Jelenleg Szegeden próbál, augusztus 11-én tartják A Notre Dame-i toronyőr musical változatának magyarországi ősbemutatóját Kerényi Miklós Gábor KERO rendezésében. A Dóm téren nem először lép közönség elé, 2013-ban a Margaret Mitchell bestselleréből készült Elfújta a szél Scarlettjeként mutatkozott be, és most izgatottan készül egy másik klasszikus regényhősnő, Victor Hugo Esmeraldájának megformálására.
- Hol tartasz? Mit tudsz már Esmeraldáról?
- Általában a bemutató előtt néhány héttel még káosz van a fejemben, de érdekes módon most nem ez a helyzet. Egész tisztán látom a karakteremet. Ez jórészt annak köszönhető, hogy KERO tanár úr nagyon pontosan elemezte nekünk a darabot és a szerepeket, és rengeteget segített a miértek megértésében. Olvastam Victor Hugo regényét, érthető módon elsősorban azokra a részekre voltam kíváncsi, ahol Esmeraldáról esik szó vagy ő jelenik meg benne. Érdekelt, hogy képzelte el Hugo a hőseit, milyen viszonyrendszereket és reakciókat írt meg. Nagyon sokat foglalkoztam Esmeraldával. Tudom, hogy a neve cigányul smaragdot jelent, tudom, milyen erős kettősség van benne: szelíd és gyermeklelkű, ugyanakkor borzasztóan vad, szenvedélyes és kiszámíthatatlan. Rendkívül szép, nagyon tiszta szívű és egyenes lány. És hát róla szól a darab. Ő a mozgatórugó. Amikor nem vagyok színpadon, akkor is rólam énekelnek és az én nevemet suttogják. (nevet)
- Milyen a viszonya Quasimodóval?
- Különféle érzelmek fűzik a különféle emberekhez. Quasimodohoz például a gyermek éne. Egyfajta barátság, egy szövetség van köztük, talán azt is mondhatnám, hogy lelki társak. Most persze a mi Disney változatunkról beszélek. Esmeraldának nem sok barátja van, benne viszont egy őszinte emberre talál, akihez a legnagyobb bajában is fordulhat. Előtte ki meri mutatni az érzelmeit, mindazt a finomságot, kedvességet, ami benne van, és amit mások elől elrejt.
- Talán az fűzi őket olyan erősen össze, hogy mindketten a társadalom számkivetettjei, nem?
- Igen, mindketten a társadalom perifériáján mozognak.
Quasimodo egy torz arcú, korcs fajzat, egy rút kiskacsa, Esmeralda pedig egy cigánylány.
Kitaszítottak, kívülállók. Egyiküket sem kezelik egyenrangúként, lenézik, és megalázzák őket. Szerintem az az egyik legnagyobb emberi bűn, ha valakit a saját embertársai előtt megaláznak.
- És milyen a kapcsolata a többi férfival?
- Érdekes az a szerelmi háromszög, aminek közepén Esmeralda van. Phoebushoz egy igazi szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem fűzi, a cigánylány és a katona szerelme, ami persze nem teljesedhet be. Ennek a szélsőségeit próbáljuk bemutatni az előadás során. És ott van Frollo, a főesperes, aki egy nagyon furcsa figurája ennek a történetnek. Mélyen magába fojtja az érzelmeit, hiszen egy pap nem szerethet bele egy nőbe, különösen nem egy cigánylányba. Ő a szerelmét a másik két figurával ellentétben az erőszakba fojtja. Pont úgy viselkedik, ahogy egy pap nem tehetné. Akitől az ember menedéket várna, hozzámegy gyónni, imádkozni, pont ő az, akitől félni és rettegni kell. Ő lesz a legádázabb ellenségem a darabban, aki a végén máglyára juttat. A regényben pedig a bitófára.
- Nagyon más a musical, mint a regény?
- A regény sokkal ridegebb. A Disney finomított a történeten, Alan Menken gyönyörű zenéje pedig mintegy varázsszőnyegen repít minket a Disney világába.
Annyira kifejező a muzsika, mindenkinek megvan a karaktere.
Magáért beszél. Miután ez egy Disney produkció, érthető módon, mi is szerethetőbbé akarjuk tenni a karaktereket. Erre az is lehetőséget ad, hogy keretes szerkezetben játsszuk a darabot: színház a színházban.
- Mennyire különbözik azoktól a karakterektől Esmeralda, akiket eddig megformáltál?
