Elindult egy pici lány Orosházáról telve vágyakkal és reményekkel, hogy egy nap majd az első sorban hajolhasson meg a Budapesti Operettszínház nagyszínpadán. Az út hosszú és rögös volt, de Simon Panna ma már büszkén mondja, hogy mindez megérte. Nem volt benne kétely, kezdettől fogva tudta, hogy az Operettszínházban van dolga. Ebben a törékeny lányban elképesztő hit, erő és akarat rejtőzik.
Hogy kezdődött?
Hetedikben olvastunk egy Kosztolányi verset, ami nekem annyira megtetszett, hogy megtanultam az egészet, és elmondtam az irodalomórán. A tanárom ez után azt javasolta, hogy menjek Szentesre a Horváth Mihály irodalom- és drámatagozatos gimnáziumba. Korábban ugyan énekelgettem és még diákszínjátszó szakkörbe is jártam, de eszembe nem jutott, hogy komolyabban foglalkozzam a színészettel. Ez a mondat azonban nagyon mélyen belém ívódott, elkezdett érlelődni bennem, és végül oda felvételiztem. De igazából még sem akartam elmenni, mert az összes barátnőm Orosházán maradt.
Aztán amikor nem vettek fel, úgy éreztem, összedőlt a világ, sírtam, zokogtam, akkor döbbentem rá, hogy mégis csak ez a vágyam, oda akarok járni. Fellebbeztünk és sikerült, bejutottam. Nagy öröm volt! Félévente rendezett az iskola gála esteket, szavalni, énekelni kellett, ahol minősítést adtak a diákoknak. Én mindig kiváló lettem. Az egyik tanárom még énekversenyekre elvitt. Biztos voltam benne, hogy felvesznek a Színművészeti Egyetemre. A második rostán azonban kiestem. Teljesen kétségbeestem. Jelentkeztem a Keleti István Művészeti Iskolába, ahol a Bárka, a Kolibri és az Új Színház stúdiós növendékeit képezték. Néhány hónapot töltöttem ott, amikor szóltak, hogy az Operettszínház castingot tart a Tavaszébredés című musicaljéhez. Ez egy három hónapos időszakot jelentett. Volt, hogy az iskolában voltam, volt, hogy a castingon. Végül megkaptam életem első szerepét, Martha-t játszhattam az előadásban, amit Somogyi Szilárd rendezett. Otthagytam a művészeti iskolát és a Broadway Stúdióban folytattam a tanulást.
A stúdió után egyértelmű volt, hogy az Operettszínházban maradsz?
Számomra igen. Harmadéves voltam, amikor 2011-ben megrendezték Szabadkán az első Lévay Szilveszter Nemzetközi Musical Énekversenyt, aminek bekerültem a döntőjébe. Ez nagyon nagy szó volt. Ennek ellenére a színházban leginkább a karban használtak és néhány apró szerepet játszottam, gyerekdarabokban léptem fel. Egy idő után úgy éreztem, nem tudok előrelépni, fejlődni, és arra gondoltam, érdemes lenne máshol is próbálkozni. El is mentem a Vámpírok bálja castingra és megkaptam a női főszerepet, Sarah-t. Ez a siker sokféle szempontból fontos volt nekem, legfőképp azért, mert igazolta, hogy igenis van helyem ezen a pályán. De én mindenképp az Operettszínházban akartam dolgozni. Adtam magamnak egy évet, amiből aztán kettő lett, hogy ha ez alatt az idő alatt sem kapok igazi lehetőséget, elmegyek. Amikor már feladtam volna a reményt, váratlanul behívtak A Szépség és a Szörnyeteg meghallgatására, illetve magam jelentkeztem az Elfújta a szél castingjára, ami annyira jól sikerült, hogy megkaptam Melanie Hamilton szerepét Bíró Eszterrel lekettőzve, Így aztán nem kerültem be a németországi turnéba, amit pedig nagyon szerettem volna.
