Amikor legutóbb, 2017-ben önnél jártunk, azzal zártuk a cikkünket, hogy talán a későbbiekben beszámolhatunk egy jó hírről. Ennek most jött el az ideje, április 17-én ugyanis bemutatják a Csongor és Tündét. Hogy érzi magát?
Izgatott vagyok, mert sok ember munkája van ebben, és Attilának a Csongor és Tünde már nagyon régi vágya volt, úgy is mondhatnám, mindent erre tett fel. Az alkotótársaság nagyon aranyos és kedves, szeretettel készítették ezt a filmet. Sokat is szenvedtünk vele, azt azért el kell mondanom.
Ezt hogy érti?
Az igazság az, hogy Vörösmarty eredeti szövege a jelenből nézve már antik. Nehezen értik meg őt és a stílusát. Ettől függetlenül a Csongor és Tünde természetesen csodálatos, ha egy jó meleg szobában a kandalló előtt, kényelmes fotelben elkezded olvasni, valami hihetetlen gyönyörűséget érezhetsz át. De sajnos az életritmusunk más, nem alkalmas arra, hogy ilyen nehéz, időben távoli szövegeket olvassunk. Emlékszem, még nagyon régen Nepp kollégával (Nepp József Kossuth-díjas rajzfilmrendező – a szerk.) elmentünk a színházba megnézni egy Csongor és Tünde-előadást. Tíz perc után odahajoltam hozzá.
Te, Dodi, mondtam, esküdj meg, de istenbizony, te értetted, ami eddig elhangzott?
Vörösmartyt és az ő szövegét megismerni elmondhatatlan gyönyörűség, de ahhoz idő kell meg érettség. Ez egy könyv esetében még kivitelezhető, a filmek azonban máshogy működnek, pláne ha a gyerekeket szeretnéd megszólítani.
Hogyan sikerült megoldást találni erre?
Annak idején Attila a szöveggel nem nagyon bajlódott, nem akart változtatni rajta, mert úgy érezte, Vörösmarty csodálatosan fejezi ki magát. Aki először foglalkozott vele istenigazából – már Attila halála után –, az Balassa Krisztián volt, aki óvatos finomításokkal próbálkozott. A cél az volt, hogy ne sérüljön sem Vörösmarty szövege és a történet, sem pedig a közönség. Hogy fiatalok számára is értelmezhető maradjon, mégse vesszen el a filozófiai mondanivaló, amit az egész mű magában hordoz. A versességgel is meggyűlt a bajunk: először eltávolódtunk tőle, kivettük a rímeket, később mégis úgy döntöttük, hogy megtartjuk. A film követi az eredeti versritmust. Végül is Vörösmarty szövege fog elhangozni, csak kissé finomított, vágott stílusban.
Jól tudom, hogy ön is bevonódott a munkába?
Bizonyos dolgokba beleszólhattam, elmondhattam a véleményemet… jobban mondva nem a sajátomat,
mert én mindvégig Attila véleményét óhajtottam közvetíteni.
A rajzoknál például apró kis megjegyzéseket tettem. Javasolnám, próbáld meg, így lehetne jobb… Hát így szóltam én bele, ebből valamit megfogadtak, valamit nem. A kis Tünde például eltér az eredetitől. Érett nő lett belőle, pedig Attila nem ilyennek álmodta meg. Az ő elképzelésében Tünde egy lenge, könnyed, fiatal kislány, aki félig-meddig már nő is, de még nem egy kialakult karakter. Az alkotók ezzel valamiért nem értettek egyet.
Csak a képi megoldásokban tett javaslatokat?
A szövegbe is beleszóltam, Balassa Krisztiánnal ott, annál a nagy fekete asztalnál éjszakákon át rengeteget kínlódtunk. Az egyik oldalon én, a másik oldalon ő, és próbálgattuk, mi az, ami kellemes a fülnek, és mi az, ami már túl sok, túl avítt. Én csak remélni merem, hogy amibe belenyúltunk, az nem lesz ártalmára az eredeti szövegnek.
