Közismert Mihail Bulgakov furcsa kapcsolata Sztálinnal. Az történt ugyanis, hogy a vezér, a diktátor személyesen hívta föl telefonon, mivel írásai már évek óta nem jelenhettek meg, így jövedelme sem volt, és ezért azzal a panasszal, illetve kéréssel fordult a szovjet kormányhoz, hogy
vagy hagyjak dolgozni, vagy engedjék külföldre távozni.
Ez 1930-ban, nem sokkal Majakovszkij öngyilkossága után történt, így ezt a gesztust annak szokás tulajdonítani, hogy Sztálin tartott egy újabb botránytól. Ez a beszélgetés azzal az eredménnyel járt, hogy Bulgakov munkát kapott, jövedelme biztosítva volt, de szellemi termékeit továbbra sem publikálták. Lényegében dramaturgi és rendezőasszisztensi munkát végzett a munkásifjúság központi színházában, aztán a Művészszínházban, később a moszkvai Nagyszínházban.
Bíborsziget (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
A Bíborsziget mind e viszontagságok előtt, 1927-ben született, és 1928-ban be is mutatták Moszkvában. Ekkor még számtalan írása jelent meg, közöttük a Fehér gárda című nagyszerű regény, amelynek színpadi változata lett a Turbin család napjai. Ezt állítólag Sztálin tizenhétszer nézte meg, rossz nyelvek szerint ugyan főképp a cári hadsereg egyenruhái vonzották, a parolik, amelyeket aztán a második világháború idején visszaállított a Vörös Hadseregben is. Az 1930-as telefonhívás motívumai közt ez is közrejátszhatott.
A Bíborsziget sok rétegű mű. Derűs, de könyörtelen szatíra is, paródia is, könnyeden mulatságos vígjáték is. Akkurátus és kellően szőrös szívű kritikusnak illenék is mindezt számonkérni az előadáson, tekintet nélkül arra, hogy mindennek a megvalósítása lehetséges-e egyáltalán színpadon. És azt is szemére vethetnénk Hegedűs D. Géza rendezőnek, hogy a véresen komoly szatíra túlságosan mulatságossá válik színészei száján, nem is beszélve Gadus Erika vicces díszletéről a betört orrú Sztálinnal és mulatságos bennszülött jelmezeiről, valamint Márkos Albert ironikusan szórakoztató zenéjéről. De hát nem lehet elégszer ismételni a híres marxi mondatot, miszerint az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. És hát mindig ott van az a kérdés is, hogy vajon tényleg múlt-e, ami elmúlt. Mint tudjuk, a színházban csak jelen van.
Bíborsziget (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
Ha nem válik a mienkké bármily régi történet, semmit sem ér az egész.
És hát a Bíborszigetnek csak az egyik fele az a bájos-bumfordi küzdelem, amit egy színház művészei igazgatótól a kellékesig, írótól a díszítőig, zenésztől a színészekig folytatnak az előadásért. A küzdelem nehezebb része akkor kezdődik, amikor mindez már meglenne. Akkor jön a cenzor. Az ideológiai ellenőr, aki az éppen aktuális vonal betartására ügyel. És persze hatalma tudatában szerénykedik, miközben feltételeket szab. A művészek számára az ő nyaralása akkor is a legfőbb szempont, ha ő erről egy szót sem szól. A diktatúra nem működik, hanem benne van a levegőben. És főképp a lelkekben. Fesztbaum Béla nem pöffeszkedő, hatalmaskodó diktátor. Éppen az ellenkezője. Szerénykedik, udvariaskodik, tudja, hogy hatalmát nem szükséges mutogatnia, viselkedésében akár lehet demokrata is. De azért megenged magának egy kis macska-egér játékot, amikor döntését közli. Kategorikus nemet mond, mielőtt kifogásait tudatja. Nem fiókdiktátor, hanem ő maga a legfőbb hatalom, maga Sztálin.
Hegyi Barbara, Kern András - Bíborsziget (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
Bulgakov azonban a szánalmasságában is heroikus színházi küzdelem, a cenzúra, a lehetetlen anyagi körülmények és a lépten-nyomon felbukkanó tehetségtelenség, félénkség sokszoros szorításában folyó szüntelen harcon túl még egyet fordít a cselekményen. A művészet, a fikció világából átlép az élet, a társadalom valóságába. Szünet után a színészek az angol arisztokrácia tagjaivá változnak át, akik elrabolták a gyöngyöket a Csendes-óceáni bennszülöttektől. A verne-i kalandregényből kibukkan a kapitalista kizsákmányolást leleplező realizmus. A kritikai realizmus – ahogyan egykor tanultuk. A színigazgatóból sir, az idősödő dívából lady lesz. A színészeknek megannyi hálás feladat, nemcsak jó színes szerepeket kapnak, de összecsengések és eltérések garmadáját mutathatják fel. Kern András, Hegyi Barbara, Borbiczki Ferenc mindezt nagy élvezettel ki is használja. Csapó Attila a megoldhatatlan feladatokban élvezkedve szenvedő ügyelőként és egy papagáj szinkronhangjaként egyként roppant rokonszenvesen szórakoztató. Orosz Ákos pedig a műve sorsát nagy aggodalommal megkínlódó szerző szerepében kiválóan asszisztálja végig az előadást egy halom szövegkönyvvel a kezében.
A Házi Színpadon Pass Andrea darabját mutatták be, A vándorkutyát.
A mű a sültrealizmus és a fantáziálás sajátos keveréke.
A vándorkutya (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
Középkorú házaspárok meglehetősen kuszált életébe csöppen bele egy szenilis anyuka és egy különös képességű plüsskutya. Ez által kerekedik az amúgy igencsak banális eseményekből, élethelyzetekből aránylag érdekes, helyenként mulatságos jelentsor, keresztmeszet a mai értelmiség morális állapotáról. Vagy inkább a morál hiányáról. E hiány felmutatása azonban nem értékítélet, csak ténymegállapítás. A rutinszerűen folyó köznapokhoz talán nem is szükséges morális tartás. A darab hősei jól elvannak nélküle. Bajaik legalábbis nem e hiányból fakadnak.
A szöveg, de nevezhetjük cselekménynek is, három sík között szökdécsel. A realitás, azaz a tényleges események, a szereplők fantáziálási és a valóságos képtelenségek között. Ez az átjárkálás a különféle tudatállapotok között többnyire követhető, de korántsem mindig. Ez pedig el is bizonytalanítja a nézőt, sose tudhatja, nem benne van-e a hiba. Persze az sem kizárt, sőt igen valószínű, hogy a hiba nem az íróban, és nem is a nézőben van, hanem magában az életben gyökerezik. Bár a néző legalább annyit szeretne biztosan tudni, hogy mikor hol.
Halász Judit - A vándorkutya (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
Így aztán a szerzővel rokonszenvező, korábbi munkáit becsülő kritikus vegyes érzelmekkel jön ki az előadásról. Szívesen emlékszik sok telitalálatra, és zavarja nem kevés közhelyesnek, kopottnak érzett megoldás. Vigasztalják viszont a szinte mindig erősnek érzett színészi megoldások. A névsor nem olyan hosszú, hogy ide ne másolhatnám: Hirtling István, Petrik Andrea, Tar Renáta, Karácsonyi Zoltán, Majsai-Nyilas Tünde, Jászberényi Gábor és Gilicze Márta egyaránt magas szinten adja szerepét. De a főszerep Halász Judité, aki a tompult tudatú öregasszony csodálkozó értetlenségével toporog mai világunkban. Küzd a megértésért, és ámul azon, amit látnia kell.
Fejléckép: Karácsonyi Zoltán A vándorkutyában (fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház)
hírlevél
