Dramaturgi és fordítói munkáid mellett az elmúlt években színpadi szerzőként is bemutatkoztál. Új kihívásra vágytál, amikor úgy döntöttél, szerzőként is kipróbálod magad?  

Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. A dramaturgi munka sokféle lehet: néha sivár és lélekölő, máskor meg csodálatosan kreatív tevékenység. Attól függ, kivel milyen anyagon melyik színházban és milyen csillagzat alatt dolgozom. Számít, milyen a légkör, értjük-e, inspiráljuk-e egymást, van-e kölcsönös bizalom. A diploma megszerzése után két évig a kecskeméti színház dramaturgjaként sok mindenben kipróbálhattam magam, onnan szerződtem át a Radnóti Színházba, ahol azóta is tag vagyok. Ezzel párhuzamosan folyamatosan dolgoztam az elsősorban dokumentumszínházi előadásokat létrehozó PanoDráma színházi alkotóműhelyben, ami óriási iskola volt számomra, és közel másfél évtizeden keresztül dialógírója voltam egy napi sorozatnak. Tehát soha nem dolgoztam csak dramaturgként. A fordítás teljesen másféle agyműködést kíván: olyan, mint egy kirakós, amelyet többféleképpen is ki lehet rakni. Engem hihetetlenül szórakoztat, hogy megtaláljam a megfelelő darabokat.

Az írás mikor kúszott be az életedbe?

A Színművészetin az első félév végén a beadott dolgozataim elolvasása után két tanárom, akik nagyon okos és számomra rendkívül hiteles emberek, egymástól függetlenül megkérdezték tőlem, amúgy írok-e. Bár akkoriban még épp csak elkezdtem felfedezni a kreatív írás okozta flow-élményt. Nem állítom, hogy ezért kezdtem írni, de utólag ez egy jóleső visszaigazolás. Valójában ebben is szerencsém volt: eddig minden drámámat felkérésre írtam. Enélkül nem is biztos, hogy megszülettek volna a színdarabjaim. Ez már szerencsére sosem fog kiderülni.

Hárs Anna (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

A mostani évadban már volt egy premiered szerzőként. A Radnóti Színház november 25-én, a Szovjetunióba elhurcolt magyarok emléknapján tűzte műsorra a Bálsój szerelem a málenkij robot idején című felolvasószínházi előadást. A színdarab írójaként milyen emlékeket őrzöl erről az alkalomról?

Csodálatos volt – mondom nyilván teljesen elfogulatlanul –, ami nemcsak a szöveg érdeme, hanem a két nagyon tehetséges színészé, Sodró Elizáé és Pál Andrásé, de oroszlánrésze volt benne a rendezőnek, Schermann Mártának, aki 2018-ban felkért ennek a színdarabnak a megírására, és az ősbemutatóban ő alakította a női főszereplőt. Ennek köszönhetően kiválóan ismeri az anyagot, és persze engem is. Először történt meg velem, hogy más szereposztásban is láthattam egy darabom, már ez is nagy élmény volt. Sokan kérdezik, játsszuk-e még valamikor. Nekik üzenem, meg mindenki másnak: legközelebb nyáron a Művészetek Völgyében.

A Rózsavölgyi Szalonban a múlt évadban a Szívhanggal mutatkoztál be íróként. A darabot Dicső Dániel rendezte, aki már jó ideje állandó alkotótársad. Hogyan találtatok egymásra?

A Szalonba először Valló Péter vitt magával, aztán Csizmadia Tiborral is dolgoztam ott. Danival már a Szalon sasszemű munkatársai tereltek össze minket: a Táncórák volt az első közös munkánk. Hamar kiderült, hogy egy nyelvet beszélünk. Nagyon szeretek vele dolgozni. Amúgy a Szalon maga is békés és jó hangulatú hely.

A Szívhangot is kifejezetten a Szalon felkérésére írtad. Mit szóltál ehhez a lehetőséghez?

Igazán megtisztelőnek éreztem, nagyon örültem neki. Szeretek megrendelésre dolgozni, és a színház által megadott „paraméterekkel” is maximálisan tudtam azonosulni: olyan darabot szerettek volna, amely megmutatja, hogy ötvenen túl is van élet. Érthető szempont, különben is szeretem a kereteket. Ennek megfelelően írtam egy szinopszist, ami alapján felkérték a színészeket. Amikor a dialógusokat írtam, már tudtam, kik fogják játszani, így a szerepeket kvázi a színészekre igazítottam. Ettől függetlenül, ahogy Flaubert is mondta, „Bovaryné én vagyok”, tehát

Sajgál Erika, Györgyi Anna, Szulák Andrea és Epres Attila a Szívhang című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Egyébként könnyen írsz?

Nagyon. Amint megvannak a karakterek, és tudom, nagyjából honnan hová szeretnék eljutni, a szereplők átveszik az irányítást, és nekem csak afféle médiumként le kell írnom azt, amit ők mondanak. Kis túlzással, persze. Úgyhogy ha nehéz megírni egy jelenetet, akkor az nagyobb eséllyel lesz rossz, mint jó, ami iszonyú nagy disznóság, de ez többnyire akkor is így van. Ugyanakkor azt is gyakran tapasztalom, hogy amikor elkezdek írni valamit, ahogy haladok a munkában, az élet elém gurítja azt a helyzetet vagy mondatot, amire éppen szükségem van. Amire a racionális énem azt mondja, hogy naná, mert öntudatlanul is radarozom, ezekre kapom fel a fejem, de szívesebben hiszek az irracionális énemnek, aki szerint ez azt jelenti, hogy jó úton járok, máskülönben nem kapnám ajándékba a sorstól a megoldást.

Az ötvenen túliak életének szépségeit és kihívásait bemutató darab a kezdetektől hatalmas siker. Honnan ismered ilyen jól ezt a korosztályt?

Nem korosztályként tekintek rájuk, hanem emberként. Tulajdonképpen ez csak empátia, semmi más. Ha én lennék ő, mit tennék vagy mondanék adott helyzetben. Mire vágynék, mit bánnék, milyen hibákat követnék el, mitől félnék, és így tovább. Mindig is nagyon érdekelt az emberek közötti viszony dinamikája. Hogyan hat egyik ember a másikra, és hogyan ismerhetjük fel, milyenek vagyunk valójában. Ezek elképesztően érdekes folyamatok. Másrészt

Bár természetesen vannak nemzedéki problémák is, alapvetően minden ember ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, nyilván más fénytörésben. Az előadást nemcsak az ötvenes nők értik és szeretik, hanem minden korosztály. Ki-ki megtalálja benne azt, amihez tud kapcsolódni. A Szívhang tényleg hat a nézőkre. Nincs ebben írói gőg vagy öntetszelgés, vagy ha volt is valaha, már régen elpárolgott belőlem. Én szeretem a nézőket, és örülök, hogy tudtam adni nekik valamit, amin felváltva tudnak nevetni és sírni is. Nem mindenkinek ugyanaz talál be. Van, akit ez érint meg, van, akit valami egészen más.

Hárs Anna (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

Egy alapvetően női darab esetében mekkora kihívást jelent férfi rendezővel együtt dolgozni?

Dani érzékeny, nyitott és intelligens rendező, akivel jól értjük egymást, ez fontosabb, mint az, hogy milyen nemű. Mi, nők sem vagyunk egyformák, a férfiak sem, sőt, ugyanaz az ember is különbözőképpen viselkedik más-más helyzetben. Mondjuk, az más kérdés, Daninak okozott-e nehézséget, hogy egy ennyire nőközpontú darabot állított színpadra, de nem gondolnám. Inkább szerencsésnek mondanám azt, ahogyan összedolgoztunk: jó, hogy az én női szempontjaim mellé beemelte a maga férfi szempontjait. Egyébként a négy színész – Györgyi Anna, Sajgál Erika, Szulák Andrea és Epres Attila – csodálatos így együtt, nagyon örülök nekik. Szeretik az előadást, jól érzik magukat benne, és

Hálás vagyok nekik, hogy életre keltik őket, hogy komolyan veszik a problémáikat, és nem utolsósorban tiszteletben tartják a mondataimat – ez hiúság? Biztosan van benne az is. De kevés színész veszi a fáradtságot, hogy hangot adjon annak, mennyire szereti egy darab szövegét mondani, mit kap tőle, mi a jó benne. A Szívhang színészei a mai napig rendszeresen megemlítik a nevemet, ami nagyon jólesik. A dramaturgok és a fordítók sajnos pontosan tudják, milyen hálátlan dolog a szöveggel foglalkozni. Ha jó, az természetes, ha rossz, az bezzeg feltűnik. Szerzőként azért jobban látszom. Amúgy nemrég támogatást nyertünk a forgatókönyv megírására, úgyhogy még az is lehet, a végén mozifilm lesz belőle.

