Szőke, világos bőrű, kékszemű, magas férfi. Igazi északi ember. Úgy tűnik, a név kötelez. Mégpedig többszörösen is. Szentmártoni Norman ugyanis édesapja, St. Martin szaxofonművészhez hasonlóan a zenét választotta hivatásául. Otthonról hozta munka iránti alázatát, maximalitás iránti igényét, a világra való nyitottságát, kíváncsiságát. A Budapesti Operettszínházban találta meg önmagát, az utat, melyen járni szeretne és vált azzá az emberré, akit ma büszkén vállal.
Orvosnak készültél, végül a Corvinusra mentél. Komolyan foglalkoztatott mindkét dolog?
Az egyik komolyan érdekelt, a másik csak pótmegoldás volt. Már a gimnáziumban el kellene tudni dönteni az embernek, mivel akar foglalkozni felnőtt korában. Nem szerettem igazán sem a reál, sem a humán tárgyakat. De ha már választani kellett, inkább a természettel kapcsolatos dolgok vonzottak. Így érlelődött meg bennem végül az elhatározás, hogy az orvosi egyetemre megyek. Két éven keresztül próbálkoztam. Az egyik évben egy, a másikban két ponttal csúsztam le. Harmadszor már nem akartam jelentkezni, de mindenképpen szerettem volna bekerülni valamilyen egyetemre. Az elektronika és a számítógépek érdekeltek, a közgazdaságtan pedig reméltem, hogy fog, ezért esett a választás a gazdaságinformatikus szakra, ahova fel is vettek.
Milyen orvos szerettél volna lenni?
Sebész. Nagyon szeretem a precíziós dolgokat. Először az agy- és szívsebészetre gondoltam, végül a plasztikai sebészet mellett döntöttem.
Mostanra mi maradt meg ebből a fajta érdeklődésből?
A biológiai részektől egy picit az elvontabb területekre tértem át. A filozófia, az agyműködés és a pszichológia érdekel leginkább, ezekkel foglalkozom elég sokat. Egyre több ilyen témájú munkát olvasok. Nagyon szeretem Feldmár Andrást, Popper Pétert, Jung-ot, Freudot, rá vagyok most erre kattanva. Érdekel, hogy működik az ember és miért gondoljuk azt, amit. Még az is felmerült bennem, hogy esetleg levelező szakon komolyabban is belevágok a pszichológiába. Meglátjuk, hogy fér bele az életembe, mennyire lesz rá időm. De van például egy nagyon kedves barátom, akivel sokat beszélgetünk a kvantumfizikáról, a tér-idő kontinuumról, a világűrről. Ez teljesen új dolog az életemben. Egyébként egy csomó más dolog is érdekel. Édesanyám nagyon művelt, nagy tudású asszony, rengeteget olvas. Szeretek vele beszélgetni, mert mindig tud olyat mondani, amiről gőzöm sincs. Sok mindenre tanít a mai napig.
Milyen jó, ha valakinek ilyen édesanyja van.
Igen. És az a jó, hogy a nagy tudással, és háttérismerettel rendelkező anyukám mellett ott van a művész édesapám, aki pedig az érzelmek világában az idegenvezetőm.
Mégsem művészeti vonalon képzelted el az életed. Mikor és hogyan változott meg mindez?
Vannak felvételek gyerekkoromból, amikor 5-6 évesen a fürdőkádban a Guns N' Roses Knocking on Heaven's door című számát éneklem. Borzalmas hangon. Éneklés tehát kizárva. Apu viszont szerette volna, hogy zenéljek és akkor én a dobot választottam. A dobtanár azonban azt mondta, semmi közöm a zenéhez, felejtsük el. Aztán valahogy egyszer csak szembejött a zongora, amit hat évig tanultam. Kamasz koromban nagyon szerettem a kemény rockot és a metál zenét, azokat énekelgettem magamnak otthon. Valahogy innen indult az éneklés. De eszembe sem jutott, hogy ezzel majd valamit kezdeni lehet. Az egész akkor dőlt el, amikor Miller Zoltánt láttam a Nyomorultakban. Ahogy ültem a nézőtéren, egyszer csak rájöttem, hogy azt szeretném én is adni másoknak, amit akkor ott kaptam tőle. Nem sokkal később volt még egy nagyon fontos, meghatározó élményem, Szabó P. Szilveszter a Menyasszonytáncban. Odavoltam érte, és tulajdonképpen ez adta meg a végső lökést ahhoz, hogy eldöntsem, nekem is ezt kell csinálnom. Akkor persze még meg sem fordult a fejemben, hogy egy nap majd én fogom játszani a Menyasszonytánc főszerepét. Jelentkeztem Kővári Judit stúdiójába és onnan vettek fel a Broadway Stúdióba. A színház egy pillanat alatt teljesen beszippantott és abbahagytam az egyetemet.
