Február 13-án, csütörtökön startolt el újra a Berlinale, mégpedig a 75. a sorban. Ráadásul új intendánsa is lett az idei fesztiválnak, Tricia Tuttle személyében. Tuttle előtte öt évig volt a Londoni Filmfesztivál igazgatója, de irányította Flair Fesztivált is, amely egy meleg és leszbikus tematikájú szemle. 2020 óta Carlo Chatrian és Mariétte Rissenbeek vezette a Berlinalét, de Rissenbeek tavaly bejelentette visszavonulását, Chatriant pedig sok kritika érte, hogy a nem tudott az általa kiválasztott filmekkel arculatot adni a Berlinalenak, a világ egyik legnagyobb nyilvános fesztiváljának kurátori víziója, kézjegye, nem igazán tudott kibontakozni, ezért a szenátus nem szavazott neki egyedül bizalmat, habár kinevezése öt évre szólt volna.
Tuttle is szándékozik azt a hagyományt folytatni, hogy a Berlinale politikai fesztivál. „A politika a DNS-ünk része. az egyetlen olyan A-kategóriás fesztivál vagyunk, amelynek székhelye egy fővárosban van.
Ráadásul Berlinben a történelem mindenhol jelen van. És mi nem félünk foglalkozni vele. Kíváncsiak vagyunk a filmesek és a vendégek különböző nézőpontjaira a világról
– mondta az új intendáns a köszöntőjében.
És mintha összebeszéltek volna Tilda Swintonnal: „Annyira jót tesz nekünk, ha rácsodálkozunk a világra” – mondta az életmű díjas, aki az idén Steven Spielberg és Martin Scorsese után kapta meg életművéért a tiszteletbeli Arany Medve-díjat. A művész mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmünket, hogy a mozi menedékhely lehet a világ borzalmaival szemben, hiszen itt átélhetjük a kimondott és kimondatlan szó erejét, az időtlenség csodáját.
A nyitófilmmel a Berlinben élő Tom Tykwer tért vissza a nagyvászonra. A német rendező utoljára 2016-ban készített nagyjátékfilmet (Hologram a királynak), utána tíz évig a Babylon Berlin sorozatnak szentelte magát. Bizonyára nagyon hiányzott neki ez a fajta filmkészítés, hiszen 162 percen keresztül meséli nekünk nagyvárosi szimfóniáját A fény című alkotásában. Tykwer szinte ott folytatja, ahol Christian Petzold 2020-ban abbahagyta az Undine-ben. A történet is csak néhány saroknyira az Undine helyszínétől, a Leipziger Straßén forgott. A fény szinte már a mesék világában játszódik, ahol fontos szerep jut Farrahnak és csoda lámpájának, de helyenként beköszön a kibertér is. Tykwer mindezt meghinti a valóság és társadalomkritika varázsporával, és időről időre visszaránt bennünket a valóságba. Az iraki, afrikai és szír színészek beemelése a filmbe is nagyon valósághű, hiszen itt a 190 kultúra a mindennapok szervez része.
Az Engels házaspárt Lars Eidinger és Nicolette Krebitz alakítja. Tykwer rajtuk keresztül mutatja be a baloldali értelmiség konformizmusát és arroganciáját. Bár mindketten a világ megmentésén dolgoznak – Milena afrikai színházi projekteket visz, férje, Tim társadalmi témájú reklámokat készít –,
észre sem veszik, hogy a nagy megmentésben mindenkire jut idő és figyelem, csak a saját gyerekeikre nem.
Ekkor keresztezi útjukat a szír házvezetőnő Farrah (Tala Al Deen), aki váratlanul új útra tereli a szétszakadt családot. Ám ö is egy váratlan szívességet kér cserébe, hiszen mi mások lennénk itt a nagyvárosban, mint gyógyír egymás és a világ fájdalmára. A szereplők vitatkoznak, küzdenek és harcolnak egymással, de nevetnek, énekelnek, sőt táncolnak is. Tykwer azt mondta a sajtótájékoztatón, hogy megpróbált egy őrült, de gyönyörű filmet készíteni. Hát, sikerült neki. Folyamatosan mélyebbre és mélyebbre megyünk, mígnem a végére szépen felszakad a felszín.

A fény című film alkotógárdája: Nicolette Krebitz, Tala Al-Deen, Elyas Eldridge, Tom Tykwer és Lars Eidinger (Fotó/Forrás: Richard Hübner / Berlinale)
Burhan Qurbani, aki 2020-ban robbant be a Berlinaléra a Berlin Alexanderplatzzal, most is egy irodalmi műhöz nyúlt, nem kisebb falatot, mint Shakespeare III: Richárdját gondolta újra. Filmjének a No Beast. So Fierce címet adta, és Richardot egy szír származású színésznő, Kenda Hmeidan alakítja. Qurbani szereti az ilyen meghökkentő szereposztásokat. Az Alexanderplatzban is Welket Bunguê bissau-guineai-portugál színész alakítja Francist, azaz Franzot.
A történet szintén Berlinben játszódik, ahol két arab nagycsalád, a Yorkok és a Lancasterek évek óta háborúznak egymással a berlini utcákon. Rashida, a York család legfiatalabb lánya ügyvéd, és az egyik tárgyaláson sikerül úgy csavarnia a szálakat, hogy véget vet a régóta húzódó bandaháborúnak. Végre béke van.
De Rashida nőként gengszterek békéjében engedelmességre van ítélve, csak egy bábu a férfiak világában, ami egyáltalán nem akar lenni. Ő uralkodni akar.
A koronához vezető út azonban intrikákkal, csábításokkal és újabb gyilkosságokkal van kikövezve. A film a következő kérdés körül forog: honnan ered ez a vérszomj, ez a hatalom iránti vágy? Qurbani szinte nem is filmet, hanem színházi eladást fest a vászonra, ám az áthallás a mába nem működik olyan olajozottan, mint az Alexanderplatz esetében.
Lehet, hogy ez lesz az idén a tematika? Menekülés a valóság elől? Meglátjuk, hiszen a Berlinale csak február 22-én, szombaton ér véget.
Fejléckép: Tilda Swinton a 75. Berlinale nyitógáláján (Fotó/Forrás: Richard Hübner / Berlinale)