Gondolom, mondanom sem kellene, hogy a TESZT rövidítésnek az első, hivatalos értelménél csaknem fontosabb a második, sugallt jelentése. Első jelentésében is fontos persze az „E” betű, amely földrajzi és szellemi vonzáskörzetet jelöl ki. Eurorégiós – mondja, tehát európai és regionális. Szorosabban véve a délvidéket jelentené, Bácskát, Bánátot, Vajdaságot, Dél-Magyarországot. De még inkább három országot, Romániát, Szerbiát, Magyarországot. Kezdetben talán cél is volt a regionalitás hangsúlyozása. Mára ez megváltozott.
A fellépő társulatok nemzetiségét tekintve sokkal tágabb a kör. Az idén például németek, franciák, hollandok, bolgárok, olaszok színesítették a palettát, egy koszovói együttes pedig vízumprobléma miatt nem érkezhetett meg leghosszabb és legviccesebb című produkciójával (előadás négy színésszel és néhány disznóval és néhány tehénnel és néhány lóval és egy miniszterelnökkel és egy Milka-tehénnel és néhány helyi és nemzetközi ellenőrző szervvel). A miniszterelnökkel megerősített állatseregletre igazán kíváncsi lettem volna.
De így csak hiányuk figyelmeztetett arra, hogy hol is élünk.
A látottakkal kapcsolatban pedig többnyire maximálisan elfogultnak találtam magam. Legjobban a magyar vagy magyar érdekeltségű produkciók ragadtak meg. Pedig nem hiszem, hogy hirtelen valamiféle hazafias túlbuzgalom vett volna erőt rajtam. De úgy látszik, nemigen sikerült túllépnem kulturális kötöttségekből is nyilván jócskán táplálkozó ízlésvilágomon. Második látásra is nagyon megfogott a tatabányaiak A mi osztályunk előadása, pedig az otthoninál nagyobb, visszhangosabb teremben jócskán megnyúlt, következésképpen összefogottságából, feszességéből vesztett a produkció. De Guelmino Sándor rendezésének átgondolt fegyelmezettsége, a színészi játék átütő ereje így is le tudta nyűgözni a nemzetközi fesztiválpublikumot és a helybeli nézőket. (És ezúttal nem hagyhatom el azt a közhelyet, hogy aki értesülni akar a remek alakítások gazdáiról, olvassa el a színlapot, kiemelni vagy elmarasztalni senkit sem lehet, ebben a játékban egységesen színvonalasnak mutatkozik a társulat minden tagja, azok is, akikről korábban esetleg másként vélekedtünk.) Tadeusz Slobodzianek darabjának lengyel kisvárosában, lakóinak huszadik századi történelmében, az egykori osztálytársak háború alatti viselkedésében minden európai a sajátjára ismerhetett.
De magunkra vagy ismerőseinkre ismerhettünk Háy János Nehéz című, hatalmas monológjában is, amelyet Bérczes László rendezésében Mucsi Zoltán adott elő.
Szellemileg és fizikailag egyaránt óriási teljesítménye több mint két órán át fogva tartotta a nézőket.
De a megrendítő élményen túl azért is érdemes volt újra megnéznem, mert a bemutató óta nagy változásokon ment át a produkció, ám erejéből semmit sem veszített.
Csaknem ugyanezt mondhatnám a Queendomról is, azzal kiegészítve, hogy most nem ért meglepetésként a meztelen színésznők látványa, következésképpen az sem, hogy ezzel milyen eredeti módon tudják ábrázolni a női viselkedésmintákat, majd férfinak öltözve a hímneműek sztereotípiáit. Ám a produkció értékei meglepetés nélkül is érvényesültek. Az előadást követő szakmai társalgáson – vitának ezeket az idén nemigen lehetett mondani – természetesen előkerültek a feminizmusra utaló közhelyek, a társadalmi-politikai sztereotípiák, de az is kiderült, hogy nem csak én láttam a produkció lényegének az artisztikumot, a művészi teljesítményt, amely elhallgattatott minden moralizáló vagy ideologizáló értelmezést. A szépség kanti értelemben volt jelen, nem válthatott ki sem erotikus vonzást, sem farizeus elutasítást.
Kárpáti Péter szövege, a Tótferi is fogva tartott, de igazi erővel csak addig, ameddig Ámi Lajos meséje nyomán Stefanovics Angéla „szögény asszonya” beszélt az inkognitóban vándorló isteneknek, akiket Fekete Ádám és Szabó Zoltán jelenített meg mesébe illő humorral. A kútból ötven év után előkerült férj történetének abszurd tréfáját már nem igazán tudtam követni, noha Kárpáti Pál alakítása mindenképpen megérdemelte volna. A hiba lehet, hogy bennem (is) van.
