Barkóczi Sándor született bonviván. Alkata, megjelenése, klasszikus hangi adottságai alapján az elkövetkező években ő lehet az operettek ügyeletes szívtiprója a Budapesti Operettszínház színpadán. A huszonöt éves fiatalembert azonban ma még elsősorban musicalek kisebb és nagyobb szerepeiben láthatja a közönség. Legnagyobb ívű, legjelentősebb alakítása A Szépség és a Szörnyeteg címszerepe, mellyel évek óta járja a társulattal közösen Németország nagyvárosait, zenés színpadait. Január végétől végre a hazai nézők előtt is bemutatkozhat a titokzatos, elvarázsolt herceg szerepében.
Nemrég jöttetek haza a németországi turnéról. Hogy érzed magad?
Kicsit fáradt vagyok, de egyébként remekül érzem magam, hiszen rengeteg feladatom van. Ezeket teljesíteni pedig nem kis kihívás, de megéri. Boldog vagyok.
Milyen feladatokat kaptál az idei évadban?
Még az előző évad végén, májusban álltam be az Elfújta a szélbe, ahol Frank Kennedy-t alakítom. Ősszel megkaptam a Rómeó és Júliában Mercutio, a Miss Saigonban pedig John szerepét. A Szépség és a Szörnyeteg téli németországi turnéját követően január végén először játszhatom magyarul a Szörnyeteget, aminek rettentően örülök, de persze izgulok is egy picit, mert eddig csak németül játszottam, és a magyar nyelv, valamint a magyar lelkület azért kissé más.
Fantasztikus lehetőség egy külföldi turné, de ugyanakkor nagy rabságot is jelent, nem? Sok mindentől talán azért estek el, mert évente több alkalommal is hónapokra elutaztok. Te nem érzed ezt?
Egyáltalán nem. Elég, ha csak abból indulok ki, hogy mekkora megtiszteltetés és bizalom volt már az is, hogy annak idején megkaptam ezt a szerepet. Az már jelentett valamit. Ezért nem tartottam attól, hogy itthon nem számítanak majd rám. És ez a reményem be is igazolódott.
Amikor megkaptad a Szörnyeteg szerepét még stúdiósként, egy többfordulós casting után, mit éreztél?
Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem tudtam fogni. Felhívott Makláry László főzeneigazgató, hogy tanuljak meg adott dalokat és szövegrészleteket németül a darabból, majd jött a magyar aztán a német forduló. Megkaptam a szerepet, kezembe adták a szövegkönyvet, elkezdődtek a próbák és már kint is voltunk és csináltuk az előadásokat. Persze rengeteget foglalkoztam a karakterrel, tanultam a tökéletes német kiejtést Martin Harbauer német nyelvi korrepetítorunkkal. Ő fantasztikus szakember, nagyon ért az emberekhez, iszonyatosan türelmes és nagyon tud ösztönözni. Vagyis nem tudtam, egyszerűen nem volt időm feldolgozni, mindazt, ami történt, mert egyből a munkába vetettem magam. Csak arra emlékszem, hogy rettenetesen izgultam. Aztán kint, amikor már lement néhány előadás - a drezdai Semperoperben léptünk fel, Európa egyik leghíresebb operaházában -, esett le, hogy hol is vagyok, mit is játszom és milyen csoda történik velem. Emlékszem ott álltam a színpadon, néztem a még üres nézőteret és arra gondoltam: ezt nem hiszem el! Hihetetlen nagy megtiszteltetés volt.
Soha nem volt olyan pillanat, amikor elfelejtetted a szöveget?
Sajnos előfordult, főleg az első két turné alatt, amikor még nem ült be annyira a szöveg és nem tudtam feloldódni sem eléggé a színpadon. Akkor volt olyan pillanat, amikor kimaradt egy-két sor.
És akkor mit csináltál?