- Szerencsés színésznek mondhatom magam, mert eddigi pályám során szinte nem volt olyan szerepem, amit végül ne éreztem volna igazán a magaménak. Már azelőtt volt egy képem Esmeraldáról, mielőtt olvastam a regényt: szép lány, jól kell kinézni, jól kell táncolni, el kell tudni varázsolni a férfiakat a színpadon és a nézőtéren. A regényt olvasva viszont sokkal színesebb képet kaptam a figuráról. Hasonlóságokat véltem felfedezni a magam és Esmeralda karaktere közt. Egy olyan nőről van szó, aki nagyon szenvedélyes és vad, néha már eszelős, de tud kislányos és igazán gyermeki is lenni. Iszonyatosan nagy a szabadságvágya és úgy is él, úgy gondolkodik. Nincsenek benne fékek, szorongások. Ebben nagyon hasonlít akár Scarlettre, akár Frida Kahlora. Fantasztikus érzés, hogy párhozamosan játszhatom Fridát, megeleveníthetem Margaret Mitchell regényének főhősét Scarlettet és Victor Hugo hősét, A Notre Dame-i toronyőr női főszerepét. Lássuk be, nem rossz feladat egyik sem. Boldog vagyok, hogy Lőrinczy György főigazgató és KERO tanár úr hisznek bennem, és ilyen fantasztikus szerepeket bíznak rám.
- Az Operettszínházban volt egy előbemutató, augusztusban a Dóm téren játszotok, ősztől pedig beköltözik az előadás az Operettszínházba. Mennyire kell az egészet újra próbálni?
- Nagyon különböző méretűek a játékterek, még akkor is, ha az Operettszínháznak kifejezetten nagy a színpada. A szegedi Dóm tér hatalmas. Négyezer néző! Csak az első szektorokat látom, pár száz embert, amikor felnézek a lelátóra, csupán egy embertömeget érzékelek. Amikor 2013-ban az Elfújta a széllel debütáltam ott – én lehettem az első Scarlett Magyarországon, amiért örökre hálás leszek az előadás rendezőjének, Somogyi Szilárdnak, aki bizalmat szavazott nekem teljesen ismeretlen pályakezdőként – szerintem fel se tudtam fogni ennek a jelentőségét. Annyira örülök, hogy a jóisten megadta, hogy most visszamehetek és egy másik gyönyörű, és ami nagyon fontos, regény ihlette szereppel.
Talán most már megértem arra, hogy felfogjam, milyen fantasztikus dolog annyi ember előtt játszani.
- Nagyon másként kell játszani?
- A tér miatt elkerülhetetlenül nagyítani kell a dolgokat. Borzasztóan oda kell figyelnünk arra, hogy mindent értsen a közönség, hogy végtelenül plasztikusan beszéljünk és énekeljünk. Iszonyúan fontos, hogy addigra meglegyen a karakterem, hogy jöjjön velem a néző, az is, aki nem tud kapaszkodni a szemembe, mert nem lát, csak egy apró pontként a színpadon. És nagyon lényeges a kellékek nagysága is. Például van a darabban egy amulettem, amit átadok Quasimodonak, hogy ez alapján találjanak majd meg a Csodák udvarában. A próbára a kellékes behozott egy kis medaliont. KERO tanár úr azt mondta: ezt nem gondolhatjátok komolyan, ennek sokkal nagyobbnak kell lennie. Mindenki értetlenül nézne, miért kell egy kolomp méretű amulettet viselni, ha nem tudnánk, hogy Szegedről beszélünk. De ez egy lényeges kellék, és muszáj látszania.
- Elég sűrű volt az évadod.
- Igen, ez a hetedik bemutatóm az idén és még van egy. Az évad elején a Békéscsabai Jókai Színházban mutattuk be a Diótörő és egérkirályt, majd jött a Frida című darab, Duda Éva rendezésében, aminek a címszerepét játszom az Átriumban, ezt követte Yasmina Reza Egy spanyol darab című kortárs egyfelvonásosa a Pinceszínházban, amit Réthly Attila rendezett, akivel csodásan dolgoztunk már korábban a Nők az idegösszeomlás szélén-ben, majd a Tied a világ felújítása a Játékszínben, amit már két éve nem játszottunk. Májusban volt az ősbemutatója a Raktárszínházban a Szegény Dzsoni és Árnika című zenés mesejátéknak, ami Szenteczki Zita végzős bábrendező hallgató diplomamunkája.

Kapcsolódó
Závada Péter: „Izgatnak a határátlépések”
Závada Pétert elsősorban költőként ismeri a nagyközönség, de rendszeresen ír színpadi adaptációkat és dalszövegeket színházi előadásokhoz is. A fiatal szerzővel többek között rejtvényfejtésről, saját hangról, anti-sznobériáról és bungee jumpingról beszélgettünk.