Akkor talán Vörösmarty is megbocsátja nekünk ezeket a bűnöket.
Egy mai gyerek számára, aki már merőben más stílusú és tematikájú rajzfilmeken nő fel, mit adhat ez a film?
Kissé leegyszerűsítve és durván fogalmazva, a gyerek számára a puszta cselekvéssorozat a fontos egy rajzfilmben, azt fogják figyelni, megérezni, majd megérteni. Hogy amit lát, az hiteles, átélhető és egyértelmű legyen számára. A szövegrészek finomságait, kis rezgéseit a legtöbben valószínűleg nem fogják érteni. És ez jól is van így. Nekik a történet a fontos – mit érdekli őket a filozófia még?
Dargay Attila miért a gyerekeket célozta meg a filmjeivel?
Attila számára ez magától értetődő volt.
Úgy gondolta, hogy Fekete István vagy Vörösmarty igenis érdekes lehet egy gyermek számára is.
Isteni tehetsége volt ahhoz, hogy felismerje, mi az egy történetben, ami a kicsik figyelmét is felkeltheti. Ösztönösen ráérzett, melyek azok a részletek, amik szépek, viccesek, ráadásul tanítanak is valami fontosat az életről. Ugyanez igaz a karakterekre: csak ránézett a szövegre, és azonnal összeállt a fejében, hogyan kellene megalkotni őket.
Melyek a kedvenc Dargay-karakterei?
Talán a Szaffiból az anyó, azt nagyon szeretem. Ott van Puzzola is, az is jó figura. Szaffit is imádom egyébként, tüneményes kislány, szeretem a mozdulatai finomságát. A Vukból Karak a kedvencem, remek karakter, kicsit fontoskodó, de mégis megnyugtató és bölcs.
Azt hiszem, sokat elárul, hogy csak kimondta Puzzola nevét, és a fotósunk majdnem elejtette a fényképezőgépét a nevetéstől. Én ugyanezt érzem, ha az abszolút kedvencemre, Az erdő kapitányára gondolok, például a Piroska nevű macskára. Meglátom, és röhögnöm kell. Ismerem ezt a karaktert az utcákról.
Bizony, ha kicsit jobban megvizsgáljuk, olyan, mintha ember lenne, nem igaz? Attila remekül tudta összeolvasztani az emberi és állati tulajdonságokat. Piroska nem macskaszerű ember, hanem emberszerű macska. Ahogy beszél, ahogy mozog, ahogy reagál a dolgokra, az tulajdonképpen egy emberi karakter megnyilvánulása, akit valahonnan előhívott az emlékezetéből.
Az interjúra készülve újra is néztem Az erdő kapitányát. Bár gyerekként is szerettem, a humorát csak felnőttként fogtam fel. Megkockáztatom, hogy még jobban is élveztem. Lehetséges, hogy a rajzfilmrendezők akkoriban sokkal komolyabban vették a gyerekeket, mint manapság?
Hát, ha megnézi, a rajzfilmesek hosszú ideje már nem is igen törekednek arra, hogy a gyerekeket szólítsák meg. Inkább a fesztiválsikerek számítanak mostanság.
Miért alakulhatott ez így?
Talán maguk az emberek változtak meg. Az alkotók maguknak akarnak örömet okozni a műveikkel. Na, meg a zsűrinek. Az meg csak a merő véletlenen múlik, hogy az emberek, ne adj’ Isten a gyerekek meg is nézik.
Mit gondol, ezt az űrt betöltheti a Csongor és Tünde?
Szerintem igen, a reményünk legalább is ez, hiszen ezért dolgoztunk nagyon sokat. Ha pedig a gyerekek számára élvezhető és értelmezhető lesz, akkor a felnőttek számára is annak kell lennie. Tényleg a teljes közösségnek szól ez a történet.
Ha az ember sokat hall és olvas a Pannónia Filmstúdióról, a legendás Dargay–Nepp–Jankovics hármasról, az a benyomása támad, hogy ők valójában nagyra nőtt gyermekek maradtak.