Az teljes black out volt, totálisan lefagyott az agyam. Nem csináltam semmit, nem énekeltem más szöveget, még csak nem is „laláz"-tam, csak szólt a zene. Egyébként nem volt annyira feltűnő, csak két rövid sor. Amikor ez már második alkalommal történt meg, Lőrinczy György bejött hozzám a szünetben és kedvesen, de nagyon határozottan annyit mondott, hogy ha ez még egyszer megesik, komolyan el kell gondolkodnunk azon, alkalmas vagyok-e a pályára. Ha ugyanis ilyen fokon nem tudok koncentrálni, nem bízhatnak rám ekkora szerepeket. Tökéletesen igaza volt. Soha többé nem fordult elő ilyesmi.
Egyébként is izgulós vagy?
Igen, de már nem annyira, mint akkoriban. Mostanra megtanultam jól kezelni. Megpróbálok a szerepre összpontosítani, abban jól érezni magam, és az izgalmat, ha van, beépíteni a figurába.
A te olvasatodban miről szól A Szépség és a Szörnyeteg?
A Szörnyeteg eleinte egyáltalán nem szimpatikus figura és abban, hogy a darab végére meg tudjon változni, Belle mellett a kastély lakói is sokat segítenek neki. Ezért úgy gondolom, hogy ez a darab nem csak a szerelemről szól, ez a barátság és a szerelem meséje egyben. A barátságot egyébként az életben is rendkívül fontos dolognak tartom, nagyon nagy szükség van rá, hogy igaz, jó barátok vegyenek körül.
Neked van ilyen? Színházon kívül és belül?
Van néhány igazán jó barátom a színházon kívül, még régebbi időkből. A nagybetűs barátságok szerencsére megmaradnak a megváltozott életritmusban, a nagy pörgésben is, akkor is, ha néha hetekig nem találkozunk, vagy beszélünk egymással, éppen ettől igaziak. A színházban mindenkivel jóban vagyok, erre kifejezetten törekszem is, mert ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni, a jó kapcsolat elengedhetetlen. Senkivel nem volt még olyan vitám, amit később ne tudtunk volna megbeszélni. Persze igaz barátság nem szövődhet akármikor.
A Szörnyeteg mellett melyik szerep a kedvenced?
Nagyon kedves számomra a Veled, uram! Imre hercege, mert az volt a legelső szerepem. De nagyon hálás vagyok azért, hogy sok fajta, teljesen különböző karaktert kaptam mostanában, és rengeteg színt kipróbálhatok. Ez egyrészt nyilván azt is jelenti, hogy „kísérleteznek" az emberrel: mi az, ami igazán illik neki, másrészt bíznak benne annyira, hogy ezt is, azt is meg tudja oldani, akár kisebb, akár nagyobb szerepről van szó. Jó, hogy nincs skatulyába húzva az ember már az elején. Így tehát nem tudok dönteni. Mercutio, John vagy Frank Kennedy teljesen mások. Nagyon szeretem mindegyiket. És azt érzem, hogy mindegyikben van még lehetőség, még van mit dolgoznom velük.
Az operett nagyon jól áll neked. Kérdés, hozzád mennyire áll közel a műfaj?
Nem olyan régen ismerkedtem meg az operett műfajjal, de azonnal megszerettem. Olyannyira, hogy az énekórákon is komolyan ráálltam erre a hangképzési típusra. Eddigi tapasztalataim alapján a bonviván szerepek olyan hangi intenzitást igényelnek, ami nem biztos, hogy hosszútávon elbírja, ha mondjuk a Miss Saigonban Johnt énekelek, vagy bármilyen rockosabb hangzású musicalt. Nyilván a jövő fogja eldönteni, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy mindkét műfajban helyt álljak. Az biztos, én nagyon szeretném. Az operettek közül jelenleg A Csárdáskirálynőben Schulteis Arnold szerepét játszom, Debrecenben pedig ősszel próbáltam a Marica grófnőt. Mivel akkoriban álltam be a Rómeóba is, nem maradt elég időm, hogy normálisan beénekeljem a szerepet, így sajnos közönség előtt még nem játszhattam Tasziló grófot.
