Színházi kritikák olvasói között talán nem mindenki tájékozott a természettudományokban vagy akár a latin nyelvben. Ezért talán célszerű megmagyarázni a fenti címet. Azt a kutatási módszert jelenti, amikor a kísérletet nem az élő szervezetben, hanem „üvegben” – kémcsőben, lombikban – végzik. Ezúttal azonban inkább szó szerinti értelmében használom e kifejezést, és egyáltalán nem áll szándékomban arra célozni, hogy életidegen agyalmányok lennének az alábbiakban tárgyalandó produkciók.
A Katona József Színház két előadásában is a díszletnek lényegi eleme a vitrin, az üvegkalicka.
Aiszkhülosz leláncolt Prométheusza nem sziklához bilincselve szenved, hanem egy réméretezett üvegszekrényben, amelynek azonban csak két, a nézőkkel szembe forduló fala átlátszó, míg a hátsó kettő tükör. Garai Judit Jeanne d’Arc-ja ugyancsak átlátszó falak között vár vallatóira, bíráira – amit a cím kiegészítése is hangsúlyoz: „a jelenidő vitrinében” –, bár természetesen gyakran kilép onnan, amikor egy-egy dialógus vagy múltat idéző elbeszélés megjelenítése megkívánja.
Prométheusz és Jeanne d’Arc között egyébként némi tartalmi párhuzam is felfedezhető, amennyiben mindketten önkéntelen lázadók, a fennálló rendet jóformán akaratlanul, ösztönösen felforgató személyiségek. A görög titán tüzet lop az embereknek, amivel elindítja a civilizációt, megteremti a világtörténelmet. A középkori parasztlány pedig nemcsak világtörténelmi fordulatot okoz kora legnagyobb háborújában, amivel átrajzolja Európa térképét, de ami még ennél is több: megteremti a nemzeti eszmét, nemzetállamban kezd gondolkodni. Prométheusz a főisten, Zeusz féltékenységét, haragját váltja ki, Jeanne d’Arc győzelmei után a békében mindkét, immár megegyező fél számára feleslegessé válik.
Jó fülű nézők mindkét szövegből kihallják azokat a mondatokat, amelyeket időszerűnek, ma is érvényesnek éreznek.
Úgyhogy mindkét előadásban működik a „jelenidő vitrine”, anélkül, hogy erre bármelyik előadás rendezőjének rá kellene erősítenie. A díszlet ehhez teljesen elegendő, azzal együtt, hogy mindkét esetben az elvontságot, a gondolati, az „in vitro” kísérleti jelleget erősíti. Az elvi-eszmei küzdelmek nézői élményt kiváltó érzelmi következményeit mindkét darabban a címszerepet játszó színésznek kell megjelenítenie.
Jeanne d’Arc történetét a Kamrában játsszák, ahol Fekete Anna akár keresztet is felidéző tere eleve vallási gondolattársításokat sugall. A kereszt két szárának metszéspontjában áll az eretnekséggel vádolt szűz börtönkalickája. A különben élénk színekben pompázó papi jelmezeket tervező Kálmán Eszter mérsékelten katonás, fekete férfiruhát adott Mészáros Blankára, aki finom eszközökkel játssza el a vádakat valójában fel sem fogó, csaknem gyermek belső meggyőződését. Egy törékeny kislányt látunk, aki csak a hangoknak hisz, amelyeket isteni eredetűnek tud, hiába figyelmeztetik, hogy akár a sátán is játszhat vele. Makacsságában nincs semmi erőfeszítés, ragaszkodása a maga hitéhez számára, és így a néző számára is, teljességgel magától értetődő.
A pályája elején járó Hegymegi Máté rendezőként ügyel arra, hogy a játék igazodjon a történet követhetőségéhez, áttetsző logikájához. A színészi alakítások nagyvonalúan életszerűek, a történelmi figurák csak annyiban mutatnak egyéni vonásokat, amennyiben a szöveg megköveteli. Kocsis Gergely jóakaratúan, segítő készséggel vezeti a kihallgatást, érzékelteti, hogy a főpap a vádlott megmentése érdekében elmegy addig, ameddig csak hivatala engedi. Ostoba, fanatikus ellenpontját Elek Ferenc ugyancsak remekül adja. Egy-egy plasztikus karakterrel szolgál Mészáros Béla, Dankó István, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmosnak pedig különösen jól illik Kékszakáll szerepe. Nem tetszik viszont, ahogyan Máté Gábor vérnősző baromból indítja szerepét, bár ez bizonyára az átiratból is következik.
És az egész produkcióval kapcsolatban is a leglényegesebb kételyem magával az átirattal, illetve az átírás tényével van.
Nehéz G. B. Shaw-val mérkőzni, kiváltképp, ha az ember az ő Szent Johannájának elég sok, és köztük néhány elég jó előadását is látta. Itt-ott Garai Judit szövegéből is kihallom a shaw-i eredetit. Valahogy mégis érteni vélem a vállalkozás szándékát. Shaw-nál a történelem logikája áll a középpontban, Garai Judit számára a tömegből kiemelkedő, fölé kerekedő egyén, személyiség drámája, tragédiája és nem utolsó sorban lelke a fontos. Shaw elsősorban racionalista, Gara Judit inkább bele- és együttérző. Hozzám Shaw látásmódja áll közelebb. Másokhoz bizonyára Garai Judité. Nem vonom tehát kétségbe az ő közelítésének létjogosultságát sem.
