Kállai Ferenc, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas színművész, főiskolai és egyetemi tanár, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1925. október 4-én született. Száz éve. A Magyar Színházi Társaság jogelődjének, a Magyar Színházművészeti Szövetségnek 1981-től 1990-ig volt elnöke. Például ebben az időszakban indult el az Országos Színházi Találkozó is. Vagy: Az ember tragédiája centenáriumi bemutatóján, 1983. szeptember 22-én jelentették be az új Nemzeti Színház felépítésére vonatkozó felhívást, amelynek egyik aláírója a Szövetség nevében Kállai Ferenc volt.
A Magyar Színházi Társaság az egyik tagszervezetének, a dunaújvárosi Bartók Színháznak az igazgatóját, Őze Áron színművészt-rendezőt kérte fel, hogy fogalmazza meg gondolatait Kállai Ferenc születésének századik évfordulóján. A Társaság ezzel az írással emlékezik rá, és fejezi ki tiszteletét.
Kállai Ferenc szüleim jó barátja volt, édesapám esküvői tanújának is felkérte. Apu halála után kicsit átvette az atyai szerepet, amiért máig hálával gondolok rá. Temetésén, 2010 nyarán én is búcsúztathattam. Örököltem könyveit és a nagyon szép pecsétgyűrűjét a monogramjával. Mara, a felesége úgy adta át nekem: Feri bátyám végakarata az volt, hogy nálam legyen ez a gyűrű. Végül is úgy döntöttem, hogy ennek Gyomaendrődön van a legjobb helye, és tartós bérletként odaadtam a szülővárosának, ott látható a Kállai Ferenc-kiállítás részeként.
1992-ben kerültem a Nemzetibe a főiskola elvégzése után. Közelről figyelhettem őt nap mint nap, azt a különös, egyszerre könnyű és fegyelmezett, bohókás és bölcs jelenlétét, ami mindenkire hatott, aki a közelében dolgozott. Mert
könyörtelenül komolyan vette a szakmát.
A színházban nem politizált. Nála a színház a színház volt. Közéleti súlya – mert volt – a falakon kívül érvényesült; a társalgóban erről nem beszélt. Később jöttem rá, már a halála után, hogy mennyi közösségi munkát végzett. A Szövetség elnökeként nem dísznek ült az asztalfőn. Ösztönösen ismerte fel: ha baj van, össze kell fogni, és a szakma kiszolgáltatottságát csak közös gondolkodással lehet enyhíteni. Például pártfogolta a vidéki színészek élet- és munkakörülményeit feltáró anyagokat.
Kállai Ferenc 1961-ben (Fotó/Forrás: Szalay Zoltán / Fortepan)
A díjak körüli munkában is következetes volt:
tudta, hogy a cím akkor ér valamit, ha példát állít a szakma elé.
A szakmai közöny ellen közösségi nézővé akarta tenni a szakmát: ezért küzdött a színházi találkozók újraindításáért. Nem fesztivált akart, hanem szeizmográfot. Úgy gondolta: egymás munkáját látni annyi, mint a sajátunkat komolyan venni.
A Nemzeti új épületének ügyében pedig nemcsak álmodott, hanem döntéseket sürgetett, mondván: a bizonytalanság a legdrágább díszlet.
A közélethez ösztönösen, nem identitás-zászlókkal közeledett. Nem vitte be a színházba a pártlogikát. Aki ismerte, tudja, milyen volt ez az ösztön: nem harsány, nem kirekesztő, nem „szövetségi szólam”, hanem nyugodt tekintély. Hitt abban, hogy a színházért végzett munka önmagáért beszél. Emlékével együtt a felelősség is ránk marad: a színházban egyszerre legyen jelen a szenvedély, a fegyelem és a közösségért vállalt szolgálat.
Őze Áron
Fejléckép: Kállai Ferenc 1965-ben (fotó/forrás: Kotnyek Antal / Fortepan)
hírlevél
