Nem túl gyakori, hogy egy Marosvásárhelyen frissen végzett alkotó a Trafóban rendezzen...

Ez természetes, hiszen az egyetem engem elsősorban az erdélyi színházi életbe kapcsolt be: negyedéves koromban Székelyudvarhelyen rendeztem, aztán Sepsiszentgyörgyön, majd Kolozsváron. A színház helyhez kötött műfaj, mindenki azokat az előadásokat nézi meg, és ezáltal azokat az alkotókat ismeri meg, akik elérhetőek a számára. Ezért aztán más a színházi nyelv Erdélyben (ahol a román színház hatása nagyon erős), más a Vajdaságban (ahol sok évtizedes, erős avantgárd hagyomány van) és más Magyarországon. Ez szerintem nagyon jó. Ami viszont nem jó, az a színházi közegek közötti kommunikáció hiánya vagy féloldalassága. Erdély és Magyarország között legtöbbször ugyanaz a klasszikus centrum-periféria logika érvényesül, amit Budapest-vidék viszonylatában is látunk: a periféria büszke arra, hogy ő más, de közben kisebbségi érzésében a fél szemét rögeszmésen a centrumon tartja; a centrum pedig hol köszöni szépen, elvan magának, és észre sem veszi, ha a periférián történik valami fontos, hol pedig gőgösen eleve gyanúsnak látja azt, ami máshonnan jön. Ezért aztán gyakori, hogy Budapesten jól futó rendezőket „lehívnak” (ízlelgessük ezt a szót egy kicsit) Erdélybe rendezni – fordítva erre alig van példa.

Szilvay Máté A jégtorta próbáján Sepsiszentgyörgyön (Fotó/Forrás: Tamási Áron Színház)

Az én helyzetem annyiban más, hogy én budapesti születésű vagyok, tehát az életem döntő hányadában az itteni színházi életet követtem, és egy másik szerepben – énekesként – már a rendező szak előtt része voltam az itteni független színházi vérkeringésnek. A trafós előadásom, a rakéták × szintik × istenek a Staféta-pályázat támogatásával készült, és egy jó fúziója a két életemnek, hiszen olyanokkal is újra együtt dolgoztam benne, akikkel már az Erdélybe költözésem előtt is volt munkakapcsolatom.

Miért döntöttél úgy, hogy Marosvásárhelyen folytatod a tanulmányaidat?

Én egy olyan közegből jövök, ahol nem volt benne a pakliban, hogy hivatásos művész is lehetsz. 16–17 évesen, amikor a pályaválasztás kérdései először kínozni kezdtek, nem volt a környezetemben senki, aki az SZFE-re, a Képzőművészeti Egyetemre vagy akár a Zeneakadémiára akart volna menni. Nem volt ilyen mintám. Gyerekkorom óta szerettem színházba járni, kórusban énekeltem, de az, hogy én ebben professzionalizálódjak, az nem volt a térképemen. Elmentem a bölcsészkarra, ahol egyébként elég sikeres voltam, de közben nagyon boldogtalan is – és erre elmentek az államilag támogatott féléveim. Abban az időszakban a zenélés, a kórusba járás volt a menekülőút. Philipp György karmester csinált akkoriban ilyen abszurd független operaprodukciókat, hogy Mozart Összes Operái Rövidítve, meg Avatar Dido és Aeneas, ezekből rengeteget tanultam. És aztán 2014-ben az akkori barátnőm révén eljutottam egy kiállításmegnyitóra a Fészek Klubba, ahol fellépett a Soharóza. Írógépeken zenéltek, a Sződd a selymet, elvtárs kezdetű mozgalmi dalra táncoltatták a közönséget – talán negyedóra volt az egész, de úgy jöttem ki, hogy ilyen jó színházi élményem már sok éve nem volt. Még aznap éjjel írtam nekik, hogy szeretnék belépni – szerencsére éppen tagfelvétel volt.

– és Halas Dóra, a Soharóza vezetője megbízott bennem, és szabad kezet adott. Az első saját előadásaimat tehát velük csináltam, de rendeztem például betlehemest is egy templomban. Hamar világos lett, hogy ha tovább szeretnék lépni, ha „rendes” színházban is akarok rendezni, akkor muszáj egyetemre járni. Márpedig államilag támogatott félévek híján ezt itthon nem tehettem meg. Győrfi Kata költő barátom adta a tanácsot, hogy menjek Marosvásárhelyre, mert az végül is külföld, és ott Bocsárdi László indít osztályt. Én úgy reagáltam, hogy fogalmam sincs, ki az a Bocsárdi László, mire ő azt mondta, olyasvalaki, akitől jó lesz tanulni. Igaza volt.

