A művészeten keresztül beszélünk mindarról, ami nem a természet
– írta Pablo Picasso.
Ha végignézünk az emberi civilizáció tízezer éves történetén, úgy tűnik, igaza van. Az ember különállása a világtól, az a makacs érzet, hogy mi mások vagyunk mint az állat- és növényvilág, amelyben születésünk után találjuk magunkat, ősidők óta alapvető témája a művészetnek. James Ward (1769-1859) lenyűgöző festménye az angliai Gordale Scar mészkőszurdokról jól kifejezi ezt az érzetet. A sötét sziklavölgy ismeretlen arca egyszerre ébreszt félelmet és csodálatot.
James Ward: Gordale Scar (olaj, vászon, 1812) (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)
Úgy tudjuk, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely művészi alkotásra képes. Az első fennmaradt tárgyi emlékek a felső-paleolitikum idejéből, 60-30 ezer év távolságból származnak, s egyértelműen bizonyítják, hogy a homo sapiens életében egyszerre jelent meg a művészet, a vallás, a fejlett nyelviség és a történetmondás. 40 ezer évvel ezelőtt az ember először készített magának dísztárgyakat fából és csontokból. Elődeink azonosságot találtak a nyílvessző, a pénisz, a folyó, illetve a zsákmányállat, a vagina, a tó között, bölényeket rajzoltak a barlangok falára, megörökítették a múltjukat és jelenüket, az absztrakció és a szimbólumalkotás képességével megnyílt a világ mitikus szintje. Ma sem lenne értelme történeteket mesélni szimbólumok, metaforák, hasonlatok nélkül. Az ember képessé vált arra, amire egyetlen állat vagy más élőlény sem: jelentést alkotni és a jelentésből újabb történetet, rajzot hozni létre megint.
Ezekből az egymásra épülő jelentésekből jött létre a kultúra.
Alkotó állatok
Alig néhány állatfajról tudunk, amely művészethez hasonlóval foglalkozna. A tudósok általában két irányból közelítik meg a kérdést: 1) mit csinál az állat a természetes élőhelyén, amit művészetnek lehet nevezni, 2) meg lehet-e tanítani egy állatot, ahogy az embert is, műalkotás létrehozására?
A kertészmadár (Amblyornis inornata) hímjei például a legszebb fészkeket építik csigaházakkal, mohával, makkal, virággal díszítve, hogy elnyerjék a nőstények szimpátiáját. Kutatók azt is megfigyelték, hogy a különböző példányok különféle ízléssel rendelkeznek, és más-más színeket kedvelnek, munkájukat nem automatikusan, pusztán ösztönből végzik, hanem hosszú tépelődés közepette, többféle variációt kipróbálva. És ami még bámulatosabb, hogy a fészkek építésekor olykor még vizuális csaláshoz is folyamodnak, hogy azok nagyobbnak tűnjenek a tojók számára.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Hasonló a galléros paradicsommadár (Lophorina superba) példája is, amelynek hímje változatos, mutatós táncot mutat be a nősténynek hogy elnyerje tetszését.
Az antropológia azonban szigorú abban, hogy a fentieket nem nevezhetjük művészetnek. Ahogy a madáréneket, úgy ezeket is veleszületett ösztönöknek tekinti.
Ha maguktól nem megy nekik, lehet-e alkotásra tanítani az állatokat?
1954-ben hím csimpánz született a londoni állatkertben, aki a Congo nevet kapta. Amikor kétéves lett, Desmond Morris brit zoológus és szürrealista festő ceruzát és kartonlapot adott a kezébe, és a csimpánz annyira élvezte a rajzolást, hogy később ecsetet is kapott. Mintegy négyszáz alkotásából a televízió is bemutatott néhányat, egyet pedig maga Picasso vásárolt meg, aki állítólag nagy rajongója volt az emberszabásúnak. Congo nem rajzolt felismerhető figurákat, de kis tanulás után elkezdett törekedni a szimmetriára és a színek egyensúlyára. A kritikusok „lírikus szürrealistának” nevezték, amiből a csimpánz persze nem sokat értett. 2005-ben három festménye 14 400 fontért kelt el ugyanazon az árverésen, ahol egy Warhol és egy Renoir viszont nem talált új gazdát.
