Olvastátok, szerettétek annak idején Hamupipőke történetét?

Füredi Nikolett: Ismertem a mesét, bár nem tartozott a kedvenceim közé, mert nem igazán szerettem azokat a történeteket, amikben gonosz szereplők vannak. Nekem a Minden napra egy mese volt a legkedvesebb könyvem.

Fischl Mónika: Érdekes, hogy nálunk meg épp ez jött be. Lara, a lányom mindig az izgalmas, kicsit rémisztő részeket akarta újra és újra meghallgatni, a negatív figurák érdekelték. Ma pedig már a thrillerekért rajong, mint az anyukája. (nevet)

Bordás Barbara: Nálunk is hasonló volt a helyzet. Anna generációjának már az Encanto és a Coco az egyik alapélménye, amikben nagyon elrajzolt, félelmetes, kicsit horrorisztikus alakok jelennek meg, ezért a Hamupipőke gonosz mostohája már nem is tűnt ijesztőnek. Az eredeti mese nem igazán került elő nálunk, de nagy kedvenc volt a Disney-féle változat, amiben sok-sok kisállat segítője van Hamupipőkének.

Füredi Nikolett: A Disney-történetek az én lányomat is nagyon megfogták. Volt egy hercegnős mesekönyve, csodaszép képekkel, amiért rajongott.

A Disney-féle változatot említitek, ami egyébként egy zenés feldolgozás, nagyívű, a stúdió stílusára olyannyira jellemző zenei hangzással. Most viszont Pejtsik Péter az Operettszínháznak komponált egy vadonatúj darabot, ami az operettmusical műfaji megjelölést kapta. Milyen ez a zene?

Fischl Mónika:

Sokféle stílus jelenik meg benne: Hamupipőke dallamai a csángó népzenei motívumokból építkeznek, a tündérvilág a Disney zenei hangzását hozza, a mostoha család számai inkább az operettet idézik, de crossoveres részek is lesznek benne.

Bordás Barbara: Nekem az tetszik ebben az eklektikusságban, hogy nem annyira a karakterekhez, mint inkább a szituációkhoz kötődik, és ezt nagyon jól ki tudjuk használni színészként. Van egy számunk, a Lajos, ami egy tangó, igazán szenvedélyes, tüzes zene, amit szerintem azért választott a zeneszerző, mert ebben a jelenetben hálózza be a mostoha Hamupipőke édesapját, és veszi rá arra, hogy feleségül vegye. Van egy dalunk, amiben a lányainkkal élcelődünk, ami egy feleselgető, hadaró kis operai együttes.

Bordás Barbara (Fotó/Forrás: Kovács Imi / Budapesti Operettszínház)

Füredi Nikolett: Amikor megszerezzük a „férfit”, akkor a Nászinduló dallamára énekelünk. A második felvonásban, a cipőpróbánál kicsit vajákosra vált a dallam, szinte olyan, mintha transz állapotba kerülnénk, hiszen valóban, valami őrület kell ahhoz, hogy egy anya megcsonkítsa a gyermekét csak azért, hogy mindenáron elérje a célját.

Bordás Barbara: A fináléban pedig lesz egy kis rock and roll.

Füredi Nikolett: Talán egy új műfajt fog teremteni ez az előadás.

A pályátok során, a szerepkörötökből adódóan gondolom nem sokszor játszottatok negatív karaktereket. Milyen most egy gonosz hős bőrébe bújni?

Fischl Mónika: Azért is vártam nagyon ezt a feladatot, hogy harminc év után kiléphessek a primadonna szerepkörből.

Bordás Barbara: Az elmúlt három-négy évben többször találtak meg nagyon karakteres, a korábbi alakításaimtól igencsak eltérő szerepek. Eleinte furcsa volt, hogy nem egy szépen felépített, lineáris ív mentén kellett játszanom, hanem olyan figurák bőrébe bújtam, akik nagyon sokszor és hirtelen váltanak egyik érzelmi állapotból a másikba, ugyanakkor nagyon szeretem ennek a szabadságát. És hát az élet is ilyen:

Füredi Nikolett: Ez az első negatív szerepem, és nagyon örülök neki. Szélsőséges lehetek benne, ami sokkal több játékra ad lehetőséget, és jóval érdekesebb, mint mindig szépnek, kedvesnek és jónak lenni. Abból egyébként is olyan sokat csináltunk már. (mosolyog) Ahogy telik az idő, mi is egyre jobban éhezzük az olyan feladatokat, amik összetettebbek, és ezért nagyobb kihívást jelentenek, mint amilyen Gertrúd, a mostoha.

