A beszélgetés a zenés színház társadalmi helyzetéből indul, aminek kapcsán rögtön felvetődik, hogy a nagy apparátust felvonultató műfajok sok pénzbe kerülnek, és ez befolyásolja, milyen közönséget érnek el. „Miközben egy prózai darabot megírhatok egymagam, és két haverommal eljátszhatjuk egy szál deszkán a pincében, a padláson, egy bunkerben vagy szobában, bárhol, ez az operánál abból a szempontból nehezebb, hogy ha nincs hozzá apparátusom, akkor nagyon leszűkülnek a lehetőségeim, és ingerszegénnyé válhat a produkció” – mondja Kovalik Balázs. Márton Dávid felidézi, hogy egyetlen olyan operaházban rendezett, amelyről úgy érezte, az intézmény a jelenben létezik, a város része, mégpedig Lyonban. „Az előbbi kérdésedre válaszolva, hogy
volt-e, amikor a népnek szólt az opera, igen, volt, nem is egy, de azok nem biztos, hogy a legcsodálatosabb korszakok voltak: például a nemzeti szocializmus Németországban és a kommunizmus Kelet-Európában
– viszi tovább a gondolatot Kovalik Balázs. Állítása szerint a műfaj csakis akkor juthat el szélesebb rétegekhez, ha van olyan, aki ezért hajlandó fizetni.
Ennek kapcsán felmerül a magas jegyárak kérdése, és hogy elsősorban a nagy tradícióval rendelkező luxushelyek érezhetik biztosnak a jövőjüket. „A párizsi Operát, a Scalát, a Covent Gardent el fogja tartani az a tehetős réteg, amelyik meg tudja magának engedni, és a turizmus” – mondja Márton Dávid. Kovalik Balázs a társadalom változó kulturális-szórakoztatóipari igényeire reflektál, míg beszélgetőpartnere arra hivatkozik, hogy a mai világban eleve nem számolunk azzal, hogy bármi maradandó lenne, így elvész a kulturális tereknek az az aurája, amit diákkorában megszokott. Szóba kerül a hely varázsa mellett az állandó nézőközönség és az emberre személyesen ható kedvenc művész vonzereje, illetve az emberiség megváltozott koncentrációs képessége. „Beszélgettem egy hihetetlenül intelligens fiatal sráccal Berlinben, dramaturg-színész családból jön, és azt mesélte, hogy
ő nem tud megnézni egy filmet (!), de nem azért, mert képtelen koncentrálni, hanem mert neki nagyon furcsa egy egész estét előre eltervezni,
mivel ha eldönti, hogy megnéz egy kétórás filmet, az azt jelenti, hogy aznap este már nem történik semmi más” – meséli Márton Dávid. „Jelentős kultúrintézet vezetője mondta, hogy kilencven percnél hosszabb előadást már nem hívnak meg. Kilencven perc szünet nélkül, ez a maximum. De hát akkor hol a művészi szabadság, vagy az, hogy te azt álmodod, hogy az előadásod nem kilencven perc lesz?” – veti fel a kérdést Kovalik Balázs. Hozzáteszi, míg a 18-19. században a zenés színházi műfaj az ingerek csúcsát jelentette, ma egészen máshoz vagyunk hozzászokva. Ugyanakkor valahol természetes – mondja –, hogy bizonyos szerzőkhöz és művekhez meg kell érni, nem ugyanaz lelkesíti az embert húszévesen, mint idősebb korában.
Szóba kerül a kísérletezés és az attól elzárkózó intézményvezetők, akik nem bíznak saját közönségükben. Az új utak keresése kapcsán a rendezők a sztárkultuszról elmélkednek. „[Az operaigazgatók] egyrészről elvárják, hogy sajátos látásmódú, kidolgozott, izgalmas előadások jöjjenek létre, másrészről leszarják, hogy az a remekmű miként megy tönkre a hétköznapi repertoárjátszásban, a sztárénekesek egy-két próbával való beállásával, a karmesterek cserélgetésével. Sokkal etikusabbnak tartanám, ha kimondanák, ez az előadás ilyen, ebben jöhetnek-mehetnek az énekesek, mint a pályaudvaron, ebbe meg csak komolyan vett felkészüléssel lehet beállni” – mutat rá az ellentmondásra Kovalik Balázs. A beszélgetés a műfaj reprezentatív szerepével és monumentalitásigényének kérdésével zárul.
Lehet ezt népszerűsíteni, megnyitni a nagyközönségnek, de az is csak akkor történik, ha egy állam vezetése állja a cechet.
Akkor mindenki ehet kaviárt, amikor valaki megfizeti, és vödörszámra osztják” – fogalmazza meg ismét, a beszélgetés végén, a cikk címét is adó állítást a rendező.
A teljes beszélgetés itt olvasható. >>>
Fejléckép: Márton Dávid, Kovalik Balázs (fotó/forrás: Ruhrtriennale, Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)