Van ebben valami, persze. A Nepp rendszeresen szekírozta is Attilát azzal, hogy felnőtteknek is kellene csinálniuk valamit. Erre Attila mindig azt mondta, majd ha felnő, akkor lehet róla szó.
A Pannóniában kis túlzással csak remekművek születtek. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért lehetett így, és arra jutottam, hogy talán a technikai lehetőségek szűkössége, illetve a cenzúra jelenléte fokozta a kreativitást.
Az biztos, hogy időnként megszenvedtek a cenzúrával, a legtöbbet a Lúdas Matyival, ami egy társadalmi feszültségről szól, még szép, hogy odafentről bele akartak szólni. Amikor Attila kezébe nyomták, gyakorlatilag sírva fakadt, mondván, ennél unalmasabb, pocsékabb történetet ő még az életében nem látott. Legalább tizenkét variáció készült belőle, mire zöld utat kapott. És minden egyes alkalommal be kellett mutatni a minisztériumnak, akik folyton kifogásoltak valamit. „Dargay elvtárs, ez csodálatos. Csak…” És akkor jött egy kérés. Attila persze szívta a fogát, káromkodott, aztán megcsinálta másként. Megint elment a minisztériumba, és megint mondták, hogy:
Na, Dargay elvtárs, ez már tényleg nagyszerű. Príma, káprázatos… csak ott van az a rész…
És kezdődött elölről, Attila meg már a plafonon volt. Lehetséges, hogy mivel sokszor át kellett dolgozniuk, az apró módosításokkal mindig egyre jobbak és jobbak is lettek ezek a filmek.
Amikor Ternovszky Bélával beszélgettem, a Macskafogó sikere kapcsán arról mesélt, hogy mindenki, aki megfordult a stúdióban, hozzátehetett egy-egy ötletet, poént, figurát a történethez. Vagyis közösségi munka volt, sok ember tehetsége adódott össze.
Fiatal alkotóknál lehetséges, hogy így volt. Ó, a kis Ternó – mert akkoriban ő a kis Ternó volt még. Lehet, hogy ez így volt, de azért – elnézést a kifejezésért – az idézőjeles nagyoknál ez nem egészen így ment. Egy Neppnek, Jankovicsnak vagy Dargaynak nemigen lehetett beleszólni, legfeljebb a műteremvezetőnek vagy a megrendelőnek.
És ha valaki mégis megpróbálta?
Nem nagyon hiszem én, hogy sokáig élt volna. A fiatal kollégáknak belefért, sőt ők általában ostromolták is Neppet, hogy nézze át a forgatókönyvüket. A legtöbbet ő foglalkozott a fiatal generációval, míg Marcell és Attila általában annyira elfoglaltak voltak, hogy erre idejük sem volt igazán.
Ön azért véleményezhette a férje készülő munkáit?
Nagyritkán talán, de azért ha Attila kitalált valamit, azt makacsul meg is valósította. Néha direkt nem is árulta el, ha volt egy ötlete. Előfordult, hogy már csak a trükkasztalon fedeztem fel bizonyos dolgokat, amiket én máshogy oldottam volna meg. Ilyenkor egyszerre férj és feleségként, és egyszerre kollégákként is vitába szálltunk. Mindig azt kérdezte, hogy miért csak most szólok? Hát, válaszoltam erre én, mikor mondhattam volna? Nem szóltál róla! Ettől eltekintve azért nemigen voltak egymással problémáink, mindenki csinálta a maga dolgát. Én eleve nem bánok jól a ceruzával, még írni is alig tudok vele, nem hogy rajzolni! Hogyan szólhattam volna bele abba, mit és hogyan rajzoljon meg? Szóval viták nem voltak. Na jó, egyszer azért eléggé felidegesítettem.
Mi történt?
