Június 30-án mutatja be a Zürichi Operaház Puccini Turandotját. A Sebastian Baumgarten rendezésében színre kerülő produkció karmestere a fiatal mexikói-amerikai dirigens, Robert Treviño, akinek májusban vezényelt, velencei Don Giovanni-előadásairól mi is beszámoltunk. Treviño nemrég a BBM Music Magazine-ban publikált cikket arról, miért érzi úgy, hogy az operának Liù halálával kell véget érnie – ahogy a zürichi előadásokon is történik majd.
A befejezés hiánya is befejezés: miért játsszuk mindig rosszul Puccini operáját címmel megjelent írásban a szerző felidézi a Turandot ősbemutatóját: 1926. április 25-én Liù halála után Arturo Toscanini a közönséghez fordult, és így szólt: „Az opera itt véget ér, mert a maestro meghalt.” Treviño ezután összefoglalja, hogyan született meg a komponista halála után a ma is ismert befejezés: Puccini tanítványa, Franco Alfano készítette el a hiányzó részt az opera zenei motívumai, illetve a zeneszerző egészen minimális vázlatai alapján.
A dirigens azonban már itt sem rejti véka alá, hogy az opera korábbi zenei megoldásaihoz képest bombasztikusnak és közönségesnek érzi a lezárást,
és így voltak vele jó néhányan, hiszen olyan szerzők, mint Luciano Berio, Janet Maguire vagy Hao Weiya készítették el a maguk változatát. Újabban pedig egyre többen térnek vissza Alfano eredeti befejezéséhez, amelynek sokáig a Toscanini által meghúzott változatát játszották (ahogyan a Bécsi Állami Opera is tette, amelynek Turandot-előadásáról itt írtunk – a szerk.).

Kapcsolódó
Egy diktatúra szörnyű álmai – a Turandot Bécsben
Puccini Turandotja Franco Alfano eredeti befejezésével hangzott el a Bécsi Állami Operában, a kevésbé édeskés változat kapcsán pedig sok minden felszínre került, amit már régóta kimondatlanul feszült a darabban.
Treviño ezután más Puccini-művek dramaturgiájával támasztja alá, miért gondolja hibásnak a feltételezést, hogy a Turandotnak mindenképpen jó véget kell érnie. Szerinte Puccini sosem bálványozza a negatív karaktereit – habár maga is elismeri, hogy a traumatizált főszereplő esetében kérdéses, hogy ebbe a kategóriába sorolhatjuk-e –, ehelyett mindig az elesett, szenvedő, általában női karakterek pártját fogja.
Így a mások nyomorúságát, köztük a tiszta és áldozatkész szerelmet képviselő Liù halálát okozó figura egyszerűen nem érhet boldog véget
– magyarázza a zeneszerző logikáját a dirigens. Hasonlóképp vélekedik Kalafról is, az emberi érzelmek helyett az ambícióit követő, a családjával mit sem törődő herceg akkor sem tekinthető hősnek, ha a szerző neki adta az azóta slágerré vált áriát, a Nessun dormát.
A karmester életrajzi adatokkal is alátámasztja, hogy Puccini be tudta volna fejezni a Turandot harmadik felvonását, ám Liù halálánál valami egyértelműen megakasztotta. Míg az addigi részt még meg is hangszerelte, a fináléból mindössze egyetlen kis dallamjegyzete maradt fenn, aztán félretette az egész operát, és akkor sem vette többé kézbe, amikor megtudta, rákos beteg. Még egy hevenyészett zenei vázlatot se készített a fináléból, hogy valami támpontot adjon az utókornak, hogyan is szeretné, ha végződne a darab.
Treviño végül felhívja a figyelmet, a 21. században természetessé vált, hogy nyitott végű történetekkel találkozunk. A Turandot pedig számos zenei megoldásában kapcsolódik a korabeli új zenéhez, sokkal inkább a karakterek és értékrendek közti drámai dialógus, mint a végletes igazságok darabja.
Azt hiszem, el kellene fogadnunk így a művet, és lemondani arról a befejezésről, amit a zeneszerző soha nem írt meg. Ami ezután megmarad a Turandotból, korunk bizonytalanságérzetét testesíti meg. Ez teszi igazán modernné az operát
– zárja sorait a dirigens.
Fejléckép: Jelenet a Zürichi Operaház Turandotjából (fotó/forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)