Számítottál rá, hogy díjat kapsz a Vidor Fesztiválon?

Nem, én arra számítottam, vagyis legjobban annak örültem volna, ha a Szívhang lesz a legjobb előadás. Az egész csapatnak, Szulák Andreának, Sajgál Erikának, Epres Attilának, Hárs Annának, a szerzőnek, Dicső Dániel rendezőnek és nekem is sokat jelent ez a produkció. Egyébként nincsenek díjakhoz fűződő vágyálmaim – holott a Vidoron másodjára kapok Colombina-díjat –, sok mindentől függhet, kinek miért ítélnek oda egy elismerést. A játék öröme fontosabb, számomra az többet jelent.

A Rózsavölgyi Szalon több előadásában is szerepelsz, mit jelent neked ez a játszóhely?

Három futó előadásban játszom, a Szívhang mellett az Apróbetűs szerelemben és a több éve műsoron lévő Végszóban. Kezdetektől kötődöm a Rózsavölgyihez. A Szalon 2012-ben a Szerettem őt című produkcióval nyitott meg, amit Szilágyi Tiborral közösen játszottunk, de volt ott monodrámám is. Azt szoktam mondani, az a második otthonom. Egyszerűen megnyugszom, amikor oda bemegyek, családias, biztonságot nyújtó közeg. Olyan színészekkel hoz össze ott a sors, akikkel addig sosem játszottam, például Petrik Andival nagyon megkedveltük egymást az Apróbetűs szerelem próbái alatt. Szeretem a kis tereket, jó, persze a nagyszínpadot és a filmet is, mert mindegyikben másként kell jelen lenni, de

Rengeteget játszol szabadúszóként.

Rájöttem, nem tudnék húsz évig egy helyen lenni, elunnám, így pedig annyi emberrel találkozhatok! Valahol persze kiszolgáltatott helyzet ez, sokat kell utaznom, de legalább mozgásban tart. Szoktuk mondani, hogy a színésznek vagy az a baja, hogy nincs feladata, vagy az, hogy túl sok van. Nekem mindig volt, hol jobb, hol rosszabb, de mindig. Élvezem, hogy nagyon különbözőek a munkáim, a Szívhang más és mást követel tőlem, mint a Végszó, vagy mint az elhagyott anya karaktere A fiú című darabban, amit jelenleg a dunaújvárosi Bartók Színházban próbálok.

Györgyi Anna (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Utóbbiról mesélsz kicsit?

Ez egy Florian Zeller-darab, ráadásul magyarországi bemutató lesz november 8-án, tehát mi játsszuk majd először itt. Gyönyörű anyagnak tartom. Ez a Zeller-trilógia befejező darabja, a Pesti Színházban megy Az apa, a Karinthy Színházban Az anya, és Dunaújvárosban mutatjuk be a harmadik részét, A fiút. Még az is megeshet, hogy összeállunk színházi sorozattá! Anne, azaz az anya szerepét játszom, a fiamat Csiby Gergely alakítja, akinek mondtam is az olvasópróbán, hogy a dráma a Hamletet juttatja eszembe. Hamlet is egy katalizátor, mint az itteni főszereplő, szembesíti a körülötte lévőket az igazsággal. Nagyon jó a darab, azonnal elkezd dolgozni az emberben, mert könnyen megérint: a családon belüli mentális problémákkal foglalkozik. Dicső Dani rendezi ezt is, kedvelem, mert egy különleges érzékenységű ember, aki jól vezeti a színészeket.

Van kedvenc műfaj vagy szerepkör, amit jobban szeretsz csinálni?

Szeretnék egy osztrák vagy német sorozatban forgatni sok pénzért… Viccet félretéve: nincsen. Ha érdekel, szeretem azt is, amikor beülök reggel egy sminkszékbe, és pár óra múlva egy teljesen más ember áll fel onnan, akár szép, akár csúnya.

Mindig rácsodálkozom, hogy a rendezők ezt vagy azt gondolják rólam, hogy ilyen meg olyan szerepre lennék alkalmas. Olyan értelemben magamról nem gondolok semmit, hogy pontosan meg tudjam határozni, mit kéne legközelebb játszanom. Annak örülök, hogy újabban visszakerülök abba a rebbenékenyebb, érzékenyebb női szerepkörbe, ami rég talált meg. Évekig játszottam kemény, határozott nőket, amilyennek én egyáltalán nem érzem magam. Szívós vagyok meg kitartó, de ezt nem mondanám keménységnek.

Szulák Andrea, Sajgál Erika és Györgyi Anna a Szívhang című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Nemrég a Végszóban láttalak, ahol elhangzik az általad játszott, szerepeinek élő drámai színésznő kapcsán, hogy ő egy „kihalófélben lévő állatfaj”. Mintha ez a fajta művészi elhivatottság már elveszítette volna a fontosságát. A Covid óta sok minden megváltozott, szinte alapvetés a munkahelyeken a home office, ami a színészek számára elképzelhetetlen. Te érzékelsz valami változást a színházi szakmában?

A Covid óta azt érzem, hogy könnyebb lemondani egy előadást, könnyebben nem jön létre egy előadás vagy könnyebben mondja azt valaki, hogy kiszáll egy színházi projektből. Régen ilyen nem volt, 39 fokos lázzal is színpadra állt egy színész. Játszottam úgy az Új Színházban, hogy kint várt a takarásban egy lavór, ha esetleg rosszul lennék. Vannak legendás történetek akár a nagybeteg Őze Lajosról, aki félholtan is színpadra lépett meg forgatott. Olyan beugrások is voltak, hogy előadás előtt pár órával a kezedbe nyomtak harminc oldalt, és megcsináltad, nem volt kérdés.

Régen megvolt ennek a szentsége, ma már nincs.

De számodra még mindig fontos?

Nézd, én 1989-ben végeztem, 35 év alatt öt előadás maradt el miattam. A nézők megveszik a jegyet, várnak valamit – úgyhogy igen, ugyanolyan fontos. Viszont vicces, hogy pont most beszélünk erről, mert nemrég esett meg velem, hogy elnéztem egy dátumot, és épp egy rózsavölgyis előadásnál. Megbeszéltük a barátnőimmel, hogy egy közös estét töltünk Gödön. Gyönyörű idő volt, már éppen megvacsoráztunk, amikor háromnegyed hétkor hív a Rózsavölgyi művészeti titkára, Fabi, hogy „forgatsz, Nusikám, azért jössz később?” Azt hittem, megáll a szívem. Rossz hónaphoz írtam be az előadást a naptáramba. Háromnegyed hétkor hívott, az előadás fél nyolckor kezdődik, viszont a barátnőim már ittak, nem tudtak volna autóba ülni, én nem vezetek. Hívogattuk a taxikat Gödön, végre Dunakesziről egy fiatalember megérkezett értem. 19 óra 6 perckor beültem a taxiba, kétségbeesetten mondtam neki, hogy én egy színész vagyok, száguldjon. Mintegy tíz perc alatt Budapesten voltunk Gödről, de olyan halálfélelmem volt, hogy már majdnem megkértem, inkább lassítson. Fél nyolc után pár perccel a színfalak mögött voltam, gyorsan átnéztem a szövegemet, kifestettem magam, átöltöztem a jelmezbe, bementem, és elképesztően jó lett az előadás. Halálomig emlékezni fogok erre a napra. Szóval igen, 35 év után ilyen is előfordult. De egy előadás szent és sérthetetlen.

Gálvölgyi János és Györgyi Anna a Végszó című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Az ország egyik legismertebb női szinkronja vagy, lépten-nyomon „belebotlom” a hangodba. Kicsit utána is néztem az adatoknak, és elárulhatom, közelít a kilencszázhoz az általad szinkronizált filmek száma. Ehhez mit szólsz?

A pályám elején rengeteget szinkronizáltam, főleg amikor két évig nem dolgoztam máshol különböző okok miatt, úgymond „csak” szinkronizáltam. Aztán amikor megszületett a két lányom, akkor kevesebbet, de amint nagyobbak lettek és több időm akadt, újra jött számtalan szinkronfelkérés. A mostani interjú előtt épp Marion Cotillard-t szinkronizáltam egy mozifilmben.