Most próbáljuk A Notre Dame-i toronyőrt és augusztus végén még vár rám egy musical premier, a Robin Hood. Így lesz szeptembertől szeptemberig hét bemutatóm. És mindezek mellett vendégszerepeltem Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Veresegyházon és Aradon, ahol a Mezítláb a parkban egyik főszerepét alakítom. Volt, hogy az Operettben próbáltam reggeltől estig, másnap reggel kocsiba ültem és duplát játszottam Aradon. Májusban csak az Operettszínházban 22 előadásom volt. Volt, amikor tripláztam. Fanatikus embernek tartom magam, de azt hiszem, hogy az utóbbi pár évben túlságosan is rápörögtem erre a „nekem csak a színház létezik” dologra. Mondhatom, hogy jelenleg az életem 95%-át a színház tölti ki. De ha ez nem lenne elég, tavaly berobbant az életembe a szinkron is. Imádom. Új emberekkel találkozom, új impulzusok érnek, csodálatos. Az első mozi filmem az Énekelj! című animációs film volt, Tabák Kata rendezésében, amiben Ashnek, a tarajos sülnek kölcsönöztem a hangomat, aztán dolgoztam Nikodém Zsigmonddal a Hupikék törpikékben.
- Hogy bírod mindezt fizikálisan? Hogy tudod karban tartani a hangod ilyen terhelés mellett?
- Ez az egész nagyon igénybe veszi nem csak a hangot, hanem a lelket is. Ezért szoktam azt érezni, amikor lemegy egy-egy turnus, hogy most megint tíz évet öregedtem. Mintha egy hetven éves öregasszony lelke lenne egy fiatal testbe zárva. Bár sokszor azt gondolom, úgy is nézek ki... Sok-sok áldozattal jár. Nagyon okosnak kell lenni.
Én nem engedhetem meg magamnak, hogy akármikor kimaradozzak éjszaka, elmenjek bulizni.
Az alkoholfogyasztás teljesen ki van zárva. Maximum otthon, ha már nagyon fáradt vagyok, egy kis pohár bort megiszom. Akkor is felöltözöm, ha meleg van. Mindig sok cuccal járok, állandóan pakolok. Van egy kis patika is a táskámban. De talán a legfontosabb, hogy az ember tudjon miből táplálkozni. Ezért is keresem azokat a mankókat a magánéletemben, amibe tudok kapaszkodni. Az évek alatt megtanultam magam mindenhol jól érezni és kialakítani azt a kis intim szférát, ahol el tudok lazulni.
Muszáj azt is megtanulni, hogy kizárd a körülötted lévő dolgokat.
Például ha van egy olyan próbafolyamat, ahol mindenki ideges és feszült, ezen a feszültségen hogyan tartsd kívül magad, hogy rajtad ne legyen úrrá, hogy nyugodtan, letisztultan és kedélyesen tudj próbálni, mert ezek iszonyatosan nagy energiákat képesek elvonni az emberből. Erre nincs idő. A Színművészeti évnyitóján a Vas diplomások közül mondta valaki, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy megkérdőjelezd az egész színészi mivoltodat, mert rengeteg időt és energiát vesz el, hogy aztán újra összerakd magad. Amikor ezt szeptemberben hallottam, mint egy kislámpa felgyulladt a fejemben az égő: tényleg nem engedhetem meg, hogy bizonytalan legyek, hogy megkérdőjelezzem a saját képességeimet. Sok ember szájából hallottam már ezt a mondatot, de mostanra értettem meg igazán. Arra törekszem, hogy legyen egy töretlen hitem önmagamban és egy erős jövőképem. Nem könyökölve, nem másokat félrelökve, de hinni és bízni abban, hogy elérem.
- Tavaly felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor - drámajátékos szakára. Többször próbálkoztál már korábban, nagyon be akartál jutni. Azt kaptad, amire számítottál?
- Ez érdekes kérdés. Miután nem nappali tagozatra járok – ez egy három éves levelező képzés –, belelátok ugyan bizonyos dolgokba, de nem vagyok ott a nap 24 órájában, ahogy az ötéves osztatlan képzésben tanuló színész hallgatók. Az biztos, hogy adott egy magabiztosságot. Nincs túlzott önbizalmam, de az, hogy végül felvettek, adott egy löketet. Talán valami kárpótlást jelent, hogy lesz egy szakirányú végzettségem. De azt is be kellett látnom, hogy igazuk volt az idősebb kollégáknak, akik azt mondták, amikor sírtam és nyávogtam a főiskola után, hogy:
Petruska, hidd el, a szakmát nem az iskolapadban tanulod meg.