és számíthatunk rá a jövőben is. Hogy mire vágyom? Szeretnék külföldön is dolgozni, itthon más színházakban, vidéken is megmutatni magam, akár a musical műfajából kicsit kibontakozva. Nagyon érdekel, hogy tudnám kifejezni magam a hangokat háttérbe szorítva csak színpadi jelenléttel. Szeretnék filmekben játszani, főleg zenés filmekben. És remélem, hogy a szakma mellett lesz időm a magánéletre is. Egy harmonikus életre vagyom, saját családra, arra, hogy emberként is jól érezzem magam, ne csak előadóként.