Fidelio: Az operafesztiválon olyan művek kerülnek műsorra, amelyek a műfaj kereteit feszegetik. Válságban van az opera?

Gyöngyösi Levente: Úgy érzem, hanyatló kultúrában élünk, az európai kultúra az utolsókat rúgja. Hány magas színvonalú és közismert operát tudnál mondani az utóbbi évtizedekből? Azt tapasztaljuk, hogy leginkább a már megírt, régi műveket játsszák. A művészek számára ez egy disztópikus állapot. Miközben Mozart annak idején habozás nélkül áthangszerelte Händelt,

mi csak riadt tisztelettel merünk a klasszikusokhoz nyúlni.

Igen, válságban van az opera, olyan nagy válságban, mint megszületése óta eddig soha. Az operaházak időnként megtelnek, de leginkább a Traviatára vagy az Aidára, és ezt meg is tudom érteni. Verdi megteremtett egy olyan zenei viszonyrendszert, amelyben a népszerűség és a magas művészi színvonal együtt működött, és nem egymás ellenében.

F: Ezzel szemben azt látjuk, hogy a könnyűzene szervesen fejlődik önmagából. Ez áll a háttérben A Mester és Margarita komponálásánál?

GyL: A könnyűzene 60-as évekbeli irányzatai rendkívül életerős választ jelentettek a darmstadti iskola arroganciájára, amelynek képviselői gyakorlatilag kisöpörték a közönséget a koncertteremből. A mai könnyűzene azonban elsősorban nem a művészetről, hanem a pénzről és a tömegtermelésről szól – néhány kivétellel: említhetném Stinget, aki sok évtizede műveli saját zenéjét izgalmas zenei nyelven és igen magas színvonalon.

Gyöngyösi Levente

F: Milyen könnyűzene hatott rád az opera komponálásánál?

GyL: Leginkább talán az Aerosmith. Régóta szeretem őket, a zenei megoldásaikból tanulni lehet. Ott van a frontember, Steven Tyler, elképesztő vadság és szabadság árad belőle, ezenkívül még mindig csodálatosan szuggesztíven énekel. Van egy igen fontos pillanat A Mester és Margaritában, Woland krédója:

Vagyok, aki vagyok, / tudója jónak meg a rossznak, / az Isten mellett ott vagyok én, / bár mondanak a gonosznak.

Aki jól ismeri az Aerosmith zenéjét, észreveheti, hogy itt a Love In An Elevator című számukból merítek.

F: Bonyolult, polifonikus regényről van szó. Hogy találtál fogást rajta?

GyL: Nemcsak azért volt nehéz hozzányúlni, mert remekmű, hanem hatalmas terjedelme és komplexitása miatt is. Három fő szála: a szerelmi, a moszkvai és a bibliai külön-külön is működnek, mégis nagyon szorosan összefüggnek. Én három évig dolgoztam az operán, Bulgakov viszont tíz évnél is hosszabb ideig a könyvön. A regény legsikerültebb feldolgozása egy tízszer 50 perces orosz filmsorozat, Vlagyimir Bortko alkotása – valószínűleg ez az a terjedelem, amelyben ez a rendkívül összetett mű igazán ki tud bomlani.

F: Várady Szabolcs munkája a librettó. Milyen volt együtt dolgozni?

GyL: Bognár Róbert és Schlanger András írtak a regényből egy forgatókönyvet, amiből aztán Szabolcs verseket írt. Zseniálisan megtalálta a megfelelő sorokat, szavakat, bár nem lehetett számára egyszerű, amikor gyakran már meglévő zenére kellett szöveget írnia.

F: A könyv több rejtélyes vonatkozást tartalmaz, például a szereplők beszélő zenei nevei: Berlioz, Sztravinszkij, Rimszkij. Megjelennek majd zenei utalások ezekre a zeneszerzőkre a műben?

GyL: Nem, nem idézek, és előttem sem világos, hogy miért használta Bulgakov ezeket a neveket. Sztravinszkij az elmeklinika professzora, Berlioz pedig a Szovjet Írószövetség elnöke, egy hivatalnok – semmiben sem emlékeztetnek a zeneszerzőkre.

A Mester és Margarita plakátja

F: Berlioz szerepeltetését azzal szokták magyarázni, hogy ő írta a Faust elkárhozását, de ez nem túl meggyőző... Miskolcon még csak koncertszerű előadásban halljuk az operát. Vannak elképzeléseid a színpadi megvalósításhoz? A regény polifonikusságából következik, hogy nehezen alkalmazható színpadra.

GyL: Számomra nagy könnyebbség, hogy egyelőre koncertszerűen halljuk, mert a zene és a hangosítás nem kis feladat elé állítja az előadókat. Persze jelentősen egyszerűsítettünk a cselekményen: a három színből kevesebb hangsúlyt kap a moszkvai, a Mester és Margarita szerelmi szálának fontossága pedig erősödik.

Van egy nagyon jól körvonalazható vonulat az irodalomban – muszáj ezt a terminust használnom –, a mágikus realizmus. Két fő jellemzője tökéletesen ellentmond egymásnak: egyszerre jelenik meg benne a mágia, a mese, a természetfölötti, illetve a realista, pontos leírás. Gondoljunk a Száz év magányra, A funtineli boszorkányra, vagy akár a Trónok harcára. A Bulgakov-regény legérdekesebb jellemzője is ez.

Az opera II. felvonása szinte tündérmesévé alakul át, ezt a változást zenei szempontból pedig a hozzám amúgy is közel álló barokk stílus fogja kifejezni. A zárókórusban Pilátus, a Mester regényének főszereplője mondja ki a végszót, aki megmenthette volna Jézust a kereszthaláltól: a legnagyobb bűn a gyávaság. Igen fontos és aktuális tanulság ez egy olyan korban, amikor mindenki leginkább csak magával törődik, emiatt pedig

soha nem voltunk olyan magányosak, mint most.