2013 télen játszottam az első főszerepemet, Melanie Hamiltont az Operettszínház nagyszínpadán! Ezt megelőzően volt egy nagyon komoly beugrásom is az előadásba. A premieren elszakadt a ruhám az első felvonás alatt, így nem tudtam visszaülni a második részre, ezért azt másnap néztem meg. A hangpultban figyeltem az előadást, amikor egyszer csak szóltak, hogy azonnal menjek a színpadhoz. Eszternek elment a hangja, azonnal be kellett ugranom. Három jelenetem volt arra, hogy átöltözzem, mikroportot vegyek. Épp a szólószám következett. Rettenetesen izgultam, de nagyon jól sikerült. Elképesztő élmény volt. Ezután teljesen megváltozott minden. Megkaptam a Mozart-ban Constanze Weber szerepét, amiben tavaly ősszel debütáltam. Egyszerűen hihetetlen volt. Két teljesen különböző karakter, egy végtelenül finom, tiszta asszony és egy kacér, ledér, szertelen nő. Nagyon nagy erőt és hitet adott és ad ma is, hogy úgy érezte a vezetés, mindkettőben megállom a helyem. A Mozart után azonnal következett az Isten pénze, amiben Belle-t játszom. Nem nagy, de nagyon értékes szerep. Két jelenet, egy fiatal lány felhőtlenül boldog és végtelenül szomorú pillanata. Most pedig az Én és a kisöcsémben próbálok. Szinetár Dóra mellett megkaptam Kelemen Kató szerepét.
Felmerült benned, hogy elmenj máshová, lehetőséget is kaptál. Mégis maradtál. Mi volt az, ami visszatartott?
A remény. Csak ennyi. Mindig azt éreztem, pontosabban tudtam, hogy itt van a helyem. És bíztam benne, hogy ha kitartok, előbb-utóbb elérek valamit.
Ez nem inkább lustaság vagy bátortalanság?
Nem. Engem az életben mindig "fentről" irányítottak. Tudom, hogy mindig ott voltam, ahol lennem kellett. Nem véletlenül kerültem ebbe a színházba és utólag visszagondolva nem akkora probléma, hogy hat évembe került, amíg idáig jutottam, mert mostanra rengeteg dolgot megtanultam, amibe tizennyolc éves fejjel lehet, hogy belebuktam volna.
Nem voltál még elég érett lelkileg, hangilag?
Semmilyen szinten nem voltam alkalmas rá. Az eltelt évek alatt sok-sok olyan élmény ért, amiből ma már bőségesen tudok táplálkozni a színpadon és hangban is rengeteget fejlődtem. Másrészt úgy érzem, most van itt az én pillanatom. Kicsit persze még küzdök azzal az érzéssel, hogy komoly szerepeket játszom, hogy a meghajlásnál az első sorban állok, bár sok előadásban továbbra is az ensamble-ban dolgozom. Amikor megkérdezik, hogy mi a szakmám, még mindig zavarba jövök. Nehezen tudom kimondani, hogy „színésznő" vagyok, pedig talán most már megtehetem. Mégis, attól, hogy nincs diplomám, olyan pofátlanságnak érzem.
A kitartásod azt mutatja, hiszel magadban és abban, hogy ez a te utad. Soha nem inogtál meg?
Természetesen többször is megingott a hitem önmagamban és abban is, hogy valóban ezzel kell-e foglalkoznom. A családtagjaim azonban mindig mellettem álltak és bíztak bennem, ami nagyon sokat jelentett és jelent nekem mai napig. Vannak olyan pillanatok, amikor még a legmagabiztosabb ember is elbizonytalanodik, és ha olyankor nincs ott valaki, aki akkor is támogat, amikor te már feladtad, akkor nagyon nehéz. De sokat gondolkodtam azon, mivel szeretnék foglalkozni, ha nem lehetnék színpadon. Imádom a gyerekeket, jól szót értek velük, azt hiszem, akkor kicsikkel foglalkoznék. Hál' istennek azonban nekem megadatott az, hogy az a munkám, ami a szerelmem, az életem. Azt gondoltam, ezért érdemes harcolni. És nekem lett igazam.