Az idei, tizenegyedik TESZT-nek különös érdekességet adhatott volna az, hogy a korábbi művészeti vezető, azaz a válogatás felelőse, Gálovits Zoltán lemondott erről a tisztségéről. Nyilatkozata szerint „bár Balázs Attilával, az intézmény és a fesztivál igazgatójával mindketten úgy éreztük, hogy elért a TESZT ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem lehet úgy folytatni, ahogy azt korábban tettük, teljesen más elképzeléseink voltak a fesztivál jövőjéről, ezeket azonban nem tudtunk összeegyeztetni”. Kétségtelen, hogy a korábbi válogatásokat sokan éreztük túlságosan ezoterikusnak, a produkciók igen nagy részét pedig a nézők többsége számára befogadhatatlannak. Más, elsősorban szakmaki körök számára viszont alighanem éppen ez adta e fesztivál különös, egyedi karakterét, és egyúttal vonzerejét. Most nyílt pályázat nyomán a színház munkatársaiból álló csapat válogatott 290 ajánlkozó közül.
Természetesen lehetetlen teljes biztonsággal megtippelni, hogy a művészi értéket képviselő előadások közül melyeket nem hívott volna meg a korábbi kurátor. Néhány, gagyinak tűnő produkció viszont korábban aligha került volna a fesztiválra. Bár egy dologban ezek is megfeletek az eddigi gyakorlatnak: feszegették a színház határait. Csak éppen szórakoztatóipari oldalról. Volt produkció, ahol a nézők célzó képességüket vizsgáztathatták narancsok dobálásával, és egyúttal a bennük lakozó vadállatot is próbára tehették, a céltábla ugyanis az egyik szereplő, egy bájos ifjú hölgy volt. Ezzel persze már meg is leltük a játék ideológiáját, az interaktív, a nézőt bevonó színház koncepciójában. Csakhogy számomra éppen ez a koncepció ellenszenves:
nem azért megyek színházba, hogy én mulattassak másokat, hanem azért, hogy engem mulattassanak.
Mégpedig szakmailag felkészült alkotók, nem véletlenül odavetődött nézőtársaim. Szóval ebben az irányban nem örülök a határok elmozdításának. Nem fizikailag, hanem szellemileg szeretnék részese lenni a játéknak. Ahhoz persze az kell, hogy legyen benne szellem. Mint ahogy volt a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Gerincbántalmak című produkciójában, amelynek lényegét magam sem tudom jobban megfogalmazni az alkotók ajánlásánál: „Az előadás a nyugati világ által diktált kapitalista rémuralom és közép-európai forróvérű balkáni ösztönvilág kényszerzubbonyának amalgámja”. Veljko Micunovic rendezésében a dolgozó emberek mindennapi megpróbáltatásaiból, megaláztatásaiból és még inkább megalázkodásaiból kaphattunk borzasztóan mulatságos, lényegében tragikomikus összefoglalót. Öt remek színész, Pálfi Ervin, Kovács Nemes Andor, Pesitz Mónika, G. Erdélyi Hermina és Ralbovszki Csaba mutatta fel a néhány gesztussal telibe talált karakterek, viselkedésformák tárát.
Legerősebben mégis Kokan Maldenovic két alkotása hatott rám. Az egyiket ugyancsak szabadkai csapat, a Kosztolányi Dezső Színház együttese adta elő, Felhő a nadrágban címmel. Az előadás fontos része, kelléke egy szórólap, címe szerint Vlagyimir Majakovszkij: A forradalom tíz üzenete. Csak az elsőt és az utolsót idézem: „1. FORRADALOM TÖR KI – amikor az emberek többé nem tűrik az elégedetlenséget, mint normális állapotot, de ti hallgattok emberek! 10. FORRADALOM TÖR KI – amikor a rendőrség, a katonaság és az állambiztonsági szervek nem a szabadság védelmezői, hanem saját népük leigázói, és benneteket leigáznak emberek!” Mindez természetesen a rendező leleménye, valójában csak az előadás címe idézi az igazi Majakovszkijt, mégpedig az egykori futuristától, majd kommunistától meglehetősen eltérő értelemben. Urbán András társulata a szerb rendező irányítása alatt is nagyszerűen működik, annál is inkább, mert szelleme, stílusa, alkotói módszere jelen van az előadásban, ráadásul a vége felé meg is szólítják – természetesen kicsit pimasz tisztelgéssel.
Mladenovic másik darabja a Jami körzet, amely egyébként tavaly Szegeden a Thealteren is szerepelt, hasonlóan áldokumentum egy három ország, Szerbia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina közös határán talált régészeti lelet kisajátítási kísérletiről, és ennek kapcsán természetesen a nemzetek közötti gyűlölet szításáról és tombolásáról. Ismerős kérdések: ki az ősibb, ki volt itt előbb, ki az igazibb. Milena Bogavac harcias szövegeit a rendező három katonaruhába bújtatott csinos színésznőre bízta, ezzel az ellenpontozással is kiemelve a militáns szlogenek és eszmények ásatag embertelenségét. A 21. századból próbálja vizsgálni a „19. századi kitalációnak” minősített nemzeteszményt a szerb-horvát-bosnyák nyelvű előadás.
Mladenovic, ha tetszik, most is radikálisan, szélsőségesen, szenvedélyesen mondja a magáét.
Úgyhogy bár méltatlankodhatunk, mondhatjuk, hogy felpuhult e TESZT, de amíg ilyen produkciókat láthatunk ott, érdemes odamenni. Sőt, ajánlatos.