Congo példáján felbuzdulva számos állatkertben próbálkoztak művészt faragni az állatokból, az eredmények azonban nem igazolták, hogy a rajzolás segítené őket. Egy kutatás során négy ázsiai elefántot figyeltek meg a melbourne-i állatkertben, de kiderült, hogy a rajzolás nem csökkenti bennük a stresszt, és nem is okoz nekik különösebb boldogságot. Nem teljesíti be, amit az ember a művészet feladatának tekint, többek között az éntudat kifejezését, mert csak az én képes ránézni a természetre. Ahogy Balzac írta:
A művészetnek nem az a hivatása, hogy lemásolja a természetet, hanem, hogy kifejezze.
A Föld mint műalkotás
Az 1970-es években James Lovelock fogalmazta meg azt az elméletet, miszerint a Föld élő és élettelen része egyetlen szorosan összefüggő, homeosztatikus rendszert alkot. Az ötlet akkor bukkant fel, amikor a tudós a NASA megbízásából a Marson fellelhető élet lehetőségével foglalkozott. Lovelock úgy vélte, a vörös bolygón nincs élet, a Föld azonban más. Bizonyos szempontból a Föld egyetlen hatalmas organizmus, maga az élet. Barátja, William Golding javaslatára a görög Földanyaistennő után Gaia-elméletként hivatkozott a hipotézisre, amelyet végül Lynn Margulis dolgozott ki, majd 1979-ben egy széles körben népszerű könyvben is megjelent (Gaia: A New Look At Life On Earth). Noha a Gaia-elméletet máig sok kritika éri, kétségtelen, hogy Lovelock holisztikus megközelítése új életet lehelt a geológiába és az ökológiába, majd hamar átszivárgott a köztudatba is. Termékenyen hatott a környezetvédőkre, a filozófiára és néhány modern spirituális közösségre, akik valamiféle tudatot tulajdonítottak az ökoszféra működése mögött.
De miért vált ennyire népszerűvé a Gaia-elmélet?
Lovelock gondolatai egyszerre érintik a racionális és a hiedelmeken alapuló mitikus gondolkodást. Az ember egyik legősibb gondolatalkotó eljárásai között van az antropomorfizálás, azaz a jelenségek, állatok és más élőlények emberi tulajdonságokkal való felruházása. Minduntalan hasonlóságot keresünk magunk és a körülöttünk lévő világ között. Miért hasonlít annyira az emberi pupilla a csillagokkal körülvett fekete lyukhoz? Mindkettő magához vonzza a fényt, de csak a pupillával kapcsolatban tudjuk biztosan, hogy működése a látást szolgálja. Számos kultúra ősi hagyományában megtaláljuk a mikrokozmosz és a makrokozmosz azonosságának gondolatát.
Fekete lyuk háttérben a tejúttal (Fotó/Forrás: NASA Universe / URL: cc-by-sa/2.0/de/)
Ha a világban folyton önmagunkat látjuk, beszélhetünk a világról mint műalkotásról?
Hiszen a természet máig hatást gyakorol ránk, a nyugati civilizáció több száz éves racionális fordulata ellenére sem tudjuk kivonni magunkat alóla. Az ember még mindig az az élőlény, aki egyszerre érez félelmet a természettől, és látja benne megélhetésének forrását. Úgy viszonyulunk hozzá, mint egy katarzist kínáló alkotáshoz, amely olyan rétegeket tár fel bennünk, amikről magunk sem tudtunk. Terence McKenna etnobotanikus és filozófus kikérte magának a múlt század egzisztencialista hozzáállását, miszerint a körülöttünk élő világnak nincsen üzenete számunkra.
„A természet nem néma – mondta. – Az ember az, aki siket.”
Lehet, hogy a Földön egyedül mi, emberek tudunk szimfóniákat komponálni, verseket, regényeket írni és festményeket készíteni. De a természeti világ sem néma, minduntalan üzenni akar. És ahogy a Louvre festményeivel sem fűtünk kályhát, úgy a természet kincsei sem lehet pusztán kitermelhető, széthordható tulajdon az ember kezében.
Fejléckép: Gabriel-Alexandre Decamps: A szakértők (olaj, vászon, 1837) (forrás: Wikimedia Commons)
hírlevél