Fischl Mónika: Azt gondoltam, hogy egy ilyen szerepet nagyon szórakoztató lesz majd játszani, de ahogy zajlanak a próbák, kiderült, hogy iszonyatosan nehéz. Nehéz, mert

Próbálok arra rájönni, honnan és miért lehet benne ez a mérhetetlen gonoszság, az a manipulatív, egoista, számító lélek, aki még a saját lányait is alárendeli a céljainak. Biztos vagyok benne, hogy nehéz sorsa volt és soha többé nem akar abba a helyzetbe jutni, ezért megpróbál életben maradni, bármi áron.

Fischl Mónika (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Bordás Barbara: Én nem is gondolom őt feltétlenül gonosznak, egyszerűen csak olyan körülmények között nőtt fel, ami miatt ez lett a túlélésének az eszköze. Bozsik Yvette a próbákon sokszor utalt a belső sebzett gyermekre és azokra a pszichológiai állapotokra, amikor valakinek tényleg olyan élete volt, hogy az üss vagy fuss metódust tanulta meg, ezért felnőttként sem tud másként reagálni. Az ő fejében csak az van, hogy a két gyerekét meg kell óvnia. Még akkor is, ha egy kicsit lejjebb kell szabdalni a lábfejekből...

Füredi Nikolett: Nem könnyű mostohának lenni. Van két saját gyereked, és egyszer csak kapsz egy harmadikat, ezt nehéz jól kezelni, hiszen nincs meg az érzelmi kötődés. Nem is kell feltétlenül gonosznak lenni ahhoz, hogy egy ilyen szituációban azt érezd, a te gyerekeidet kell érvényre juttatnod, és az ő boldogulásukat kell egyengetned, akár annak a bizonyos harmadiknak a kárára is.

Hogy lehet hitelesen megformálni egy ilyen „hőst”?

Fischl Mónika: Fontos, hogy az ő igazságát próbáljuk megmutatni, hogy a nézők egy kicsit meg tudják érteni a tettei mozgatórugóit. Mindenki életében vannak olyan pillanatok, amikor kicsúszik a lába alól a talaj, és akkor vagy beledöglik, vagy megpróbál túlélni. Csak az a kérdés, hogyan és miként áll fel. Az átélt traumák hatására jobb vagy rosszabb ember lesz belőle. A mostoha esetében tudjuk a választ.  

Füredi Nikolett: Szerintem szép lassan jut el addig az őrületig, hogy bármi áron is, ha kell, de levágom a lábujjadat. Ebben amúgy segít a rendezés is, mert megjelenik a háttérben egy boszorkány figura, aki ezeket a pillanatokat mint egy démon irányítja.

Bordás Barbara: Amikor valaki ahhoz van szokva, hogy soha nem elég jó, és folyamatosan bántják és büntetik, majd ez hirtelen megváltozik, akkor valószínűleg elkezd olyan helyzeteket generálni vagy kiprovokálni, ahol ezek a dolgok megismétlődnek, mert ez az, amit ismer, amire tudja a válaszokat, a kódokat. Erre van trenírozva. A mostoha is így viselkedik: mintha nem akarná elengedni ezeket a mintákat, mert ha nem azért kell küzdenie, hogy életben maradjon, és nem kéne szenvednie, akkor megszűnne létezni. Ezért állandó békétlenség és harag van benne. És a boszorkány is ezt erősíti fel, mert folyamatosan azt sulykolja a fejébe, hogy ez még nem elég, ez is meg az is kell. Néha nem tudja az ember, mire vágyik, csak valamit nagyon akar, és azt gondolja, hogy ha az meglesz, akkor boldog lesz. Aztán ráébred, hogy ez nem így van. Azért is lényeges, hogy hitelesen formáljuk meg a szerepet, mert fontos, hogy a gyerekek lássák: nem lehet mindig elégedetlennek lenni, mert az megmérgez. Az eljuttathat odáig, hogy azokat is feláldozod, akiket szeretsz.

Hogy látjátok, mennyire szól majd ez az előadás a gyerekeknek, és mennyire szólíthatja meg a felnőtt közönséget?

