„Nem, Borisz – ez az én országom, nem akarom elhagyni. Sokan távoztak már, és ehhez minden joguk megvan. De felteszem a kérdést: miért nekem kellene elmennem… és nem neked?” – tűnődik az előadás sokáig csak prózában megszólaló, mintegy narrátorként jelen lévő szereplője nem sokkal az opera kezdete után. Története a mű cselekményével párhuzamosan halad, szövege politikai perek vádlottjainak utolsó szó jogán elmondott beszédeiből áll össze (Danyil Orlov az előadás dramaturgja), miközben kirajzolódik egy rendszerellenes lázadó alakja, aki börtönben volt, megverték, de bármi is történjen vele, csak kiteszi a tiltakozó transzparenst az ablakába, amikor a cár menete arra vonul.

Kirill Szerebrennyikov rendezése a diktatúra működésmódját, a tömegek befolyásolását és a hatalomátvétel lehetőségeit vizsgálja, mindenfajta illúzió nélkül,

Felfogása szerint, bár Borisz bűnös mindazért, ami az országával történik, nem okolható jobban, mint bármely más politikus, aki ugyanúgy eszköznek tekinti a kisembert, hogy hatalmi berendezkedését fenntartsa. Az operának az ősváltozatban nem szereplő, Lengyelországban játszódó jelenetét itt az Egyesült Államokba helyezik át, ahol a lázadó Grigorij a szabadságharcos törekvéseit támogató ország fekete elnöknőjével (!) keveredik szerelmi viszonyba, hogy aztán nem sokkal később kiessen a kegyeiből, és ugyanolyan arctalan ételfutárként tengesse tovább napjait, mint azelőtt tette, hogy a Borisz elleni törekvések élére állt volna.

Raehann Bryce-Davis mint Marina és Dumitru Mîțu mint Grigorij (Fotó/Forrás: Marco Borggreve / Holland Nemzeti Opera)

Bár a színpadon nincs rá egyértelmű utalás, nem lehet véletlen, hogy a szerepre épp egy olyan énekest választottak, aki feltűnően hasonlít a tavaly elhunyt orosz ellenzéki vezetőre, Alekszej Navalnijra. A rendező ugyanakkor legalább olyan éles kritikával illeti a hatalom megdöntésére irányuló törekvéseket, mint magát a zsarnokot. Meglátása szerint

Velük szemben áll pozitív példaként a már említett narrátor, akit – ugyancsak a külseje alapján – önéletrajzi alaknak gondolhatunk. A nép egyszerű fia ő, nem valamiféle messiáskomplexus és így saját fontossága vezeti, hanem megingathatatlan hite, hogy a világ jóra fordítható. Paradox módon bukását végül nem az államhatalom, hanem a felszabadítani kívánt emberek okozzák.

Muszorgszkij operájában az orosz nép legalább annyira fontos, mint a főszereplők, ennek megfelelően Szerebrennyikov is nagy figyelmet szentel a hétköznapi embereknek. Az előadás nagy részében egy lakótelepi blokk szobái uralják a díszletet, ahol mikrorealista alapossággal láthatjuk a lakók életét, a jobb szélső lakásban működő prostituáltaktól kezdve a középső szinten gyülekező gyászolóktól a földszinten élő szerzetes Pimenig. De bármennyi együttérzést vált ki belőlünk egyéni nyomoruk, félelmeik, csoportként viselkedve ők is megvezethetők, ha kell, istenítik a vezetőket, ha azonban valaki aktuális kedvencük ellen hangolja őket, pillanatok alatt megváltoztatják véleményüket. Így tapossák el azt is, aki igazából mindvégig értük és az ország jobbra fordulásáért munkálkodott. A narrátorról ugyanis végül kiderül, hogy nem más, mint az opera Bolondja, akiből csúfot űznek és eltaszítják. Bár semmilyen konkrét szörnyűséget nem látunk az előadás folyamán, az eredmény mégis végtelenül kiábrándító:

A kórus és a díszlet a Borisz Godunovban (Fotó/Forrás: Marco Borggreve / Holland Nemzeti Opera)