Jelenet a rakéták × szintik × istenek ímű előadásból (Fotó/Forrás: Kovács Márton / Trafó)

Azért nem gondolom, hogy olyan rettenetes és fölösleges volt a bölcsészkar...

Utólag már én is úgy gondolom, hogy nyertem azzal, hogy oda is jártam. Régen, amíg az állam korlátlanul támogatta a továbbtanulást, a rendező szakra általában idősebbeket vettek fel, akiknek már volt diplomájuk. Nekem is műveltséget adott a bölcsészkar, gondolkodni és írni tanított. Például a rakéták × szintik × istenek egyik ihlető szövegét, Adorno Bach, megvédve híveitől című esszéjét is ott olvastam egy zeneesztétika kurzusra. Arról szól, hogy Bach nem egy konzervatív templomi kántor, hanem egy elég technomán újító, aki olyan orgonadarabokat is írt, amelyeket a saját korának orgonáin nem lehetett előadni. Tudta, hogy a technológia előbb-utóbb utoléri majd az ő művészetét. Olyat álmodni, amit még nem lehet megcsinálni – ez a szabadság, ez a fantázia pusztulat menő. Ezért találkozott ez a téma a fejemben egy másik mániámmal, Gagarin űrutazásával. Gagarin a végtelen optimizmusáról volt híres. Elég nagy esély volt, hogy bele fog dögleni az űrutazásba, mégis rengeteget dolgozott azért, hogy őt válasszák. És nem döglött bele. Megszállottak, bolondok voltak mind a ketten.

Te is megszállott vagy?

Igen.

Nekem ezek a témák tényleg mániák, ahogy az is, hogy az elitkultúrát ne fétis- vagy kötelezőolvasmány-szerűen termeljük újra, hanem azért, mert tényleg jó. Engem az tesz értelmiségivé, hogy lehetőségem volt (és van) elmélyülni a kultúra bizonyos szegmenseiben, és megérteni, hogy például egyes klasszikusok mitől klasszikusok; vagyis azt, hogy Bach, Shakespeare vagy Csehov mitől pusztulat menők. Ez egyfajta szakértelem, és az a munkám, felelősségem, hogy ezt a tudást átadjam, a színpadon magától értetődővé tegyem.

Rakéták × szintik × istenek – elég bombasztikus cím.

Sőt, túlhajtottan, önleleplezően bombasztikus – hiszen olyan előadást akartam csinálni, ami erről a menőségről, ennek a kereséséről, ennek az érvényességéről és a hiábavalóságáról szól és ami az elitkultúra ikonikus alakjairól nem bennfenteskedve beszél. Ez egy látvány- és koncertszínház, amiben Bach Gagarin segítségével szintetizátorrá építi át az orgonáját, és aztán az így megszülető új zene felröpíti Gagarint az űrbe. Egy direkt banális történet, ami két, egymástól látszólag távoli téma és alak hasonlóságainak a felmutatásáról szól. Olyan, mintha a Vissza a jövőbe-sorozatból Bach lenne a professzor és Gagarin Marty McFly. Al-Farman Petra dramaturggal közösen írtuk, Bachot Szabó Veronika, Gagarint pedig Martinkovics Máté játssza. És Szászi Petra írta a zenét, akivel már többször dolgoztunk együtt.

Jelenet a rakéták × szintik × istenek ímű előadásból (Fotó/Forrás: Kovács Márton / Trafó)

Tudom, hogy Shakespeare-t már rendeztél korábban – de miért említetted Csehovot?

Szeptember elején mutattuk be Kolozsváron a Váróterem projekt csapatával Preiszner Miklós Vérmedve című darabját. Ez is mániák gyűjteménye: B-filmek, műfaji zsánerek, Tarantino… de a darab legmélyén a Csehov-mánia van, hiszen a történet egy balul sikerült Medve-bemutató körül bontakozik ki. Kiderül, hogy a társulat tagjai, akik elő akarják adni ezt a Csehov-egyfelvonásost, maguk is csehovi figurák – ezért aztán nem is bírják még ezt sem véghez vinni. Ma Csehovhoz van a leginkább ilyen kötelezőolvasmány jellegű viszonyulásunk: sokszor láttuk, és nem szabadott bevallani, hogy untuk. Nem annyira régi, hogy az már hajlékonnyá tegye, ahogy hajlékony Shakespeare, akinek a szövegei sokféle színházi koncepciót elbírnak. Csehov a dédszüleink világa: egyszerre nagyon idegen és zavaróan közeli. Kosztümös.

