Írország egyik nyugaton fekvő településén, Leenane-ben járunk. Az a tény, hogy ez a helyszín a valóságban is létezik, a színházba járó közönség számára kevéssé lényeges. Egyféle Leenane-t ismerünk, azt, amelyikben a világ egyik legismertebb dráma- és forgatókönyvírójának, Martin McDonagh-nak három műve is játszódik: a Leenane szépe, A koponya és a Vaknyugat. Utóbbit december óta játssza Szegedi Nemzeti Színház, Koltai M. Gábor rendezésében.

Jelenet a Vaknyugat c. előadásból (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Leenae szó szerint egy Isten háta mögötti hely, és erről épp lakóit megismerve bizonyosodhatunk meg leginkább: feltűnően mindennapos itt az erőszak, gyakoriak a gyilkosságok. Az Úr szolgájának igen mostoha sors jut a kisvárosban, ahol bár méretes feszület és a katolikus egyház szentjeiről formázott, giccses szobrocskák díszítik a házakat,

A Connor fivérek, Coleman és Valene simán egymásnak esnek elfogyasztott csipszek, decinyi pálinkák, kisebb és nagyobb múltbeli sérelmek okán. Nem csoda, hogy Welsh atya reménytelenül alkoholista, és hetenként meginog a hite. Ahogy az sem különös, hogy a tizenhét éves Kicsilány saját apjának házi szeszével üzletel, hogy majd egyszer lelécelhessen.

Poroszlay Kristóf, Vicei Zsolt és Kárász Zénó a Vaknyugat c. előadásban (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

A magyar közönség előtt nem ismeretlen a Vaknyugat című darab, amivel szerzője kíméletlen képet fest a vidéki Írországról és az ír társadalomról: 2004 óta rendszeresen tűzik műsorukra a hazai színházak. Gyakran veszik elő alkotásait, mivel McDonagh valamennyi drámája megbízható minőséget képvisel, jó színházi alapanyag, csupán ízlés – rendezői és nézői – kérdése, hogyan tetszik a végeredmény. A Leenane-trilógia (és talán kivétel nélkül minden McDonagh-mű) ereje abban rejlik, hogy

teszi mindezt a lehető legfeketébb humorral. A szegedi előadáson is lehetett nevetni, nem is keveset, ugyan volt, akinek megfeküdte a gyomrát a sok durvaság, bár ez is szinte borítékolható az ír szerző esetében.

A Vaknyugat szegedi színrevitele szélsőségesen sötét és állatias, sőt helyenként gusztustalan, ennek nyomán igen szórakoztató is, az alkotók kihasználják a darab adta lehetőségeket. Koltai M. rendezése leginkább a szövegre koncentrál, érvényesülni hagyja Varró Dániel remek fordítását, aki jó érzékkel ültette át magyarra ezt a „suttyók” által beszélt, roncsolt nyelvet. Iszonyatosan nehéz színészi feladat egy ilyen textust egyben tartani, hiszen nagyjából soronként előbukkanhat egy-egy izgalmas, műveletlenségből fakadó szóvirág, trágárság, káromkodás. A játszók igencsak élvezik helyzetüket, főként a testvéreket, Colemant és Valene-t alakító Poroszlay Kristóf és Vicei Zsolt fürdik a szerepében, és mintha a rendezés is őket helyezné vastagított keretbe. Apropó, keret, Vereckei Rita kimagasló teljesítményt nyújtott a díszlet és a jelmezek tekintetében. A szegedi Kisszínházban egészen különleges látvány fogadja a nézőt: a játéktér egy ferdén álló képkeretben jön létre, ugyancsak ferde padlózattal, a díszletbeli falon pedig a kép – mintegy sokszorosítva – megismétlődik. A koncepció nyomán megszülető látvány egyrészt megadja a széttöredezettség, másrészt az ismétlődés élményét, a két tényezőt, amitől a fivérek és tágabb értelemben véve Leenane közössége nem tud megjavulni, hiába küzd a lelki üdvükért Welsh atya (Kárász Zénó).

Jelenet a Vaknyugat c. előadásból (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)

Szövegmennyiséget nézve abszolút a testvéreken van a hangsúly a darabban, viszont több rendezés épít Welsh atyára mint az egyetlen, emberi értékekkel tisztában lévő szereplőre – ez a szegedi előadásról kevésbé mondható el. Nincs ellágyulás, sem feloldozás, az aláfestő zenék is, még Kicsilány (Menczel Andrea) dala is inkább eloszlatja az illúziókat. Vicei és Poroszlay kettősét öröm nézni, nagyon pontosan, kidolgozottan játszanak, külön izgalmas, hogy valami egészen egyedi módon közelítenek a karakter suttyósága felé: Poroszlay a kezelhetetlen agresszió és bunkóság, Vicei az érzelmi aberráltság és a pitiánerség felől. A négyszereplős előadásban erős az összjáték, egységes a játékstílus. Egyetlen lírai jelenet jut Kárász Zénónak és Menczel Andreának, amelyben tömören megvillantanak egy másfajta Leenane-t, ez az előadás páratlanul tiszta pillanata.

Biztosan lesz olyan a közönség soraiban, aki elhatárolódik vagy viszolyog majd a Vaknyugattól, de csöndben elmenni nem lehet mellette, és talán ez a jó színházi élmény ismertető jele.

Fejléckép: Jelenet a Vaknyugat c. előadásból (fotó / forrás: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház)