„Heinrich, du bist erlöst” – énekli a harmadik felvonás végén Wolfram von Eschenbach Tannhäusernek, mikor elmondja neki: a szent életű Erzsébet meghalt a bűnök súlya alatt vergődő dalnokért, és így neki is elhozta a megváltást. Ez a pillanat a Müpában tartott előadáson azzal együtt is katartikus volt, hogy a produkciót színre állító rendezőt, Matthias Oldagot épp a transzcendencia érdekelte legkevésbé a történetből. Ellenben igen sokat foglalkozott azzal, hogy milyen lelki szükségletek vezetik el az embert a hithez,
és a szigorú vallási szabályok hogyan gátolnak meg valakit abban, hogy egészséges módon élje meg ösztöneit és vágyait.
Bár a produkció már tizenhárom éves, semmit nem veszített erejéből, ebben alighanem nagy szerepe van annak, hogy a fő-, de
még a mellékszerepeket is erős színpadi jelenléttel és kifinomult eszköztárral rendelkező művészek formálták meg.
Bár nagy várakozás előzte meg, hogy a bemutató sztárja, a rendkívüli színészi adottságokkal is rendelkező észt bariton, Lauri Vasar visszatérjen Wolframként, ez sajnos nem történt meg, az énekes betegség miatt lemondta az előadást. Nem panaszkodhattunk azonban, hiszen a tavaly már Guntherként brillírozó Birger Radde ugrott be, akinél ugyan szükségszerűen más helyre kerültek a szerep bizonyos hangsúlyai, de stabil és kiegyenlített hangjával, valamint intelligens játékmódjával be tudta tölteni azt a központi funkciót, amit a produkció a legszerethetőbb dalnoknak szánt.
A Tannhäusert éneklő Marco Jentzsch betegen vállalta az előadást, így csak sejteni lehet, hogyan szerepelhet, amikor csúcsformában van (a mindkét alkalommal jelen lévő nézők azt mondták, valamivel teltebb és melegebb hangot hallottak tőle az előző alkalommal). Gyanítható, hogy máskor sem lenne igazi drámai tenor, de ezt már szinte megszokhattuk a mai operaéletben.
Hangi korlátait azonban végtelenül természetes játékával és a produkciója egészét jellemző mély átéléssel ellensúlyozta,
nem is emlékszem, mikor láttam utoljára olyan Tannhäusert, aki a női szereplőkkel való kapcsolataiban valódi férfienergiákat volt képes megmozgatni.
Ragyogtak a hölgyek is: Elisabet Strid szintén régi vendég a fesztiválon, illúziókeltő megjelenése és érett hangja kiemeli őt a Wagner-heroinák sorából. Hangja most valamivel sötétebben, de mindvégig kompaktul és átszellemülten szólt. Láng Dorottya amellett, hogy már megjelenésében is delejes erejű Vénusz, dús, gazdag hangjával ezúttal is szinte megbabonázta a hallgatóságot. A többi szereplőről is a legjobbakat lehet elmondani, Bretz Gábor a kezdetektől a produkció oszlopa, de egy-egy emlékezetes részlettel gazdagította az előadást a négy további dalnok, Sebestyén Miklós, Szappanos Tibor, Bartos Barna és Gáspár István is. Mellettük nagyszerűen szerepelt a gyermekszólista Braunmüller Mira. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara igényesen muzsikált Michael Güttler pálcája alatt, habár a karmestert egyes részeknél egy kissé mechanikusnak éreztem, a Magyar Rádió Énekkara és a Magyar Nemzeti Férfikar viszont újfent fenomenálisak voltak. Nagy öröm, hogy a Budapesti Wagner-napok produkciói ennyi év után is változatlan művészi erővel kerülnek a közönség elé.
Fejléckép: Láng Dorottya (Vénusz) és Marco Jentzsch (Tannhäuser) (fotó/forrás: Nagy Attila / Müpa)