Miért épp a musical fogott meg? Miért nem a rockzene vagy édesapád zenei világa?
Jó kérdés. A rockzenét mindig is szerettem és sokáig foglalkoztatott egy rock zenekar gondolata. A metálos korszakomban full feketében, nagy szakállal, hosszú hajjal, bőrkabátban és mindig morcosan nézve járkáltam. Ez 4-5 év volt az életemben. Utána valahogy szép lassan kinyíltam és azóta mindent szeretek stílustól függetlenül. De a musical az más, az szerelem, ami valószínűleg abból a két élményből táplálkozott, amit már említettem. Nem is egy olyan darab van, amit képes vagyok végigbőgni. Ezek a melódiák és dallamok olyan dolgokat váltanak ki belőlem, amit semmilyen más muzsika. Katartikus élmény hallgatni és énekelni. A musicalben érzem azt a fajta kiteljesedést, akár kint ülök a nézőtéren, akár a színpadon állok, amiért itt vagyok, amiért idejöttem.
Mitől olyan katartikus?
Ahogy az egész színház együtt lélegzik, ahogy egy csapat vagyunk és egymásért meg a nézőkért dolgozunk. Onnantól kezdve, hogy egy olvasópróbán leülünk, ahol még semmi nem létezik a történetből. A nézők nem tudják, hogy az a varázslat, amit látnak, előtte két hónapon keresztül vért izzadva reggeltől estig készült és kinek miken kellett keresztülmennie ahhoz, hogy az előadás olyan legyen, amilyen. Látni az embereket, ahogy változnak, ahogy megszülnek egy szerepet, ahogy együtt dolgozik mindenki a közös célért. Utána pedig az egész feszültséget kiengedik az előadásban. És a tapsnál felállnak az emberek. Ez így, ahogy van, nekem az élet.
Amikor bekerültél a Broadway Stúdióba, nem érezted hátrányát annak, hogy semmiféle előképzettséged nem volt?
De igen, egy jó darabig. Mindig különcnek éreztem magam, mert idősebb is voltam és szinte nulla tapasztalattal és tudással érkeztem. Ezen azonban túl kellett lépni. Soha nem késő elkezdeni. Örültem, hogy így döntöttem. Különben is, jó pap holtig tanul. Igyekszem nap, mint nap dolgozni azért, hogy minél jobb és hitelesebb legyek. Soha nem lesz olyan pillanat, amikor hátradőlhetek, és azt mondhatom: megtanultam énekelni. Azt gondolom, van tehetségem, jó hangi adottságom, de nagyon sokat kell dolgoznom azért, hogy úgy szólaljon meg minden, ahogy én akarom, és az az emberek tetszését kiváltsa.
Mit tanultál a stúdiós évek alatt a színházról, magadról, a színjátszásról?
Butaság lenne azt mondani, hogy mindent. Én tényleg a semmiből kerültem ide. Eleinte csak néztem, mi ez az egész? Miért is vagyok itt? Aztán persze rájöttem. Az első előadások olyan elsöprő élményt jelentettek, köpni-nyelni nem tudtam. Hosszú procedúra volt, míg először énekelhettem a Szörnyeteget. Miután megkaptam a szerepet, még egy év kellett, hogy magamra ölthessem az elvarázsolt herceg jelmezét. Mikor lement a függöny, a takarásban zokogtam tíz percen keresztül. Az a hat év, ami mögöttem volt, ott és akkor egy pillanat alatt értelmet nyert. Azok az órák, amikor olyan emberekkel dolgozhattam, mint Kerényi Miklós Gábor, Béres Attila, Földes Tamás vagy Szabó P. Szilveszter. Csináltunk mi mindenféle gyakorlatot, színdarabot, de a legnagyobb élményt számomra az jelentette, amikor az életükről, a szakmai hitvallásukról meséltek. Ahogy beszéltek önmagukról, arról, hogy csinálják és megismerhettük mindazt, amit a színházról gondolnak. A legfontosabb pedig az volt, hogy közelről láthattuk őket nap, mint nap, ki hogyan próbál, rendez, hogy megy be a színpadra, hogyan játszik, van jelen az előadásban, a színházban. Ezek nagyon nagy dolgok. Az alatt a 7-8 év alatt amióta az Operettszínházban vagyok váltam azzá, aki ma vagyok. És mondhatom, elképesztő nagy változáson mentem keresztül. Előtte zárkózott, magamnak való ember voltam, ma már tudok nyitni a világ felé. Régebben elképzelhetetlen volt, hogy ezrek elé kiálljak a színpadra, ma már a legtermészetesebb dolgok közé tartozik. Ha másról nem, erről szólt az a néhány év. Mondhatnám úgy is, hogy felnőttem, de inkább úgy fogalmaznék, elindultam azon az úton, hogy olyan emberré válhassak, aki szeretnék lenni.