Mi az, amiért szereted?
Nagyon szeretek belebújni más emberek bőrébe és megtalálni magamban azokat a tulajdonságokat, amik az adott karakterre jellemzőek, vagy elképzelni magam olyan helyzetekbe, amikbe ők kerülnek. Vegyük például az Elfújta a szelet. Én egy nagyszájú, nevetős, bulizós csaj vagyok. Melanie Hamilton pedig egy rendkívül visszafogott, csendes, finom, nagyon jóhiszemű ember. Egy idő után persze megtaláltam benne azokat a dolgokat, amik bennem is megvannak, mint például a naivság. Ebben nagyon hasonlítunk. Emlékszem arra a pillanatra is, amikor ráéreztem a figurára. Van egy jelenet, amiben szülni kell. Ott találkoztunk először Melanie és én. Lassított felvételben megy az egész, zenére, nekem nem kell semmilyen hangot adni. Komolyan, én minden egyes előadáson megszülök a színpadon. Amikor a nagymamám nézte az előadást, fel akart jönni hozzám, mert azt hitte, rosszul vagyok. (nevet)
Constanze-szal milyen rokonságot találtál?
Az elég egyértelmű volt. Mindenki azt mondja és én is így érzem, hogy ő pont olyan bolondos, mint én. De igazából a kedvencem az a jelenet, amikor elhagyja Wolfgangot. Ez számomra is nagyon ismerős szituáció. Nekem is volt egy hasonló nagy törés az életemben.
Az Én és a kisöcsémben nagyon komoly prózai feladat vár rád. Ráadásul a műfaj is új számodra. Hogy érzed magad a próbákon?
Elég nagy falatnak ígérkezik. Még soha nem dolgoztam operettben, rettentően izgulok. Az biztos, elképesztően jó hangulatban zajlanak a próbák és remek a csapat. Csodálatos a színészgárda. A siker borítékolva van. Én már az egész olvasópróbát végignevettem. Amúgy is nagyon szeretem a humort és imádok poénkodni. Itt pedig van kitől tanulnom. Szendy Szilvi, Faragó András, Peller Anna és még folytathatnám a sort, egyfolytában öntik magukból a humort. Én pedig igyekszem mindent magamba szívni. Szinte felfoghatatlan az is, hogy Szinetár Dóra váltótársa lehetek. Mindig is nagy példaképem volt. Rengeteget tanulok tőle, sokat segít. Nagyon remélem, hogy megállom majd a helyem és rászolgálok a bizalomra.
Hogy érzed magad most az Operettszínházban?
Boldog vagyok itt. A Budapesti Operettszínház az anyaszínházam. Nagyon sokat kaptam tőle. Keveseknek adatik meg, hogy 18 évesen fennállhatnak az Operett nagyszínpadán. Rengetegen imádkoznak azért, hogy egyáltalán ráléphessen arra a színpadra, én pedig ott játszom estéről estére! Felemelő érzés. Amikor először játszhattam az Elfújta a szélben, már a tapsrend alatt zokogtam. Patakokban folyt a könnyem akkor is, amikor a Rómeó és Júliában megkaptam egy kisebb szerepet, Rózát és nem hátul álltam az ensamble-lal, hanem elől, a szólista sorban. Nem véletlenül nem mentem el és nem adtam magamnak meg ennek a színháznak még egy esélyt, mert tudtam, hogy itt kell lennem.
Hogyan változott meg a helyzeted a színházban attól, hogy másfél éve "kiragyogtál a karból"?