Te pedig időközben a Szalon „házi szerzője” lettél, hiszen már javában zajlanak az új darabod, a Mákfagyi próbái.

Körülbelül két héttel a Szívhang bemutatója után a Rózsavölgyi Szalon felkért egy új mű megírására, ami megint csak lenyűgöző gesztus, mert nagyon kevés színház vállalná be, hogy ugyanattól a kortárs magyar szerzőtől két darab is repertoáron legyen. Nem akarom túlmisztifikálni, a nézők a színészek nevére vesznek jegyet, nem az enyémre, de akkor is nagy dolog. Már egy ideje motoszkált bennem a Mákfagyi története. Két olyan emberről szól, akik elakadtak a saját életükben, és a találkozásuk segít nekik elmozdulni a holtpontról. A komfortzónából kilépni, saját gyengeségeinkkel és korlátainkkal szembesülni sosem kellemes, de ez kell ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni, és közben a szemünk előtt alakul ki egy valódi barátság.

Közben az is fontos, hogy ez nem egy romantikus kapcsolat. Egy kétszereplős darabban, ami úgy kezdődik, hogy megismerkedik egymással egy férfi és egy nő, kimondva-kimondatlanul arra számítunk, hogy egymásba szeretnek, és a történet végére összejönnek, de itt nem ez történik. Remélem, hogy a nézők nem fogják veszteségként megélni, hogy ők ketten nem szeretnek egymásba. Olyan darabot akartam írni, amely nem párkapcsolatról szól, hanem barátságról, ami ugyanolyan fontos, mint a szerelem, és sokszor ugyanúgy vágyunk rá, mint a romantikára.

Hárs Anna, Kálid Artúr, Dicső Dániel és Jeney Luca, a Mákfagyi alkotócsapata (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

Amikor megtudtad, hogy Kálid Artúr és Jeney Luca játssza az előadást, mennyire igazítottad hozzájuk a két karaktert?  

Nekem az volt a fontos, hogy van egy középkorú férfi, Máté, tele dühvel és feszültséggel, akinek nemrég halt meg az apja, így már esélye sincs, hogy rendezze a félresiklott kapcsolatukat, és van egy fiatal lány, akinek a barátja volt az elhunyt öregúr. Nagyon más habitusúak, másként látják a világot, egymást és a halottjukat is. Az apa temetésén kezdődik a történet. Ott találkoznak először. Amikor megtudtam, hogy Artúr elfogadta a felkérést a szerepre, úgy éreztem, nem hagyhatom figyelmen kívül azt, hogy ő félvér. Nem volt nehéz belesimítani a történetbe, sőt erősítette is az eredeti szándékaimat.

És mi a helyzet Rózsával, a női szereplőddel?

Nagyon szeretem őt. Közel áll hozzám ez a bohókás, csupaszív, sérülékeny karakter, akit részben egy volt főiskolai évfolyamtársamról mintáztam. Már javában dolgoztam a darabon, Rózsa karaktere is megvolt, amikor sok év után összefutottam ezzel a lánnyal, és a beszélgetésünk közben egyszer csak rájöttem, hogy iszonyatosan hasonlít Rózsára. Ez a felismerés segítséget jelentett az írásban, már csak azért is, mert – az ő engedélyével – egy pár konkrét motívum is bekerült a darabba, ami vele esett meg, még ha nem is teljesen úgy, ahogy megírtam.

Mi az, amit leginkább szeretnél üzenni ezzel a szellemes, kedves, olykor szívfacsaró, nagyon emberi történettel?

Beszélgessünk és barátkozzunk, mert ennél értékesebb dolog nem nagyon van az emberi kapcsolatokban. Az utóbbi időben az önmagunkkal való szembenézés és a kimondott szó ereje foglalkoztat leginkább, és ez szinte az összes írásomban fellelhető. Ahogy azt korábban is említettem, szeretem a közönséget, és az tesz boldoggá, ha ők jó érzéssel távoznak. A saját darabjaim zömmel olyan hétköznapi tragédiákról és örömökről szólnak, amik mindannyiunk életében ott vannak: kis érzés az emberiségnek, de meghatározó, akár sorsfordító is lehet annak, akivel megtörténik.  

Fejléckép: Hárs Anna (fotó/forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)