Sokkal egyszerűbbnek érzem a Leláncolt Prométheusz előadásának megítélését.
Igazi ínyencség sokat látott vagy éppen tapasztalatlanságuk okán érzékeny nézők számára.

Leláncolt Prométheusz - Bodnár Erika, Dér Zsolt (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)
A lázadás őstípusát Dér Zsolt teljesen meztelenül, minden tárgyi eszköz nélkül, viszont roppant változatos, sokrétű színészi eszköztárral jeleníti meg. Nagyszerűen kiegyenlíti a bravúrt és az átélést, mondhatni egymással egyensúlyozza ki őket. A túlhabzó szenvedélyt ellenpontozza a kunszt, az artisztikum, a művésziességet pedig az átélés hitelessége. Holott már magában a szűk térben létezni, mozogni is kész csoda. Dér Zsolt számára azonban mintha inkább a művészi teremtő erőt mozgósító akadály volna. És mintha ugyanez lenne a, gondolom, maga választotta térrel megküzdő végzős rendezőhallgató, Tarnóczi Jakab számára is. A különböző szerepeket játszó, nagy tapasztalatú Bodnár Erika, illetve a fiatal Vizi Dávid, valamint az Iót alakító Tóth Zsófia (máskor Józsa Bettina) nagy igyekezettel óvják, intik a lázongó titánt kívülről, az üvegen át. Az üvegkalicka igen egyszerű eszköz arra, hogy a segítők ne férhessenek hozzá, hogy jóakaratukat semmiképpen se tudják tettleg érvényesíteni.
A Katona harmadik évvégi bemutatója látszólag mindenben ellentéte a fenti kettőnek.
Legalábbis ami az „in vitro” jelleget illeti. Bár egy társadalmi-politikai élű szatíra kicsit mindig elvonttá válik, már csak az kipécézett életbeli jelenségek kiélezett-kihegyezett felmutatása folytán is. Márpedig Alekszandr Szuhovo-Kobilin a maga idejében szatirikus trilógiát írt koráról, a XIX. század második felének orosz világáról. Ezek közül Magyarországon eddig csak a Tarelkin halálát játszották.
Most Ascher Tamás a középső darabot vette elő, amely Az ügy címet viseli. Ebben a szerző minden bizonnyal személyes tapasztalataiból kiindulva írta színpadra a hivatalok működését. Franciaországból hozott szeretőjét ugyanis megölték, és a gyilkossággal az írót gyanúsították. Az ügy hét évig húzódott, míg Szuhovo-Kobilint felmentették. Bár pletyka szinten a gyanú természetesen tovább élt.
Az előadással lényegénben két probléma van. Az igazi szatíra valamiért nem él meg igazán a magyar színpadokon, és Ascher pályáján is inkább csak plátói szerelemnek bizonyultak találkozási az abszurddal. Márpedig az igazi szatíra lényege szerint abszurd. Így a lényege szerint szükségképpen szövevényes történet időnként túlbonyolódik, annyira, hogy csaknem vagy egészen követhetetlenné válik a néző számára. Nem sikerül meglelni azt az egyensúlyt, amely a színpadon szenvedők számára követhetetlent a néző számára átláthatóvá teszi.
Nemcsak a cselszövény áldozatai, de a publikum is eltéved az események erdejében.
Ezt a produkciót is kisegíti azonban a Katona csapata, illetve Ascher most is csillogó szaktudása. Remek jeleneteket és még remekebb színészi alakításokat láthatunk. Takátsy Péter a valóság fölött előkelő légiességgel kellemkedő hercege magasról fedezi a korrupciót, Fekete Ernő pedig az ügyfelek brutális kifosztására szakosodott főhivatalnokként gyakorolja azt, a Katonába vendégként visszatérő Mészáros Máté meg jámboran együgyű, mindenéből kiforgatott áldozatként elszenvedi. Pelsőczy Réka és Rujder Vivien is hoz egy-egy eleven figurát.
Igazán nehéz feladat csak a társulat új tagjára, a Marosvásárhelyről Szombathelyen át a Katonába csak ebben az évadban érkezett Bányi Kelemen Barnára hárul. Nemcsak azért, mert övé a legterjedelmesebb szerep, mert csaknem végig a színen kell lennie, hanem főképp azért, mert miután tökéletesen elkapja a nem túl bonyolultan jellemtelen figurát, annak rengeteg változatát is meg kell teremtenie, hogy végig fenntartsa a néző érdeklődését. Ennek a változatos önazonosságnak nagy szerepe van abban, hogy végül is ez az istenkísértő vállalkozás sikerültnek mondható.
Fejléckép: Dér Zsolt a Leláncolt Prométheuszban (fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház)