A zene kiskorod óta gyakorlatilag végigkísérte az életed.
Beleszületettem ebbe a világba: édesapám 30 évig első klarinétosként játszott az Operaházban, édesanyám pedig először a Pécsi Nemzeti Színház, majd a debreceni Csokonai Színház szólistája volt operaénekesként. Gyerekként én is rengeteget jártam színházba, és
otthon a komolyzenei műsorok közben rendszeresen vezényeltem egy kötőtűvel a kezemben, a tévé előtt állva.
A kötőtűt aztán karmesteri pálcára cserélted.
Ez nem volt ennyire egyértelmű, mert a zongora jobban érdekelt, mint a vezénylés, így azt kezdtem el tanulni, elsőként Lakatos Ágnes tanárnőnél. Innen felvételiztem a Bartók Béla Konzervatóriumba Belák Erzsébet tanárnőhöz, később pedig a Zeneakadémiára Némethy Attila és Réti Balázs osztályába.
Zongoraművészként diplomáztál. Hogy lettél végül karmester?
Zeneakadémistaként kezdtem tanítani, Kunszentmártonban vállaltam zongoratanári állást, ahol két év után lehetőséget kaptam, hogy dirigáljak egy közel ötvenfős fúvószenekart. A szárnyaim alá vettem őket, ekkor érkezett egy másik lehetőség: a szolnoki színház zongoristát keresett. Abban az időben Rácz Márton és Zádori László voltak a Szolnoki Szigligeti Színház karmesterei, és itt vezényelhettem először kőszínházi produkciót. Ezután felvételiztem a Zeneakadémia karmester szakára, Medveczky Ádámhoz és Ligeti Andráshoz.
Pfeiffer Gyula Tassonyi Zsolttal és párjával a Jekyll és Hyde bemutatóján (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
A zongora teljesen háttérbe szorult?
Nem, velem maradt, ugyanis minden állásomat megtartottam, amíg az időm engedte. A soroksári Galambos János Zeneiskolában például egészen mostanáig dolgoztam korrepetitorként. Az elmúlt időszakban viszont annyi előadásom volt az Operettszínházban, illetve ott voltak mellette a háttérben zajló feladatok – korrepetíciók, próbák, oktatás –, hogy el kellett engednem.
Tanítasz a Budapesti Operettszínház Pesti Broadway Stúdiójában is. Úgy tűnik, az oktatás meghatározza a pályádat.
Abszolút, és bízom benne, hogy a jövőben is a mindennapjaim része lesz. Nem tudom, hogy a tanítás vagy a karmesteri tevékenység tart majd tovább az életemben, de úgy érzem, hogy ebből a szempontból szerencsés vagyok: ha elvállaltam egy feladatot, az mindig újabb kapukat nyitott, és sorra jöttek a lehetőségek. Én pedig
sosem ugrottam el az új kihívások elől.
Ez általános tendencia a karmesterek körében, vagy hasonló a konkurenciaharc, mint a zenészek vagy az énekesek körében?
Igyekszem ezzel nem foglalkozni, mert rengeteg olyan dolog van, amit sokkal fontosabbnak tartok. Ha visszatekintek az elmúlt évadokra, számos örömteli munkám volt, és megannyi darabbal, énekessel foglalkozhattam, nyugodt körülmények között. Pedig régebben az én pályámon sem volt mindig minden ilyen egyértelmű. Előfordult, hogy karmesterként egy-egy időszakot nehezebbnek éltem meg, talán azért, mert rosszul viselem a személyeskedő kommunikációt, és akkor még nem tudtam ezeket a helyzeteket megfelelően kezelni. A világos és tiszta kommunikáció elengedhetetlenül fontos ebben a szakmában, hogy elkerüljük azokat a helyzeteket, amikor kollégák elbeszélnek egymás mellett. Majd jött a pandémia, melynek hatására teljesen másként kezdtem látni a világot.
Karmesterként, korrepetitorként mit csináltál, amikor a négy fal közé voltál zárva?
