Idén a legjobb karakterszínész kategóriában neked ítélték oda a Honthy-díjat. Mit jelent számodra ez az elismerés?

Megtiszteltetés, hogy megkaphattam, és nagyon boldog vagyok, hogy megkaphattam, főleg azért, mert igazán színes volt az elmúlt évadunk. Nekem a Nine premierjével kezdődött a tavalyi szezon, amiben a főszereplő, Guido menedzserét alakítom, és amiben van egy csodálatos revüszámom. Az egész előadást egy múltidéző, nagy utazásként élem meg, ráadásul Balázs Zoltán rendezővel dolgozhattam együtt, akit még az egyetemről ismerek – akkor végezte a rendező szakot, amikor mi a musical szakon diplomáztunk.

Siménfalvy Ágota a Honthy-díj átadóján (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Dolgoztatok együtt korábban?

Soha, pedig számtalanszor összefutottunk az elmúlt években. Nagyon szeretem azt a fajta színházat, amit csinál, és sokszor megyek el megnézni az előadásait. Vártam már, hogy mikor lesz olyan alkalom, amikor végre közös munka kapcsán is találkozunk, ez végre magvalósult. Amikor az ember hosszú ideig egy társulat tagja, és egy adott műfajban alkot, nagyjából látja előre, hogy milyen típusú előadásokban számítanak rá. A Nine-nal egészen más világba csöppentünk bele, mint amit eddig megszoktunk, ez pedig mindnyájunkat megmozgatott. A premier estéjén Dolhai Attilával álltam színpadra, és ritkán tapasztalt élményben volt részem. A számom végén tovább kellett volna játszanunk, hiszen prózai jelenettel folytatódik a darab, azonban a közönség annyira tapsolt és ünnepelt, hogy nem tudtuk elkezdeni a dialógot.

A Nine több szempontból is különleges: egyedi, lépcsőzetesen emelkedő térben mozogtok, illetve egy több síkon játszódó történettel találkozik a néző. Másfajta felkészülést igényelt Liliane La Fleur szerepe?

Nagy kihívásnak éreztem a dalomat, mert egy olyan lágéban van, ami miatt adná magát, hogy sanzonosan, történetmesélősen énekeljem, ugyanakkor a végén sok a mozgás, és közbeékelődik egy monológ, ebben egy ponton megszólítom a közönséget is, amire már előre, a jelenet előtt készülök.

Siménfalvy Ágota és Dolhai Attila a Nine-ban (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)

A Nine-nal nem ért véget sikerszéria, hiszen az évad további részében is sorra kaptad az új feladatokat.

Míg idén az operettek kerülnek előtérbe, a tavalyi évad inkább a musicaleknek kedvezett, és a szezon másik nagy bemutatója egyértelműen a Hegedűs a háztetőn volt, amit a Margitszigeten is láthatott a közönség. A lehetőség, hogy eljászhatom Jentét, a házasságközvetítőt még engem is meglepett, mert azon túl, hogy igazi karakterszerep, sem korban, sem habitusban nem éreztem közel magamhoz. De ha valami ennyire távol áll az embertől, akkor hirtelen bátor lesz, és én is elhatároztam, hogy mindent kipróbálok, amit csak lehet. A próbaidőszak alatt sokat figyeltem a másik Jentét, Oszvald Marikát, hátha elleshetek tőle valamit, közben pedig igyekeztem megtalálni a saját hangomat.

A Nine Liliane La Fleurjének is megvan a humoros oldala.

Igen, viszont ennél a figuránál nagyon csínján kell bánni a humor adagolásával, ugyanis Liliane egy elegáns díva. Egyébként Jente esetében is egy nagyon drámaivá váló karakterről van szó, a nő komoly utat jár be a darab végére. Általában az ilyen típusú szerepeknél az a fontos, hogy megmutassuk a rá jellemző karakterjegyeket, azonban Jente abból az állapotból, hogy a régi világ karikírozását jelenti, a darab végére kimozdul. A Hegedűs a háztetőnben emellett sok a prózai rész, ilyen mennyiségű szöveggel már rég volt dolga a társulatnak. Áprilisban a Jekyll és Hyde-dal aztán egy másik régi vágyunk is vált valóra, a musical számait ugyanis rendszeresen énekeljük, amikor van rá alkalom, és nagyon vártuk már, hogy végre el is játszhassuk. Nellie-ben inkább a drámai oldalamat mutathatom meg.

