Először játszol a Rózsavölgyiben, mennyire szoktál hozzá az ilyen kis terekhez?

Kicsi a lakásom, úgyhogy nem zavar különösebben. Viccet félretéve, én színész-tengerészgyalogos vagyok: ahova ledobnak, ott játszom, nem jövök zavarba, ha ez az Erkel Színház vagy épp a Rózsavölgyi Szalon.

Négyen szerepeltek a Centiről centire című előadásban, dolgoztál már a többiekkel?

Dobó Katával voltunk már partnerek a Karinthy Színházban. Marjai Virággal korábban még sosem játszottam, Őze Áronnal sem, akivel egy korosztály vagyunk, fölöttem járt a főiskolán. De azt gondolom, a profi színész bárkivel úgy játszik, mintha már évtizedek óta jól ismerné.

Az előadásban a New York-i olasz agglegényt, Joe-t alakítod, aki az emberkerülő Maureennak kezd udvarolni. Milyen partner Marjai Virág?

Kiváló. Szerintem a színészek mindig a jó partnerségre, egymás segítésére törekednek. Én legalábbis ezt tapasztaltam, harminc éve vagyok színész.

Persze a próbafolyamatok alatt hatalmas barátságok születnek, aztán lehet, hogy utána föl sem hívjuk egymást. Aztán az újabb közös munkánál ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem az van, mint egy irodában, ahol fix programként délben lemegyünk ebédelni. Sokkal változatosabb módon találkozunk kollégákkal, ettől szép ez a szakma. Jó csapat jött össze a Centiről centire előadására, bár az egyik szemem sír, a másik nevet, mert úgy próbáltunk, hogy közben mindenki ezerfelé szakadt.

Marjai Virág és Hajdu Steve a Centiről centire c. előadás díszletében (Fotó/Forrás: Molnár Miklós)

Úgy érzed, manapság kevésbé fontos ez a szakma?

Mindig is cinikus voltam, de ahogy öregszem, ez egyre csak erősödik. Azt tudom mondani, a színészet olyan lett, mint az ételfutárkodás: az csinálja, aki ráér. Számomra kicsit hasonló az angliai közösségi színház jelenségéhez. Vegyük például Manchester városát, ahol van egy előadásra alkalmas tér, összejön a helyi amatőrcsapat – az amatőrcsapatot úgy értsd, hogy elvégeztek egy színiakadémiát, de mivel piaci alapon megy minden Angliában, nagyon nem biztos, hogy el tudtak helyezkedni a szakmában –, és kitalálják, hogy színre viszik a Hegedűs a háztetőnt. Remek ötlet, a főszerepre elhívnak egy olyan embert, aki évek óta abból él, hogy Reb Tevjét játszik, a többi szerepet pedig kiosztják a lelkes helyi erők közt. Az önkormányzat megfinanszíroz annyi előadást, amennyi nézőre összvissz számítanak, és annyi. Én szabadúszóként azt érzem: Magyarországon is kezd hobbivá válni a színészet.

Érdekes, hogy ezt mondod, Györgyi Anna is pont valami hasonlóról mesélt nekem egy interjúban, szerinte a Covid óta megszaporodtak az előadáslemondások betegség miatt, ami régen elképzelhetetlen volt, hiszen a színház mégiscsak „szent és sérthetetlen”.

Igen, soha ennyi előadás nem maradt el, de erre szerintem nemcsak a járvány, a gazdasági válság is ráerősített. Ha kevésbé fogynak a jegyek, jobban megéri lemondani – főleg tájelőadásnál –, mint megtartani félházzal. Csak az a baj, hogy ha az ember naptára már tele, nem kellemes, ha még attól is rettegnie kell, meg lesz-e tartva valami.

Mitől alakult így?

Sok mindentől, nyilván attól is: ha ezt egyszer meg lehet csinálni, utána már bármikor. Nincs egy erős érdekvédelmi közösségünk, ahol összegyűlünk, és akár szolidaritást vállalunk egymásért. Amikor pályakezdő voltam, még járt például sminkpénz, 250 forintot adtak előadásonként, ha saját sminket használtunk. Ez egyszer csak véget ért, de mi nem szóltunk egy árva szót se.

Az emberek befogadóképessége is megváltozott. Mondjuk, megnézed a Rómeó és Júliát, ugye este 7-kor kezdik, háromnegyed 10-kor, fél 10-kor vége van. Míg a 20. század fordulóján a Nemzeti Színházban 6 órakor kezdték, és ha éjfél előtt vége volt, a nézők felháborodva követelték vissza a jegyük árát, hogy ebből biztos valamit kihúztak, ha ilyen rövid. Ma már inkább szeretünk rajta túlesni.

Dobó Kata, Marjai Virág, Őze Áron és Hajdu Steve a Centiről centire című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Ettől függetlenül szerinted fontos, hogy megmaradjon a színpadi játszás?