Az a műhelymunka időszaka volt, darabokat tanultam, szövegkönyveket olvastam, hangszereltem és partitúrákat írtam. Tanítottam is, ami bár nem ugyanolyan, mintha személyesen is jelen lettem volna, de ennek ellenére hatékony volt. Emellett végre rendszereztem az otthoni dolgaimat is.
Akkor vagyok boldog, ha minden rendben van körülöttem, és szerintem az ember úgy működik jól szakmailag, ha a saját környezetében megtalálja azt a nyugalmat, amire szüksége van.
Ha ez az oldal nincs meg, a szakmádban csak valamiféle szakmai versenyló lehetsz, aki művészetileg üres értékeket képvisel. Biztos háttérrel őszintébben vagy jelen a munkádban is. A pandémia alatt rájöttem arra is, hogy az elmúlt években valójában mennyire elfáradtam: három színházban dolgoztam és ott volt mellette a zenetanári állás is.
A Jekyll és Hyde alkotói (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
A leterheltség a munkahelyi kapcsolatokra is kihat.
Nem is csak arról van szó, hogy bizonyos helyzetekben akaratlanul is keményebben szól az ember a másikhoz, sokkal inkább arról, hogy fontos lenne meglátnunk egymásban az értéket, és bízni a kollégákban. Szükség van rá, hogy elhiggyük, mindenki a szakmai tudásának megfelelően dolgozik, és megpróbál a lehető legjobban teljesíteni – ez a színházban, ahol csapatban kell játszani, különösen fontos.
Egy színház zenekarához időről időre új emberek is csatlakoznak. Hogyan segítitek az ő beilleszkedésüket?
Ilyenkor primer fontosságú, hogy a szólam tudjon együtt dolgozni az új kollégával, ezért a próbajáték során az adott szólam tagjainak is döntésjoga van. Ugyanis
lehet valaki fantasztikusan jó hangszeres művész, ha nem tud egy zenekari állásban elhelyezkedni vagy megfelelően intonálni.
Ha annyira extrém egyéni elgondolásai vannak bizonyos frázisokról, akkor a többiek nem szeretnek majd vele játszani.
Ez azt jelenti, hogy egy ilyen zenekarban nincs helye az önmegvalósításnak?
Nagyon sok helyen nyílik rá lehetőség, csak tudni kell, hogy az adott darabban hol és milyen határok között lehetséges. Az Operettszínházban – ahogyan minden szimfonikus zenekarban is – a fúvósok az előadások többségében gyakran szólisztikus szerepet töltenek be, hiszen zenei anyaguk megszólaltatásáért egyénileg felelősek, míg a vonós szólamok nagyobb létszámmal dolgoznak. A koncertmester különösen, de a többi vonós szólamvezető is zenei formálásával teszi le névjegyét az előadások során, melyet a szólam tagjai hűen követnek. Karmesterként jó is, ha meghagyom az egyéni mozgásteret a művészeknek, bízva abban, hogy pontosan tudják, meddig terjed a szabadságuk.
2020-ban szerződtetett az Operettszínház mint karmestert és korrepetitort, de a feladatod az intézményben sokkal összetettebb.
Az előadások vezénylésén túl a betanítás, kottaírás, korrepetíció a dolgom, illetve azok az ezzel kapcsolatos egyéb teendők, amelyekkel Kiss-B. Atilla főigazgató és Pfeiffer Gyula főzeneigazgató megbíz. Emellett a legújabb gyerekdarabunk, a Rozsda Lovag és Fránya Frida zenei vezetője vagyok.
Zenei vezetőként mi a dolgod egy előadásban?
Az előadás zenei részén általában két ember dolgozik, és akkor működik jól a rendszer, ha kiegészítik egymást. Egy ilyen munkakapcsolatban ideális esetben zenei vezetőnek lenni csak formalitás. De ha valami miatt mégsem tudnak a felek közös nevezőre jutni, akkor fontos, hogy az adott kérdésben valakinek legyen joga kimondani a végső döntést.
Tassonyi Zsolt a Rozsda Lovag és Fránya Frida sajtótájékoztatóján (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
A Zeneakadémián klasszikus irányú képzést kaptál, és a diplomakoncerted is ilyen darabokból állt, az Operettszínházban viszont főként könnyedebb műfajú darabokat dirigálsz. Mi vitt ebbe az irányba?