Akkoriban a Pannóniában a kamerák egy magasított szobába voltak beépítve. Gyakorlatilag az egész napot ott töltöttem. Egy alkalommal, már késő este, teljesen kimerülten, kinyitottam a felső, bukó ablakokat, hogy beengedjek egy kis levegőt, mert nappal nem volt szabad. Nem tudom, ezután már mi történt, mi vonhatta el a figyelmemet, de az biztos, hogy elfeledkeztem erről, és szépen hazamentem, mint máskor. Igen ám, de a természet úgy döntött, hogy áldásos esőt hoz nekünk ezen az estén. Na, hát meg is hozta az a rohadék. Amilyen szerencsém volt, éppen az ablak alatti dexion-salgó polcokon voltak kiterítve a hátterek és a celluloidok a dobozokban.
Valahogy az esőnek megtetszhetett a dolog. Szépek ezek a hátterek, meglátogatom őket, gondolta az eső, aztán jól eláztatta őket.
Amikor másnap megláttam, mi történt, egy szempillantás alatt felforrt az agyvizem, talán el is sírtam magam. Ezek temperával festett kis papíranyagok voltak, az eső szépen feloldotta rajtuk a festéket. Uram Isten! Most mit csináljak? Vettem egy mély levegőt, és feltelefonáltam a rendező úrnak meg a hátteres kolléganőnek, hogy méltóztassanak lefáradni hozzám a trükkszobába. Amikor megérkeztek, gyorsan leültettem őket, és közöltem velük, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, de ez és ez történt az éjszaka folyamán. Elnézést a kifejezésért, de szarrá áztak a hátterek, magyarul megmondva.
Hogy fogadták a hírt?
Mondanom sem kell, Attila káromkodott egy nagyot, szegény Ticsu meg a szívéhez kapott, hogy ugye nem mondtam komolyan. Sajnos igen, válaszoltam, aztán kiteregettem a háttereket. Csak álltunk, és nézegettük őket. Aztán tudja, mi történt? Kiderült, hogy marha nagy szerencsém volt. Ezeken a háttereken ugyanis erdőrészletek voltak. Ahogy reggelre elkezdtek száradni, nagyon érdekes, mondhatnám, szép látványt nyújtottak. Ahogy az eső nagy cseppekben ráhullott, a festék kis foltokban szétrobbant, amitől kissé sejtelmes, szinte misztikus hatást keltett a táj. Attila hosszasan nézegette, aztán odaszólt a hátteresünknek, hogy legközelebb ezt a formát vegye át, hogy oldottabb legyen a látvány. Szóval innentől kezdve szándékosan ilyennek alkották meg. Ha levizezik az alapot, és az ecsettel rá-rápöttyintenek kicsit, a festék középen szétrobban, és az nagyon szép, sejtelmes tud lenni.
Ha megnézi, ezért olyan különlegesek a fák a Vuk hátterében,
ezért nincs határozott lombkoronájuk, hanem az egész foltszerű. Különleges a látvány, de senki nem mondta volna meg, hogy az egész azért van, mert a Henrik Irén egy éjszaka elfelejtette becsukni a felső ablakokat.
A cikkre kattintva galéria nyílik meg
Egy újabb adalék a Pannónia Stúdió sikerének titkához: a véletlen.
Na, látja. A természet is alkot mindenfélét. Először persze azt hittem, agyvérzést kapok… De úgy tűnik, bocsánatos bűn volt.
Milyen érzés lesz áprilisban ott ülni a moziban, és látni, ahogy elindul a Csongor és Tünde?
Az biztos, hogy gyomoridege lesz mindenkinek, és sokkal inkább a közönség reakcióját figyeljük majd. Azért furcsa érzés is lesz. Lehet, hogy ezek Attila karakterei, de a vásznon már nem ő lesz ott – ez már csak az emléke. Mi csak reménykedünk, hogy jó pillanatban, jó kézzel nyúltunk bele. Nem szeretnénk mást, csak hogy ez a film boldogságot okozzon minél több nézőnek. Hogy szeressék.
Hogy megint kiürüljenek a játszóterek, mint a Vuk tévépremierjén?
Valahogy úgy, igen. Annak örülnék.
Fejléckép: Henrik Irén (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás / Fidelio)
hírlevél