Több francia színésznőhöz illesztik a hangodat, a már említett Marion Cotillard-hoz, aztán te vagy a hangja Juliette Binoche-nak, Audrey Tautou-nak is…

És ennek nagyon örülök, mert mind remek színésznők, csodálatosak, főleg Binoche-ért vagyok oda. Amikor találkoztam vele, legszívesebben leborultam volna előtte. Tudod, amikor valakit „csinálsz” már több évtizede, és látod egészen fiatalon, hiszen Az angol betegtől kezdve szinkronizáltam egészen a legutóbbi A szenvedély ízéig, akkor egészen máshogy viszonyulsz hozzá.

Binoche lenyűgöző: például hatvanévesen szerelmes nőket játszik, szexjelenete van, ami nálunk elképzelhetetlen volna. Másrészt mert bár minden elképzelhető filmes díjat megkapott, mégis egy természetes és szerény ember.

Változtat valamit a te színészi jelenléteden, a színpadi munkádon a szinkronszínészet?

Remélem, hogy nem negatívan. Tapasztalom a sokat szinkronizáló kollegáimon, hogy néha felvesznek bizonyos allűröket, elhúzzák a szavak végét vagy affektálnak. Ezek szinkronos beidegződések, amik tudnak rossz hatással lenni a színpadi színészetre.

Epres Attila és Györgyi Anna a Szívhang című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Lehet pozitív hatása is a szinkronnak?

Persze, a szinkronhoz biztos ritmusérzék kell: lenézni, fölnézni, lenézni, fölnézni. Ez jó tréning. Strapabírónak kell lenni, bár az egész hivatáshoz. Később érti meg az ember, miért mondták az öreg színészek, hogy ezt a pályát lábbal kell bírni. Ahogy a színpadi próbákon, úgy a szinkronban is rengeteget állunk. Fizikailag és pszichésen is tud trenírozni a szinkron, egy jó szellemi koncentráció. Én nagyon szeretek szinkronizálni, és mivel régóta csinálom, hihetetlen sztorijaim vannak. Például én voltam Maria Schneider hangja az Utolsó tangó Párizsban című filmben, Tordy Géza szinkronizálta Marlon Brandót. Nagyon fiatal voltam, emlékszem, kétszer-háromszor néztem meg a filmet, mire megértettem, miről szól. Ott álltunk Tordyval egymás mellett, adtuk a hangunk, és baromira zavarban voltunk, izzadtunk, kivörösödtünk, hiszen abban a filmben annyi szex van, meg pláne az a vajas jelenet. És akkor, pályakezdőként, ott áll melletted egy színészóriás, és ezt szinkronizáljátok. Hát, sosem felejtem el. Ma már csak egyedül szinkronizálunk, nekem hiányzik, hogy ott legyen a partner. Bármennyire zavarba ejtő tud is lenni akár egy ilyen szituáció, jó, hogy ott van a másik, egyáltalán érzed az illatát, az energiáit.

Mindig eszembe jut, amit Molnár Piroska mondott nekem egyszer. Egy néptáncos előadásban szerepeltünk közösen Foltin Jolán és Novák Eszter rendezésében a Müpában. Kézen fogva kellett vezetnem Molnár Piroskát, de annyira izgultam, hogy táncolnom kell, hogy egy merő izzadtság lett a tenyerem. Szégyelltem magam emiatt, kínomban többször bocsánatot kértem Piroskától, mert a nyirkos kezemmel kellett fognom az övét. És akkor azt mondta nekem: „Nusikám, engem semmi nem taszít vagy zavar, ami emberi.” Annyira igazat szólt, ez tényleg így van. Játszhatjuk mi a profit meg a tévedhetetlent, de semmi nem szebb és fontosabb annál, ami esendő, emberi.

Említetted, hogy szereted az átalakulást, de mindig ott vagy a szerep mögött te is?

Másként közelítem meg ezt a kérdést. Egy emberben minden benne van. Minden. Benned is, mindenkiben. Amikor a főiskolán csináltuk a Zabhegyezőt, én a prostituált szerepét kaptam. Van több képem arról a vizsgáról, az egyiken például László Zsoltival sakkozunk, egy másikon Fillár Pista ölében ülök egy fekete harisnyában meg egy kis fekete felsőben. Senki meg nem mondaná, de akkor én még érintetlen voltam. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem kell mindent átélni és minden tulajdonságot birtokolni ahhoz, hogy azonosulj egy jellemmel, egy érzéssel, mert az élet és így a színészet is ennél univerzálisabb. Ez szerintem csodálatos.

Fejléckép: Györgyi Anna (fotó/forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)