Már akkor színházban dolgoztam, amikor karmester szakon tanultam, és nagyon megszerettem azt a közeget – minden helynek van egy saját illata, ahogy mondani szokták: „színházszaga”. Emellett tetszik, amikor a zene párosul a színpadi előadóművészettel. Érdekes viszony, ahogy a zenei rész ráúszik a prózára, vagy épp fordítva.
Máshogy kell az ilyen típusú zenéhez hozzányúlni, mint a klasszikushoz?
Elsősorban a műfajt és a stílust kell ismerni, melyik hangszer hogyan szólal meg benne és mi az, ami még elfér a műfaji határokon belül. Karmesteri szempontból a különbség minimális, szerintem a kommunikációra kell nagyon ügyelni, illetve ez a műfaj hangszerparkjából adódóan vezényléstechnikailag minimálisan eltér.
Az Operettszínházban a darabok színpadra állításánál fontos szemponttá vált, hogy zeneileg, hangszerelésükben hűek legyenek az eredeti változathoz. Hogyan zajlik egy ilyen áthangszerelési folyamat?
Ezt inkább egyfajta rekonstrukciónak hívnám. Az évek-évtizedek során rengeteg anyag elveszett, hiányos, és bár ezekkel lehet ugyan előadást játszani, nem szól olyan minőségben a zenekar, mintha a teljes rekonstruált darab létrejönne. Szerencsére a színházban zajló folyamatot közelről is láthatom, mert Pfeiffer Gyula főzeneigazgató engem is megbízott azzal, hogy vegyek részt a kottázási munkálatokban.
Nagyon nehéz, és egyben hősies vállalkozásnak érzem, aminek akkor látom igazán az eredményét, amikor a főzeneigazgató úr megmutatja, hogy mi lett egy-egy megtisztított zenei részletből.
Ez a közönségnek és a szólistáknak is előnyére válik, hiszen az új változat sokkal dúsabban, tisztábban szól.
Bizonyos daraboknál nehéz megmondani, hogy pontosan melyik az eredeti változat. Mi alapján rekonstruáljátok az anyagokat?
Ez egy komoly kutatómunka eredménye, és elsősorban kéziratokból dolgozunk. Az Operettszínház megkapta a Kálmán Imre hagyatékot, amely tartalmazza az eredeti partitúrákat is. Ezek alapján lehetséges a hiteles rekonstrukció. A legfontosabb mindig a szerzői szándék, amely után természetesen – ha szükséges – bizonyos pontokon érvényesülhetnek egyéni döntések. Én már akadémistaként is hasonlóan dolgoztam: amikor csak lehetséges volt, kikértem a könyvtárból az eredeti kéziratokat, és utána tanultam meg a műveket. Ha úgy látjuk, hogy nem áll rendelkezésre ilyen „eredeti” változat, akkor a rendezővel egyeztetve alakul ki az a verzió, amit a néző végül az előadáson hall.
A legutóbbi bemutatód a Jekyll és Hyde volt, ahol a korábbi magyarországi változatokhoz képest új dalok is bekerültek az előadásba.
Vincze Balázs rendező, Valla Attila dalszövegíró és Oberfrank Péter zenei vezető közösen dolgoztak a zenei anyagon, én az előadás karmestereként két számot hangszereltem a darabhoz. Izgalmas munka volt, mert az anyagnak csak egy részét kaptuk meg kottaformában, ebből raktuk össze azt, ami most hallható. Törekedtünk rá, hogy hangzásában szimfonikusabb legyen, tehát ne csak a szűk anyag szólaljon meg – mint mostanában sok helyen a világban. Én jobban is szeretem az olyan előadásokat – talán azért, mert a klasszikus világból érkezem – ami erre a hangzásra van felépítve. Ha nem ilyen dús a hangszerpark, akkor egy-két kivételtől eltekintve az én fülemnek hiányzik a szimfonikus felrakás.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Tassonyi Zsolt (forrás: Budapesti Operettszínház)
hírlevél