De fogod?
Nagyon remélem.
Most épp az Én is a kisöcsémben próbálsz.
Berlinben voltunk már javában, amikor Lőrinczy György főigazgató úr közölte velem a hírt, hogy Szerényi László mellett én alakíthatom a darabban Lívió, a szélhámos velencei gondolás karakterét. Hamarosan meg is kaptam a szövegkönyvet, és miközben olvastam, lelki szemeim előtt már láttam a sírva nevetős közönséget, amint egy ilyen parádés szereposztás szórakoztatja őket. Az biztos, már most nagyon izgalmasak a próbák és még mi vár ránk! Első alkalommal ugyan kissé megilletődve álltam a színészóriások között, de mindenki igazán kedves és segítőkész. Igyekszem méltó partnerük lenni.
Kanyarodjunk vissza a legelejére. Hogyan kezdődött?
Füzesgyarmati vagyok, Szeghalomra jártam gimnáziumba. 16 éves voltam, amikor bekerültem egy rock bandába. Kellett egy billentyűs. Jelentkeztem. Az nem ment valami jól, de elkezdtem nekik énekelni és bejött. Nekem is. Olyannyira, hogy elmentem énektanárhoz. Ott ismerkedtem meg a musicalekkel, rock operákkal. Megszerettem, rájöttem, hogy nagyon érdekel a zenés színház és ezzel szeretnék foglalkozni. Háromszor is jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy rettegtem a felvételitől, és nem tudtam eldönteni, hogy tényleg akarom-e ezt az egészet. Így aztán csak egyszer készültem fel úgy isten igazából. Novák Eszter mondta is, hogy tök jó voltam, de úgy gondolja, hogy még érnem kell. Miután nem vettek fel és nem indult osztály abban az évben a Broadway Stúdióban, nem akartam a véletlenre bízni. Felvételiztem három helyre is Budapesten. Felvettek az elsőre, a szabadbölcsész szakra, ahol a kommunikációs szakirányt választottam. El is végeztem, még a diplomamunka van hátra. Emellett OKJ-s képzésen méhész vizsgát is szereztem. A szüleim méhészkednek, elsősorban édesapám.
Mi lenne a szakdolgozatod témája?
A vörösiszap-katasztrófa utáni válságkommunikációról akartam írni. De nem tudom, ha most bemennék az egyetemre, meg tudnám-e még írni vagy esetleg megváltoztatnám.
Nem adtad fel azonban a színházat sem. Végül bekerültél a Broadway Stúdióba.
Két évet kellett várnom, hogy induljon képzés. Párhuzamosan jelentkeztem egyébként a Pesti Magyar Színiakadémiára is. Oda is felvettek, de én a Broadway Stúdió mellett döntöttem.
Mit tanultál ott?
Földes Tamás volt a mesterségtanárunk, nagyon-nagyon sokat tanultam tőle. Többek között azt a fajta mentalitást, alázatot, gondolkodást, amivel a színházhoz, a darabokhoz, a szerepekhez kell közelíteni. A visszajelzések alapján nem vagyok rossz úton. Ezen próbálok meg továbbmenni és fejlődni. Ezen kívül borzasztóan hálás vagyok a Stúdiónak azért is, mert nagyon hamar megtanított a mélyvízben úszni. Eleinte nem volt könnyű, mert meglehetősen gátlásos vagyok, elég sok idő mire megszokok egy helyzetet és feloldódom. Jó iskola volt. De a legmeghatározóbb ember a pályámon Kero, aki az első pillanattól kezdve hitt bennem és egyengette az utamat. Sok lehetőséget kaptam tőle, mindenféle műfajban és karakterben kipróbált, keresgéltük mi is az, ami igazán fekszik nekem. Annak idején 2011-ben majdnem megkaptam Chris szerepét a Miss Saigonban, de még nagyon fiatal voltam és egyáltalán nem tudtam, mi fán terem a színház. Nem mintha most már tökéletesen tudnám, de három év alatt azért sokat tanultam. Ezért is hálás vagyok, ez is azt bizonyítja, hogy mindennek megvan a maga ideje, és nem szabad türelmetlennek lenni. Ha dolgozik az ember és tesz érte, meg persze egy kevés szerencséje is van, előbb-utóbb beérnek a dolgok. Jelen pillanatban nincs bennem hiányérzet vagy fájdalom amiatt, hogy nem végezhettem el a Színművészetit. Hogy is bánhatnám, amikor tele vagyok feladatokkal? Boldog és elégedett vagyok a színházamban és mindazzal, amit eddig elértem. Szeretek szórakoztatni. Egyre inkább szeretek a színpadon lenni, mivel kezdem felfedezni milyen csodálatos dolog valaki más bőrébe belebújni.