Nellie szerepével megkaptad a darab egyik legszebb dalát is.

Nellie, a madame egy jutalomjáték, dalával, a Csillagok idejénnel pedig az örömlányok életéről és világáról mesélünk, annak minden szomorúságával és szépségével együtt. Ez a jelenet egy fordulópont is a darabban, hiszen egészen addig a szereplők bemutatása zajlik, ezután viszont már megjelenik a műben a drámai vonal, és előrevetíti, hogy az egyik lány – Lucy – a körülmények áldozata lesz. Nellie tulajdonképpen ebben a dalban próbálja figyelmeztetni a lányt, hogy ne kövesse el azt a hibát, hogy beleszeret a férfiba, de már késő. Emellett ez a szám – de tulajdonképpen az összes – nagyon komoly technikai kihívás elé állítja a színészeket. Az viszont külön öröm, hogy szinte minden, amit a különböző feldolgozásokból kivettek, az Operettszínház változatában visszakerült a darabba.

Siménfalvy Ágota és Füredi Nikolett a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Nemcsak énektechnikailag kihívás a Jekyll és Hyde, meg is mozgat titeket.

Vágytam már egy táncos szerepre, és Nellie-vel – illetve már Liliane-nal is – ez megkaptam. A Nine-ban különösen sok a mozgás, és ha rajtam múlt volna, még több lenne benne. De nem épülhettem bele a tánckarba, Balázs Zoltán kifejezett kérése volt, hogy irányítóként maradjak a középpontban, mint ahogyan a Jekyll és Hyde-ban a Vörös Patkány mulatót is irányítani kell.

A Jekyll és Hyde csaknem összes dala sláger, illetve nagyon kidolgozottak a karakterek is.

Mind a lányoknak, mind a fiúknak van lehetőségük megmutatni magukat, még a legkisebb szerepekben is, és a nézői reakciókból úgy látjuk, a közönség is érzi, hogy a legapróbb mozdulatokban is benne vagyunk.

Többször kiemelted az előadások prózai részét. Vágysz arra, hogy prózai darabban játssz?

Nagyon foglalkoztat, a pályám során egy-két alkalommal el is kalandoztam ebbe az irányba, sőt felvételiztem is prózai szakra, ahol eljutottam a második fordulóig. De valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy inkább a zenés színházon belül találtak meg a komolyabb szöveges feladatok, például az Ibusárban, a Sweet Charityben vagy a Kabaréban. Már a felvételinél éreztem, hogy én leginkább a zenében fogom tudni kifejezni magam.

Az első nagyszínpadi bemutatód a Budapesti Operettszínházban egy operettben volt, mégis az elmúlt időszakban szinte csak musicalben láthat a közönség. Tudatosan mentél ebbe az irányba?

Valójában a hangom karaktere meghatározza, hogy milyen műfajú előadásokba illek bele igazán. A klasszikus operettekben a primadonna és a szubrett is szoprán, és bár játszik olykor a színház jazzoperettszerű darabokat, mint például korábban a Bál a Savoybant, illetve megtalálnak olyan, a hangi karakteremhez illő szerepek, mint a Lili bárónő Illésházy Krisztinája, vagy épp olyan prózai feladatok, mint a Csárdáskirálynő Anhiltéje. A hangszínem a musicalre és a rockoperára predesztinál, és abban is értem el a legnagyobb sikereimet.

Sándor Péter, Kerényi Miklós Máté és Siménfalvy Ágota az István, a királyban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Liliane, Jente és Nellie három nagyon különböző karakter. Melyiket érzed magadhoz a legközelebb?

A hangom miatt inkább a drámaibb vonalat képviselem – és ide vehetjük az István, a király Saroltját is –, könnyebben simulok hozzá az ilyen típusú figurákhoz. Ugyanakkor mindig izgalmas kihívásként élem meg, ha olyan feladatokat kapok, amikkel régen volt dolgom, vagy még sosem csináltam.

Kevésbé izgat, hogy egyszerűen kiálljak énekelni, mint az, hogy milyen figurának a bőrébe bújhatok.

A karakterszerep ráadásul másfajta jelenlétet kíván, mint egy olyan figura, aki az egész előadás alatt jelen van.