A Vérmedve többek között attól zseniális, hogy érti és maivá teszi Csehov humorát. Megsejtettem belőle, hogy például a Cseresznyéskert (ami a szerző szerint komédia négy felvonásban) igenis lehetne fájóan vicces. Olyasmi humora van, ami nem magától értetődik, mint a Twin Peaks vagy mint Bodor Ádám könyveié. És ettől nagyon mai, hiszen ha ma körülnézek, az abszurdot látom: Twin Peaks és Bodor Ádám mindenütt. Nagyon nagy kedvem is lett megcsinálni a Cseresznyéskertet.

Jelenet a Vérmedve című előadásból (Fotó/Forrás: Szilágyi Lóránt)

Mi a következő munkád?

Most a Vérmedvével turnéra indulunk: játsszuk majd Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Budapesten is: november 30-án a Bethlen Téri Színházban. És pár héten belül jön a Liszt Ünnep keretében egy új bemutatóm: Balogh Máté zeneszerző Tél, avagy a fal füle című új operáját csinálom Ladik Katalinnal és Balogh Eszterrel a főszerepben. Ez egy elég nagy volumenű produkció lesz. A librettót Fehér Renátó költő írta, és a holokauszt emlékezetéről szól; arról, hogy emlékezni mennyire személyes, bizonytalan és mégis szükségszerű. A bemutató a Zeneakadémia Solti termében lesz október 14-én és 15-én. Mivel én a zene felől jövök, nagyon örülök, hogy megtalált ez az anyag. Közel áll hozzám az opera műfaja, mert a zene nyelvét jól értem, és jól olvasok kottát. És bár a téma nagyon nehéz, az egész próbafolyamat mégis nagyon örömteli. Fontos találkozásaim voltak, és jó érzés a közös elmélyülés valamiben, ami ennyire fájdalmas és fontos. Remélem, hogy máskor is lesz lehetőségem operát rendezni.

Mit gondolsz, miért maradt ennyire az elit műfaja a klasszikus zene, az opera? Mit lehetne tenni ez ellen?

Szerintem az opera olyan, mint a táncszínház: meg kell tanulni nézni. Ahhoz, hogy élvezni tudd, idő kell, tapasztalat, élmények. A komolyzene – de egyébként a színház is, csak ott ez kevésbé evidens – nézői nevelést igényel. El szoktuk felejteni, hogy a bulváron, a bóvlin kívül mindennek van belépési küszöbe. Sokszor vádolják elitizmussal a minőségi színházat, mert nem mindenki érti. Ebben olykor van igazság, és szerintem fontos is, illetve én törekszem erre, hogy ez a bizonyos belépési küszöb ne legyen az adott színház átlagközönségének túlságosan magasan – ezért szeretem a popkultúrát bevonni, a filmeket, akár a videójátékokat, mindent, ami minőségi és az átlag kultúrafogyasztó horizontján rajta van.

Szilvay Máté a rakéták × szintik × istenek olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Trafó)

Nézd meg a politikai plakátkampányokat: okos emberek szándékosan buta üzeneteket nyomnak az arcunkba. Ez az igazi elitizmus, a propaganda, a bulvár, mert lenézi a célközönségét. Vagy „nevelsz”, bármennyire hülyén is hangzik ez a szó, vagy butítasz. Szóval a közönséget nevelni kell. Ma a gyerekek döntő többsége nem kapja meg azokat az impulzusokat az iskolában, amik megtanítják őket átlépni ezeket a bizonyos belépési küszöböket. Németországban például azért nincs ennyire elöregedve a klasszikus zene közönsége, mert az operaházak, a zenekarok időt, pénzt és energiát nem kímélve nevelik a közönséget. Fontos lenne, hogy ez nálunk is nagy hangsúlyt kapjon, és akkor nálunk is fiatalodna a közönség. Mert az az igazság, hogy nemcsak Bach, de Mozart, Verdi és Wagner is pusztulat menő.

Fejléckép: Szilvay Máté a rakéták × szintik × istenek olvasópróbáján (fotó / forrás: Gulyás Dóra / Trafó)