Már korábban is nyilatkoztad, hogy a részegségnek különleges funkciója van a színdarabban. Minek lehet metaforája az ittasság megjelenítése a színpadon?
A Részegekben az író ürügyet keres arra, hogy olyan dolgokról tudjon beszélgetni, amiről józanul nem lehet. A részegséghez nem kell alkohol, vagy valamilyen más szer, hanem az kell, hogy az ember olyan állapotba kerüljön, amiben nagyobb a befogadóképessége. Annyira rálát önmagára, a világra és a gondolatok közti résekbe, ami alapján ez az élmény megváltoztatja az életét.
Olyan mint a Rilkének az Archaikus Apolló-torzó című verse, ami azt üzeni: változtasd meg életed.
Sokszereplős előadás, minden színésznek nagyjából hasonló súlyú szereppel. Milyen rendezői attitűddel kell hozzáállni egy ilyen próbafolyamathoz?
Én azt gondolom, hogy minden darabban az a fontos – a legkisebb szereplőnél is –, hogy legyen öröme abban, amit játszik, legyen tartalma a szerepének, és legyen mit játszania. Élettel teli legyen az a figura, ha csak két mondat erejéig szerepel, az is olyan legyen, hogy egy világot hozzon be. Ez a darab rövid jelenetek sorozatából áll, ahol a színészek nem klasszikus módon visznek végig egy szerepet, hanem bepillanthatunk különböző szkeccs-szerű részekbe. Csak a végén derül ki a néző számára, hogyan fonódnak össze ezek a történetek.
A díszletért is te felelsz ebben a produkcióban. Mi volt a koncepció a tér megtervezésénél?
Számomra adja magát, hogy nem egy realisztikus térben elhelyezett darab. Olyan mintha kiemelnénk valahonnan valamit és úgy vizsgáljuk, mint amikor mikroszkópon keresztül látjuk. Egy olyan teret kell alkotni, ahol a néző vizsgálhatja az ember természetét és lelki folyamatait. Egy absztrakt teret találtam ki, de alapvetően ez egy neutrális tér, ahol bármilyen jelenet eljátszható. Csupán egy-két olyan tárgy lesz benn, ami jelzi, hogy hol vagyunk, viszont nem telepszik rá az előadásra. Még jobban ki tudjuk hangsúlyozni a színészi játékot és az ember lélektani folyamatait, hogy pontosabban tudjuk őket vizsgálni. A teret mentesítjük mindenféle félrevezető dologtól, ami elvinné a figyelmet.
Miért most gondoltál arra, hogy megrendezd ezt az előadást?
Azt hiszem azért, mert eljött az a lélektani pillanat – akár a színházunkban, akár a környezetünkben –, hogy elkezdünk vizsgálódni és körülnézni. Egymást vizsgálni és felülemelkedni a saját egyszerű, nagyon önző magatartásformáinkon, hogy kicsit magunkra láthassunk. Elgondolkozzunk azon, hogy miért van az, hogy mások szemében meglátjuk a szálkát, sajátunkban a gerendát sem. Van-e egyáltalán valamilyen összeműködés a világ rendszerében. Nem állítások vannak az előadásban, hanem kérdésfeltevések.
Olyan mintha hátat fordított volna nekünk Isten és nekünk kell kideríteni hol van. Ő fordult el tőlünk, vagy mi fordítottunk neki hátat?
Mindezt iszonyatosan jó abszurd humorral írta meg az író, mintha Beckett meg Csehov lenne egyszerre. Humorba csomagolja a nagy gondolatokat, ezért becsapós, hiszen fogyaszthatóbb, de olyan mint az édes likőr. Amikor az ember issza, észre se veszi, hogy már be van rúgva. Nagyon közel áll a lelkemhez, hogy ebben a darabban nem direkt verik fejbe az embert bunkósbottal, valószínű, hogy inkább akkor eszmél rá a néző a lényegre amikor hazafelé megy, vagy másnap reggel, amikor eszébe jut.
Milyen szerzőnek tartod Viripajevet? Van hasonlóság a magyar és az orosz néplélek között?
Ivan Viripajev egy olyan kortárs orosz író, aki abba a generációba tartozik, akiket nagyon kedvelek. Már rendeztem is párat műveikből, Szigarjevtől kezdve a Presznyakov testvérekig. Érezhető a legtöbb kortárs orosz drámaíróban az, hogy az érdekli őket, hogy a közeg, amiben élünk, merre hatol és hova keveredik. Igazából nem számít, hogy hol játszódik a történet. Ebben az előadásban sincsenek még utalások sem egy helyszínre. Viripajev egy európai gondolkodású ember, európai kérdésekkel. Viszont érezhetően benne van az a fajta tanulási folyamat, amit Csehov, Gogol vagy Európából Beckett képvisel.
További részletek a Vörösmarty Színház oldalán.
Fejléckép: Bagó Bertalan (Fotó/Forrás: Vörösmarty Színház)