Egészen más idegrendszer kell egy ilyen feladathoz, ebből a szempontból nagyobb ívű szerepet játszani talán könnyebb: elkezded valahol és végig tudsz vele járni egy utat. Nyilvánvalóan kell hozzá fizikum, megfelelő énektechnika, és a szerepet a próbafolyamat alatt fokozatosan építed fel. A karakterszerepeknél az egyik nagy kihívást a jelenetek közti szünetek jelentik. Én például sokszor ott maradok takarásban és nézem a kollégákat, hogy be tudjak kapcsolódni a történetbe. Az is egy másfajta megformálás, amikor az ember az adott szereplőnek csak egy bizonyos, jellemző tulajdonságát villantja fel, és fő célja, hogy a történet továbbmenjen. Ebben az esetben rövid idő alatt kell a szereplőt markánsan képviselni. Az első karakterszerepem A Szépség és Szörnyeteg komóddá varázsolt operaénekese volt, és nagyon meg voltam tőle ijedve, mert nem igazán tudtam, hogy hogyan lehet öt-tíz mondatban valamit megmutatni úgy, hogy legyen eleje, közepe és vége. Meg kellett tanulnom, hogyan kell fenntartani azt a fajta energiát, amivel elkezdtem.

Siménfalvy Ágota a Szépség és a Szörnyetegben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

A Hegedűs a háztetőnben még a Jente átalakulását is érzékeltetned kell.

Pontosan, ráadásul abban az előadásban előfordul, hogy 20-30 perc is eltelik mire Jente újra megjelenik. Olyan típusú színész vagyok, aki nem tud kiereszteni, ott akarok lenni, látni szeretném, hogy mi történik. Ez ki is fárasztott a főpróbahéten, hiszen végignéztem kívülről azt a drámát, amit a főszereplők átélnek. Annyira magával ragadtak a jelenetek, hogy nagyon nehéz volt vidáman belépni. A házasságközvetítő jelenetei viszont egyfajta feloldásként szolgálnak, szóval meg kellett találnom a rendszerben a helyem. Úgy gondolom, hogy karakterszínésszé válni egyfajta képesség.

Van arra valamilyen technikád, hogy a jelenetek közti szünetekben az állapotot fenntartsd?

A próbafolyamat alatt ez kialakul és ösztönszerűvé válik. Emellett,

De Saroltot például lelkileg nagyon nehéz szerepnek érzem, és a próbák alatt azt gondoltam, hogy amit játszanom kell, az sokkal fajsúlyosabb, mint amit a magam hétköznapi világában elbírok. Mindegyik szerep, amit játszom, egy kicsit beépül az életembe. Ez azért is lehet, mert sokszor hosszú évekig velem vannak ezek a figurák. Az Abigél Horn Micijét 2008 óta játszom, formál engem, és ahogy idősödöm, velem együtt a karakter is érettebb lesz.

Kalocsai Zsuzsa és Siménfalvy Ágota a Hegedűs a háztetőnben (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Egy korábbi interjúdban, amikor a szerepkörváltásokról meséltél, azt mondtad, hogy úgy érzed, elmentek melletted bizonyos szerepek. Van benned emiatt hiányérzet?

A darabok nagy női főszerepeit általában fiatalokra írják, és a pályánk elején szerencsés esetben meg is találnak minket. Én már a főiskolán különleges helyzetben voltam, mert a koromhoz képest mindig érettebb figurákat bíztak rám. Aztán amikor az Operettszínházba kerültem, megtaláltak a hozzám passzoló szerepek is, és volt jónéhány év, hogy főszerepek sorát játszhattam. Amikor a kisfiam születése után visszatértem, örömmel fogadott vissza a társulat, de be kellett látnom, hogy az idő megy. Egy bizonyos kor után a musicalirodalom elkezd kicsit mostohán bánni a nőkkel, kevesebb és kisebb lehetőségek adódnak – ekkor át kell tudni szépen csúszni ezekbe a szerepekbe. A korábbi tapasztalataim miatt nekem ez az átcsúszás nem jelentett olyan drámai fordulatot. Most, hogy a Honthy-díjat átvettem, sokat gondolkodtam a jelenlegi munkáimról. Főszereplőként az embernek nincs ideje figyelni, észrevenni dolgokat, hiszen a hátán kell vinnie az előadást. Most viszont már meg tudok állni, ránézni a kollégáimra és együtt meglelni az örömöt egy-egy pillanatban. A pályám nagy tanulságának érzem ezt: megtanultam egy-egy mondatban is igazából figyelni a kollégákra, és azt hiszem, ettől lesz teljes ez a hivatás.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Siménfalvy Ágota a Jekyll és Hyde-ban (fotó: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)