- Hatodik alkalommal turnézott az együttessel az Amerikai Egyesült Államokban. Érzékel valamilyen változást a fogadtatás, a nézői befogadás terén?
- Az elmúlt majd három évtizedben tettem meg ezeket az utakat, az első négyet táncosként, 2007-ben és most pedig már művészeti vezetőként, koreográfusként vettem részt a turnén. A fogadtatásunkban ez idő alatt nem volt alapvető változás, - ovációt és álló tapsot kaptunk minden előadás után ezúttal is - kis különbség azonban megfigyelhető. Az első turnéimat a 80-as években tettem meg a társulattal, ekkor másik rendszerben élt Magyarország, ritkán lehetett külföldre utazni, az Amerikába szakadt magyar honfitársak nehézkesebben jöhettek haza, nem csoda, hogy az együttes fellépései a művészi élményen túl feltöltődtek más tartalmakkal is. Sokkal több alakalommal tudtunk a magyar közösség tagjaival találkozni. Akkor mintha ezek a közösségek még jobban összetartottak volna, mostanra kicsit lazulni látszanak, bár valódi rálátásom erre nincsen, hiszen a turné nem a magyaroknak készült, a nyolcvanezer néző többsége amerikai volt.
- Elképesztő, hogy nyolcvanezer néző látta az előadást. Számokban és élményekben hogyan foglalható össze az utazás?
- Emlékeim szerint ez volt a legmegterhelőbb turné, hiszen 73 előadásunk eddig még nem volt egy út során sem, ez több mint 60 várost jelentett. Negyvenezer kilométert tettünk meg, bejártuk ezt a kontinensnyi országot. San Franciscóban, a nyugati parton kezdtünk, a legnagyobb városokban léptünk föl, mint San Diego, Los Angeles, Las Vegas. A középső országrészben Atlanta, Houston, majd a nagy tavak környékén jártunk, Cleveland, Chicago, Detroit, ahol már több magyar származású nézőnk volt. Azután természetesen New York, Philadelphia következett. Volt hét előadásunk Kanadában is. Az utolsó két hetet pedig Floridában töltöttük, Miamiból indultunk haza. Talán a számomra legemlékezetesebb előadás Torontóban volt, a Roy Thomson Hall nevű kiváló koncertteremben. Nem elsősorban táncelőadások fogadására készült ez az előadótér, de remek az akusztikája, több mint kétezer ember befogadására alkalmas és teltház fogadott minket. Itt valami olyan együtt rezdülést éreztem a színpad és a nézőtér között, ami csodálatos érzés volt.
- Jórészt busszal utazták körbe az Egyesült Államokat. Ülni órákig a buszban, ez fizikailag is rendkívül megterhelő lehetett. Az utazáson túl mely helyszínek jelentették a legnagyobb fizikai kihívást?
- Az utazás nagyon megterhelte a lábakat, vigyáznunk kellett, hogy mindig komoly bemelegítések előzzék meg az előadást, nyújtsanak a táncosok, hogy az összeugrott izmok újra megfelelő állapotba kerüljenek. A legnehezebb két előadásunk Új Mexikóban volt, amikor egy háromezer méteren fekvő város színházában léptünk fel. Szerencsére a szervezők felkészültek voltak, oxigénpalackokat rendszeresítettek a takarásban. Bizony a táncosaim közül nem egy, nem kettő, ahogy kitántorgott a színpadról, ezeket az eszközöket kellett igénybe vennie. De átvészeltük ezt is!
- Ejtsünk néhány szót arról is, hogy mi is okozta ezt a nagy kifulladást. A Magyar Rapszódia című műsorukat mutatták be a turnén. Milyen zenék, táncok, korok jelennek meg az előadásban?
- Igyekeztem egy olyan címet választani, ami egyrészt utal arra, hogy honnan is jöttünk, másrészt pedig már önmagában is kifejez valamit, nem kell túl nagy folklorisztikai vagy magyarság ismeret ahhoz, hogy el tudják helyezni ezt az előadást Amerikában is. A rapszódia, mint zenei műfaj a komolyzenében ismert, a romantika korszakában világhírű művek íródtak ebben a műfajban, amit nagy hangulati váltások, szélsőséges érzelmek, képszerű zeneiség jellemez. Nagy zeneszerzőnk, Liszt Ferenc rapszódiái világhírűek. Liszt inspirálódott a magyar népzenéből is, illetve a magyar cigányzenéből, ezért aztán a műsornak nem csak népzenei vonulata van, hanem figyelmet szentelünk ennek a népies műzenének is.
Így aztán az egyik zenekari szám Liszt Ferenc rapszódiáinak átirata volt, amit fantasztikus sikerrel fogadott a közönség. A táncjeleneteket is ezen gondolatmenet alapján állítottuk össze, látványos nagy jelenetek, líraibb, visszafogott pillanatok, közös táncok, lány táncok és virtuóz férfi táncok, szólók váltották egymást. Tehát nagyon erős dinamikai és érzelmi hullámzást próbáltam a színpadra vinni, ami a visszajelzések szerint úgy tűnik, hogy sikerült is.