Nem hiszem, hogy különösebben megváltozott volna a megítélésem. Úgy érzem, általában kedvelnek. Van néhány kolléga, aki végignézte a botladozásaimat hét éven keresztül, és most őszintén örül a sikereimnek. Akikkel korábban is jóban voltam, most is jóban vagyok. Úgy érzem, én nem változtam meg emberileg. Az vagyok, aki voltam. Lehet egyébként, hogy ha hamarabb jött volna a siker, nem tudtam volna megfelelően kezelni.
Fontos számodra a barátság?
Nagyon. A legjobb barátnőim még a gimnáziumból maradtak meg. Rájuk bármikor számíthatok, mindent elmondhatok nekik és ez nekem rettentően fontos. Szükségem van a visszaigazolásra, hogy jól gondolok vagy teszek valamit, vagy sem. Ők pontosan ismernek, épp ezért adok a véleményükre. A színházban nem könnyű igazi barátságokat kötni, hiszen akár hogy nézzük, mégis csak vetélytársai vagyunk egymásnak.
Peller Anna a mentorod. Vele milyen a viszonyotok?
A Szép nyári napban találkoztunk először 5 éve. Az egész nyarat a színházban töltöttük, színészek és stúdiósok. Rajtunk kívül senki nem volt bent, mindenki nyaralt. Ott lettünk jóban. A táncórákon minket mindig a hátsó sorokba állítottak, mert sem én, sem Anna nem igen tudtunk táncolni. Duda Éva koreográfus egy mondata megmaradt mindkettőnkben: "Anna, ne úgy, mint egy bantu néger!" Erre Anna: "Úristen! Még rajtam sincs a tömés!" Azóta, amikor ezt a részt táncoljuk, a Megőrülök a szerelemért-et, rendre odakiabál nekem: "Bantu néger!" Ezen mindig nevetünk. Aztán a Kaukázusi krétakörben is együtt játszottunk. Annának hatalmas szíve van, nagyon szeretem őt. Hihetetlenül kedves mindenkivel, és ebből nem lehet kizökkenteni. Egyből haverkodik, teljesen közvetlenné tud válni egy perc ismeretség után. Egy tünemény, nem lehet rá mást mondani. És tele van energiával, humorral. Felnézek rá, nagyon bírom.
És Simon Panna milyen lány?
Mindenki azt mondja, hogy öreg lélek vagyok, de én csak mostanában jöttem rá erre. Érdekel a spiritualitás. Nem tudok hazudni. Ebből néha akad egy kis problémám. Az arcom mindent elárul, ami borzasztó. Emiatt sokszor bántok meg embereket. Őszinte vagyok. Ezt nagy erényemnek tartom. Nagyon szeretek nevetni, és nagyon hangosan. Szeretek a természetbe járni, kirándulni. Szeretem a boldogságot.
Mi jelenti neked a boldogságot?
Az, amikor mindened megvan, mint például most. Csodálatos feladatokat kapok a színházban és boldog párkapcsolatban élek. Fantasztikus dolog, amikor minden klappol és összhangban van az ember mindennel. Bár mindig így maradna!
Mire vágysz, mit szeretnél elérni?
Néhány év múlva mindenféleképpen szeretnék majd családot, babákat. Nem tudom, mennyire lehet megvalósítani, de a színház mellett szeretném, hogy a gyerekeimmel is sokat együtt lehessek. Remélem, hogy a karrierem továbbra is a mostanihoz hasonló módon felfelé ível majd, és egyre többen megismernek a színház világában, talán más színházakba is elhívnak egy-egy szerepre. Szerepálom? Júlia! Mi más? Biztos mindenki azt mondja, nem vagyok az a karakter, mégis nagyon vágyom rá. Minden lány álmában benne van Júlia. Egyébként eddig mindig olyan szerepek találtak meg, amik épp jókor jöttek vagy épp azoknak kellett jönniük. Abban bízom, hogy ez a jövőben sem lesz másképp.