Miért szeretsz az Operettszínház csapatának tagja lenni?
A közönség nagyon szereti, amit csinálunk, hihetetlen az a támogatás, amit tőlük kapunk. Jó egy olyan csapat részének lenni, ahol széles nézői rétegeknek tudunk örömöt, boldogságot adni és az, hogy ehhez én is hozzájárulhatok, felemelő érzés. Emellett kitűnő az egész csapat a rendezőasszisztensektől a koreográfusokon, műszakon, zenész kollégákon, ensemble tagokon át a színészekig. Talán furcsa, hogy így van, mert nagyon sokan vagyunk, de így van. Ez egy hatalmas intézmény, amiben ez a sok-sok ember mégis tud együttműködni, és őszintén örülni a másik sikerének. Hihetetlen, mennyi szeretetet, odafigyelést, támogatást kapok egy-egy beállás során és igyekszem ezt én is megtenni fordított helyzetben. Nem tudom, más társulatoknál hogy van, de szerintem nálunk ez jól működik.
Debrecenben megismerkedhettél egy másik társulattal. Hogy érezted magad egy új közösségben, egy más színházban?
Az előadás az Operettszínházzal koprodukcióban készült, ezért rajtam kívül több kolléga is ott volt a mi társulatunkból, ráadásul Kerényi Miklós Gábor rendezte az előadást, akitől a próbafolyamat alatt elképesztően sokat tanultam az operett műfajról és játszásról. A debreceniek közül is mindenki iszonyatosan jó fej volt. Ez a legjobb szó rá. Nagyon jól vettük egymás jelzéseit az egész stábbal és rengeteg segítséget kaptam tőlük. Bizton állíthatom, mindenki mindig száz százalékon teljesített. És fantasztikus volt az ottani partnerem Lévai Enikő. Élmény volt vele próbálni.
Mit gondolsz, miért épp Fischl Mónika lett a mentorod?
Mónika frissességéből, energiáiból adódóan most abszolút a karrierje csúcsán van. Közel állunk egymáshoz korban, jól megértjük egymást, sokat kaphatok tőle szakmailag. És talán az Operettszínház vezetése úgy gondolkodik, hogy a jövőben egyre több bonviván szerepben láthat viszont a közönség, ahol akár egymás partnerei is lehetünk.
Hogy képzeled el a jövőt? Mik a vágyaid, a terveid?
Nagy fellelkesült állapotomban azt mondom, jó lenne akár a közeljövőben, akár a picit távolabbi jövőben A Csárdáskirálynő Edwinjét eljátszani. Szeretném a Marica grófnőt a közeljövőben mindenképp befejezni és színpadra lépni benne. Szeretnék egyre inkább a bonviván szerepkör felé menni és mindent megtanulni az operettről. Az elsődleges, a főcél azonban az, hogy a közönség és én is igazán elmondhassam magamról, hogy igen, ez a fiú vagy férfi, ha úgy tetszik, professzionális a szakmájában és maximálisan birtokában van a képességeinek. Ez lebeg a szemem előtt.