Ma már hiszel magadban, a képességeidben, abban, hogy itt a helyed?
Ez egy nagyon hosszú folyamat és talán sohasem ér véget, de az biztos, hogy azóta a bizonyos pillanat óta határozottan tudom, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Azt akarom adni az embereknek, amit én akkor kaptam. Ha a nézők közül csak egy valaki megél valamit abból a történetből, amit én aznap színpadra viszek, már boldogan jövök le a színpadról. Voltak nehéz pillanatok, de sohasem fordult meg a fejemben, hogy abbahagyjam. Azon viszont néha elgondolkodtam, hogy elég vagyok-e, tudok-e annyit produkálni, amennyi szükséges ahhoz, hogy úgy csináljam a szakmámat, ahogy én szeretném. Mostanra már eljutottam odáig, hogy hiszek abban: tudok adni az embereknek olyat, amire vágynak. Sok mindent kipróbáltam, voltam autós futár, dolgoztam bankban, és biztos vagyok abban, ha bármi mással kellene foglalkoznom, nem érezném jól magam, és nem lennék boldog. Ha 12 órát vagyok bent a színházban, akkor is úgy érzem, hogy elrepül a nap, még ha épp nem is én próbálok. Arról nem beszélve, hogy ha belépek a színpadra, minden megszűnik létezni. Azt gondolom, ilyen az, amikor az ember azzal foglalkozik, amivel szeret. Ennél jobb dolog kevés van az életben. Ezért nem nagyon kételkedek abban, hogy bármi mást kellene csinálnom. Az más kérdés, hogy érdekelnek egyéb dolgok is. Szeretek írni, olvasni, rengeteget sportolok.
Mit ad neked a sport?
Gyerekkorom óta sportolok. Nyolc éven keresztül dzsúdóztam, elég szép eredményekkel itthon és külföldön is. Aztán különféle családi okok miatt nem folytattam. Később próbálkoztam aikidoval, evezéssel, a gimnáziumban atléta voltam. De egy sérülés miatt két évet ki kellett hagynom. Akkor szép lassan felszaladt a súlyom 110 kiló köré. Olyan voltam, mint a kisgömböc. Amikor felvettek a stúdióba, éreztem, hogy nem kellene így léteznem a színpadon, Kero is megmondta, hogy illene ezen változtatni. Két év alatt lementem 92-95 kilóra. Az otthoni edzések már nem voltak elegek, elkezdtem crossfitezni, amit azóta is nagyon szeretek csinálni. Hogy mit ad nekem a sport? A nap végén elképesztő nagy elégedettséget, hogy aznap is teljesíteni tudtam a testem elé állított kihívásokat. Arról nem beszélve, hogy amikor az ember a tükörbe néz, azt tudja mondani: Na! Végre! Nem vagyok különösebben hiú, az sem érdekel, hogy mások mit mondanak rólam, de amikor olyan nagydarab voltam, egyszerűen nem tudtam igazán szeretni és elfogadni magam. Most már nem szégyellem azt, aki vagyok, és ahogy kinézek. Ez is része volt az útnak, amiről beszéltem. Idejöttem zártan, semmit nem tudva a színházról, dagadtan, kicsit idősebben és mindez megváltozott az itt töltött néhány év alatt. Ezt adta a színház.