Füredi Nikolett: Az a jó benne, hogy több síkon értelmezhető a történet. A gyerekek nyilván az alapszituációkat fogják megérteni, a mesét látják majd benne. És ezt a vonalat nagyon szépen felmutatja majd az előadás, ami elképesztően látványos lesz.

Altsach Gergely, Füredi Nikolett, Pete Ádám (elől), Drahos Evelin, Lipics Franciska, Vanya Noémi, Kelemen Fanni, Bayer Fruzsina, Paláncz Daniéla Szixtina (hátul) (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Bordás Barbara: Bozsik Yvette sok-sok színes figurát visz a színpadra, ott vannak Hamupipőke állat barátai: a kutya, a cica, és megjelennek a mesevilág különböző hősei is: Hófehérke, Csipkerózsika, a Vasorrú bába és még sokan mások. A mélyén ugyanakkor kirajzolódik egy családi és emberi dráma,

Fischl Mónika: Az biztos, hogy nagyon fontos egy gyerek fejlődésében a mese, mert segít megérteni az őt körülvevő világot, az emberi viszonyokat, a konfliktusokat. A mesék népszerűsége azért töretlen, mert mindegyik rejteget aktuális, a jelenre is érvényes üzenetet. Hamupipőke története azt üzeni, hogy ha hiszel magadban, és megőrzöd szívedben a tisztaságot és a jóságot, akkor eléred, amire vágysz, és boldog leszel. Semmi sem lehetetlen, ha harcolunk önmagunkért, és kitartóak vagyunk. Ez olyan tanulság, amit a gyerekek és a felnőttek is értenek. Egyébként maga a mese és a mi előadásunk is tele van szimbólumokkal. Ott van például a cipő, ami nekem az életutat jelképezi. A mi cipőnkben csak mi járhatunk. Ez a mi életünk. Lehet, hogy itt-ott szorít meg feltör, mint ez az üvegcipellőcske, de a miénk, ezzel haladunk jól vagy rosszul a célunk felé.

Kiáll-e magáért vagy enged a megfelelési kényszernek, mint ahogy a mostohatestvérei, akik olyannyira vágyják az anyjuk szeretetét, elismerését, hogy még azt is képesek hagyni, hogy megcsonkítsák a lábukat. Annyi minden van ebben a mesében, ami örökérvényű. A feltérképezhetetlen emberi természetről mesél, az élet nagy kérdéseivel foglalkozik. És innentől egyértelmű, hogy a felnőtteknek is szól. Ha lefordítjuk mai nyelvre, a családon belüli erőszak tipikus példáját látjuk, abuzáló viszonyt egy nárcisztikus anyával.

Bordás Barbara: Bozsik Yvette olyan szép gesztusokat épít az előadásba, amikkel ezeket megsegíti. Az apa például nagyon sokszor tehetetlenül szemléli az eseményeket, képtelen segíteni a lányának, mert saját maga is lefagy az agressziótól. Kap a kezébe egy kék lufit, és amikor ez nála van, olyankor mintha kivonták volna a forgalomból, teljesen ledermed, amikor pedig elveszik tőle, éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna. A lufi szimbolizálja ezt a traumát. Azt gondolom, ezek az érzetek a nézők nagy részében saját, gyerekkori emlékeket is be tudnak majd kapcsolni, mert ha nem is a családban, de mindenkinek a környezetében akad olyan tanár, szomszéd, barát, aki ilyen, és akire mi is hasonlóan reagálunk. Szerintem jó, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezek a régi történetek nemcsak egyszerű mesék, hanem alapvető emberi problémákra mutatnak rá, amikkel nekünk is dolgunk van.

Füredi Nikolett: Lehet, hogy csak néhányan veszik majd észre vagy képezik le ezeket a bújtatott kis jeleket, jelképeket, de az biztos, hogy bizonyos érzelmeket mindenkiben kelt majd, amit az előadás után egy „aha” élményként élhetnek meg. Azt gondolom, ez egy annyira összetett az előadás, hogy érdemes lesz többször is ellátogatni rá, hogy ki tudjunk bogozni minden apró részletet.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Bordás Barbara (fotó: Kovács Imi), Füredi Nikolett (fotó: Pitrolffy Zoltán), Fischl Mónika (fotó: Gordon Eszter)