Ha már ilyen nagy szerepe van az előadásban (és magában a darabban) a tömeglélektannak, kezdjük a méltatást az énekkarral, a Holland Nemzeti Opera Kórusával, akikhez az Új Amszterdam Énekegyüttes Gyermekkara csatlakozott (karigazgatók: Edward Ananian-Cooper az előbbi, Pia Pleijsier az utóbbi együttesnél). A művészek elképesztő erővel szólaltatták meg Muszorgszkij muzsikáját, az óriási kórustablók a nép olyan kiismerhetetlen erejéről tanúskodtak, amelynek következtében befolyásolhatóságuk ellenére sem tűntek bábnak – inkább egy önálló organizmusnak, amelyet saját törvényei irányítanak. Pusztán esztétikai szempontból nézve pedig mind a felnőttek, mind a gyerekek rendkívüli hangminőséggel, gyönyörű dallamíveket formálva szólaltatták meg az opera legszebb zenéit. Az előadást Vaszilij Petrenko vezényelte, akinek keze alatt a Royal Concertgebouw Orchestra muzsikusai is bámulatosan kimunkált hangzást produkáltak, azonban fura volt az a távolságtartó, már-már hűvösnek mondható attitűd, amivel a dirigens a zenéhez viszonyult. Minden perfekcionizmus ellenére kissé talán túlságosan laboratóriumi módon közelítette meg a műben megbújó problematikát.

Az előadásban egészen kivételes színészi adottságokkal rendelkező énekesek szerepeltek, kezdve mindjárt a címszereplővel, akit a magyar közönségnek se kell bemutatni: Tomasz Konieczny csaknem húsz éve jár hozzánk, és ezalatt jól megismerhettük, milyen ragyogó figurateremtő képességgel rendelkezik. A kiváló basszbaritont az utóbbi években a nemzetközi operaélet is a tenyerén hordozza, Boriszként pedig ismét megszolgálta a bizalmat. Bár hangja szépnek nem mondható, ezen a vonásán nagyon hamar túlteszi magát a hallgató, annyira sablonoktól mentes, valódi, élő figurát kap tőle.

épp ez adja produkciója erejét. Borisz nem szörnyeteg, csak egy ember, akinek lehetősége van radikálisabb módszereket is alkalmaznia saját érvényesülése érdekében.

Tomasz Konieczny mint Borisz és Ja-Csung Huang mint Sujszkij (Fotó/Forrás: Marco Borggreve / Holland Nemzeti Opera)

A címszereplő után rögtön ki kell emelni két ellenlábasát: Odin Lund Biron formálta meg a Bolondot és a narrátort, így egyszerre prózai színészként és énekesként is bemutatkozott. Életrajza alapján a művész többször dolgozott már Szerebrennyikovval, például a Magyarországon csupán néhányszor látható, Csajkovszkij felesége című filmjében alakította a zeneszerzőt. Ugyanakkor énekelt jelenetében is kifogástalan karaktertenor hangon szólaltatta meg szólamát, azután, hogy milyen sok beszéden volt már túl az este folyamán, ezért külön elismerés illeti. Grigorijt a moldáv tenor, Dumitru Mîțu formálta meg, akire szintén nagyon összetett feladat hárult, ha szőrözni akarnánk, énekprodukciójában találhatnánk kifogásolnivalót, de be kell látni, hogy az előadás jó pár kulcsjelenete múlott az énekes szuggesztív erején.

Ragyogóan énekelt, és egyszersmind egy igazi nagyasszony jelenlétével lépett színpadra a Marinát, illetve ebben az esetben az amerikai elnöknőt alakító Raehann Bryce-Davis, aki kétségkívül a legkiválóbb vokális produkciót nyújtotta az este folyamán.

A további szereplők közül ki kell még emelni a Sujszkijt alakító Ja-Csung Huangot, aki behízelgő és alattomos figurát formált meg, hangjának kenetteljessége különösen hozzájárult erős alakításához. A Scselkalovot éneklő Jaszurbek Hajdarov impozáns basszusával tűnt ki, és néhány kivételesen jó momentummal gazdagította az előadást Vitalij Kovaljov (Pimen), ShenYang (Varlaam) és David van Laar (Fjodor) is.

Tomasz Konieczny most először bújt a meghasonló cár bőrébe, ám eredetileg már tavaly debütált volna. Varsóban terveztek egy előadást, amelyet honfitársa, Mariusz Treliński rendezett volna, ám az Ukrajnában zajló háború miatt a lengyelek végül nem akartak orosz darabot műsorra tűzni. Nagy kár, hiszen a Borisz Godunov épp abban segít, hogy megértsük, miért alakulhatnak ki igazságtalan politikai rendszerek a világban, és mi az egyén szerepe ezekben a folyamatokban. Még akkor is, ha Kirill Szerebrennyikov rendezése épp azt mutatta meg, hogy ezek a tendenciák mennyire kivédhetetlenül következnek az emberi természetből.

Fejléckép: ShanYang mint Varlaam, a háttérben Dumitru Mîțu mint Grigorij (fotó/forrás: Marco Borggreve / Holland Nemzeti Opera)