Hogy érzed magad társulati tagként? Mennyire vagy része az Operettszínház csapatának?
Ez egy összetartó csapat. Persze vannak szorosabb és kevésbé szoros kapcsolódási pontok. Nyilván azokkal alakul ki a legintenzívebb, legszorosabb viszony, akikkel egy előadásban játszunk. Például itt van a Szépséges csapat. Mi aztán igazán összeszokott társaság vagyunk, ha összeadjuk a németországi turnén eltöltött heteket, hónapokat, legalább egy évet voltunk már nonstop együtt. Ritkaság, hogy különösebb gondok és balhék nélkül elviseli egymást ennyi ember ilyen szoros összezártságban. De ha a teljes társulatról beszélek is hasonló a helyzet. Több százan vagyunk, mégis olyan az egész, mint egy nagycsalád. Az egyik ember nélkül nem működik a másik. Ha valaki kiesik, borul az egész rendszer. Mi mindannyian azért az egy célért dolgozunk, hogy a nézőket elvarázsoljuk estéről estére.
És neked ebben a történetben hol van a helyed?
Remélhetőleg, egy olyan fogaskerék vagyok, akire számítanak, és akivel könnyebben működik a gépezet.
Az, hogy bekerültél az ifjú tehetségeket felkaroló kampányba nyilván jelent valamit.
Igen, én is ebben bízom. Nagyon reméltem, hogy el fog jönni ez az idő, úgy érzem, megküzdöttem érte és ez is azt bizonyítja számomra, hogy volt értelme az egésznek az elejétől kezdve és jól döntöttem, amikor azt gondoltam, ezt szeretném csinálni.
Melyik alakításoddal vagy leginkább elégedett?
Ha egyet kellene mondani, Gaston lenne az A Szépség és a Szörnyetegből. Ott azt hiszem, minden stimmel. De a Szörnyeteget is nagyon szeretem. Azt érzem, hogy abban tényleg magamat kell adnom. Hangilag is megtaláltam, de még sok munkám van vele. Rettenetesen nehéz összehozni például, hogy miközben végig egy mélyített, rekedtes hangon kell beszélni, énekelni szépen kell. A kettőt együtt nem könnyű megoldani. De nagyon szeretem, ez volt életem első olyan szerepe, ami örök kedvenc marad, legalábbis addig, amíg az álomszerepeim meg nem találnak.
Mik azok?
Az elsődleges a Jakyll és Hyde címszerepe. Abban minden benne van. Rendkívüli módon imádom a zenéjét. Ráadásul miután nagyon érdekel a pszichológia, különösen foglalkoztat ennek a figurának a kettős személyisége. A másik szintén egy Wildhorn mű, a Dracula, amitől egyszerűen el vagyok ájulva. De azt hiszem, minden Wildhorn darab függője és rajongója vagyok. A Draculának el is kezdtem írni a magyar szövegét. Elég sokat fordítottam már le belőle, amivel egyszer talán lehet majd valamit kezdeni. Több álomszerep is van még, de ez a kettő a nagy vágyam.
Ha mondjuk 5-6 év múlva beszélgetnénk, miről számolnál be szívesen?
Először is szeretnék egy boldog család része lenni feleséggel és gyerekekkel. Szeretném, ha az álomszerepeim közül valami megtalálna, de ha azok nem is valósulnak meg, biztos vagyok benne, hogy jó pár olyan szerepről fogok tudni beszámolni, aminek nagyon örülök. A sportban is szeretnék előrébb jutni, magasabb szintet elérni a crossfitben. Annak is örülnék, ha elmesélhetném, hogy nem csak az Operettszínházban dolgoztam, hanem hívtak más társulatokhoz is vendégeskedni. Jó lenne megtapasztalni, milyen egy másik közösségben dolgozni. Megérkezni egy olyan helyre, ahol nem tudják, ki vagy és te sem tudod, ők kik. Nekem még nagyon sok újdonság van ebben a szakmában. Akármi jön velem szembe, új impulzust, új érzést jelent. Remélem, öt év múlva ezeken az impulzusokon már túl vagyok, és azt tudom mondani: a szakma része lettem és ott vagyok emberileg, ahol szeretnék. És az egyik legfontosabb dolog: szeretnék eljutni annak az útnak a vége felé is, amelyik hozzám vezet, amit anno akkor kezdtem, amikor az Operettszínházhoz jöttem.