- A táncok és zenék mellett talán ritkábban esik szó az öltözékekről. Furik Rita a jelmeztervező. Hogyan vegyítik az előadásban a különböző térségek viseleteit? És hogyan boldogultak a ruhákkal a turné során?
- A Rába-köztől egészen a moldvai csángókig jelentek meg táncok és köztük a legszebb, legdíszesebb viseleteket felvonultató koreográfiák is, ilyen például a kalotaszegi és a kalocsai, a két sárközi viselet, vagy Somogy archaikusabb viselete. Igyekeztünk lehetőség szerint a legszínesebben és legváltozatosabban öltözködni, ez azt jelentette, hogy majd harminc kosztümös ládában utaztattuk a jelmezeinket, hozzá adódtak még a technikai eszközöket és hangszereket szállító ládák. A mi kis csapatunk úgy nézett ki, hogy volt egy busz, amelyen ültek a művészek, volt egy hatalmas nagy kamion, ami a rekviziteket vitte, illetve volt egy mikrobusz, amelyben a műszak utazott, akik még a művészeknél is többet, megfeszítettebben dolgoztak a turné során. A műszak feladata volt a jelmezek karbantartása is, heti rendszerességgel az alsó ruhaneműket mosni kellett, alkalmanként pedig tisztítóba kellett vinni az egyéb ruhákat is. A rengeteg fellépés nagyon megterhelte a szöveteket, anyagokat, nagyon kellett rájuk vigyáznunk, hogy még a 73-dik előadáson is legyen mit felvenni.
- A pruszlikokkal, ingekkel, rakott szoknyákkal beállítottak Los Angelesben vagy New Yorkban a legközelebbi tisztítóba?
- Igen, ezt így kell elképzelni, halmokban vitték a kollégák tisztíttatni a népi viseleteket. Ezek a ruhák némi kihívást jelentettek az amerikai tisztítósoknak, hiszen ilyesmivel még nem volt dolguk, de a mi szakembereink a segítségükre voltak. Az alsó, kevésbé kényes ruházatot az általánosan jól felszerelt színházak mosógépeiben tisztítottuk. Emellett nagy segítségünkre voltak az önkéntesek. Amerikában sok követendő dologgal is találkoztunk, ezek egyike volt az önkéntes mozgalom, amely remekül működik. Minden előadásunkon voltak önkéntesek, akik éppen az ilyen típusú munkában segítettek, szalagokat, ingeket vasaltak, kalapokat gőzöltek, a legszükségesebb kis varrásokat elvégezték. A segítséget nagy köszönettel és örömmel fogadtuk.
- A Magyar Rapszódia bemutatása mellett a szellemi kulturális világörökség részének választott táncház módszert is bemutatták Amerikában. Mekkora volt az érdeklődés? Hogyan építették fel a foglalkozást azoknak, akik először találkoztak ezzel a mozgásformával, zenével, kultúrával?
- Amerikában több helyen is rendeznek rendszeresen táncházakat, bár az élő zene hiányzik ezekről az alkalmakról. A mi foglalkozásunk az élő zene erejével, a különleges hangszerek megszólaltatásával megerősítette a módszer híveit, bár biztosan voltak újonnan érkezettek is a soraikban. Körülbelül nyolc táncházat tartottunk, az egyik legérdekesebb a San Franciscó-i volt, ott több mint százan voltak, szinte a világ minden nációját lehetett látni. A Magyar Állami Népi Együttes zenészeinek, a közös táncokba is bekapcsolódó táncosainknak köszönhetően eufórikus hangulat uralkodott, együtt mulattak az igen különböző kulturális hátterű emberek. New Yorkban pedig a felnőtt táncház előtt kicsi gyerekeknek tartottunk foglalkozást, ez is nagyon szívmelengető délután volt.
- Alig több mint három hónap alatt hetvenháromszor játszották a Magyar rapszódiát. Milyen a viszonyuk most ezzel az előadással? Elfásultak esetleg, vagy szinte már hiányzik? Öröm most újra elővenni és február 25-én és 26-án kétszer is eltáncolni a hagyományok Házában?
- Természetesen örömet okoz újra elővenni az előadást, találkozni a közönséggel, már januárban is játszottunk. De valóban 73 előadás három hónap alatt unalmassá tehet egy koreográfiát a táncosok számára, éppen ezért Amerikában igyekeztem váltani a szerepeket, a kisebb és nagyobb szólókat, hogy ezt a fásultságot amennyire lehet, csökkentsem. Akik eljönnek februárban, meggyőződhetnek róla, hogy a művészek mekkora odaadással táncolnak, zenélnek. A már szinte barátainknak nevezhető bérletes közönségnek, az előadások mellett beszámolót is tartunk az utazásról, képeket vetítünk és megosztjuk élményeinket február 25-én és 26-án.