Persze, hiszen benne van az emberben, milyen jó érzés játszani. Gondolj bele, nekünk nem kell pszichológushoz járni, vagy nem annyit, mert egy-egy előadással ki tudjuk magunkból adni a frusztrációkat, amiket más munkakörben aligha. A színpadon valahogy könnyebb felülemelkedni a problémákon. Egy színésznek a saját halálát is könnyebb lesz feldolgozni, mert annyiszor meghalunk, hogy ha majd bekövetkezik, nem fogjuk tudni, na ez most az igazi volt, vagy megint fölkelek, és megyek tovább. Legyen ez a címe, jó?

Rendben, így lesz. A színház mellett ismernek műsorvezetőként, és filmezel is. A film is tud olyan felszabadító lenni, mint a színpad?

Szerintem nem. A rendező fejében megy egy film, és abból az lesz, amit ő a vágás meg sok egyéb segítségével létrehoz. Érdekes folyamat, de színészként nincs benne akkora részed. Viszont érdekes módon jobban vagyok filmnéző, mint színháznéző. A filmért rajongok nagyon, és mindenevő vagyok e téren. A tömegtermelt amerikai filmekért ugyanúgy tudok lelkesedni, mint egy kis költségvetésű, török független filmért. A fontos, hogy legyen benne valami különleges, ami kiemeli az átlagból. De ha olyan filmet kellene mondanom, amelyet bármikor meg tudok nézni, az Az ötödik pecsét.

Hajdu Steve (Fotó/Forrás: Molnár Miklós)

Színházba nem is jársz mint néző?

Dehogynem. Nagyon érdekelnek a nemzetközi produkciók, el tudnak varázsolni. Mivel keveset értek a nyelvből, nem a verbalitásra figyelek, hanem a színészek energiáira.

Ha valaki állandóan mozog, ugrál, gurul, szaltózik, azt egy idő után nézőként már nem tudom befogadni, mert a kognitív tudatomba azt táplálták, „ne ugráljál, neked a nyelvet kell megőrizned, ha ennyire ficánkolsz, nem tudok elemezni!” Ezt a falat nem lehet áttörni, talán nem is érdemes, így vagyunk összerakva.

Visszatérve a Centiről centire előadásra: sok, a nőkkel szemben támasztott társadalmi elvárás kerül pellengérre benne. Vannak hasonló elvárások a férfiakkal szemben is?

Vannak, de lényegesen kevesebb. A darab is arról a problémáról szól, hogy ha nőként elmúltál 45 éves, nagyobb az esélye annak, hogy terrortámadásban meghalsz, mint hogy férjhez mész. És tényleg, egy férfinak, még ha ronda és lelkileg sérült is, nagyobb a sansza egy párkapcsolatra valamiért. Én szurkolok a csajoknak! Egyébként évtizedek óta biztos vagyok benne, hogy a hölgyek döntenek. Egy férfiember a saját kis szobrocskáját építi gyerekkorától. És ahogy építgeti, húsz és harminc között odalép hozzá egy lány, és csak így megkérdezi, „mit csinálsz holnap?” Válaszol a lánynak, hogy „én holnap horgászom”. És a lány azt mondja, „jó, akkor holnap elmegyek veled horgászni”. És akkor arra gondol magában, hű de jó, van egy lány, aki el akar jönni velem horgászni. A horgászat végén megkérdezi, „és holnap is jövünk horgászni?” Persze, hogy jövünk. És száz horgászás alatt belehabarodik a lányba, aki rábeszéli, hogy már férjként és feleségként horgásszanak tovább. Megtörténik az esküvő, és kérdi a férj, „na, megyünk horgászni”? „Nem.” És ott áll megzavarodva, hiszen azért vette el, hogy élete végéig együtt horgásszanak, de őneki más tervei voltak. Nem tudom, mennyire képesek a férfiak ilyen nagy előzetes tervekre.

Marjai Virág és Hajdu Steve a Centiről centire című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Téged alapvetően a vicces oldaladról ismer a közönség. Jól van ez így?

Abszolút. A közönséget nem szabad összezavarni. Én nézőként hülyén érezném magam, ha egyszer Woody Allent drámázni látnám. Félre ne érts, nem hozzá hasonlítom magam, de engem ez a helyzet megkavarna.

A néző már akkor mosolyog, amikor még csak megjelentél a színpadon, sőt van, aki arra vesz jegyet, hogy nevessen rajtad. Amikor társulati tag voltam, osztottak rám drámai szerepet, és nem bírtam, hogy semmi reakciót nem érzékelek a nézőtér felől. Volt olyan előadás, hogy a közönség nem is hallgatott, hanem aludt már a huszonharmadik másodpercben. Borzalmas élmény volt. Igen, nekem kell a visszajelzés a közönségtől.

Fejléckép: Hajdu Steve (fotó: Molnár Miklós)