A látszatigazságok mögött elfojtott sérelmek, folyamatos önigazolások, valamint az ego – pontosabban a férfiego – áll. Magabiztosan közli a nézővel, hogy mindent megkaphat, és meg is kap. Persze elgyengül, mert mint mondja, „a férfit a szexszel lehet megfogni”, és ez a pillanatnyi megingás lesz minden rossz kezdete.
De itt nemcsak a megcsaláson van a hangsúly, sőt nem is a lebukáson és annak következményein, hiszen ez csak egy alapállapot.
A változás akkor következik be, amikor az elbeszélő, vagy épp a félhomályban néma szemlélőként gubbasztó néző ráeszmél, hogy a mai világban a kapcsolatok mennyire sekélyesek, és a Sághy Tamás alakította figurának is ez a tragédiája: képtelen valójában kötődni.
A média eltorzult valósága abba a hitbe ringatta, hogy sikeres és gazdag üzletemberként bármit megtehet, és minden körülötte zajló eseményt ő irányíthat. Ám közben a látszólag kontroll alatt tartott élethelyzetek megváltoztak.
Az „ál-életek” pedig nehezen alkalmazkodnak ezekhez a változásokhoz.
A felismerés folyamata olyan, mint a gyász: az ember eleinte tagad, próbál úgy viselkedni, mintha minden, ami történik, csupán egy múló állapot, egy pillanatnyi rossz érzés lenne. Aztán szépen lassan bekúszik a férfi gondolataiba a valóság. Először nagyon rossz – jelen esetben azért is, mert a feleséggel való kapcsolata megromlik. Ezt egy látszólagos pozitív szakasz követi, hiszen a vágyott nő, akit egyszer már megkapott, ott van vele.
Azonban ebben a darabban nincs feloldás, nincs elfogadás vagy megbékélés. Sokkal inkább gyötrő ráébredés a világ álságosságára, arra, hogy minden viszony csalók és megcsaltak játszmája. A kibontakozó valóságot a cégvezető igyekszik eltolni magától – ha monológja nem egy önmagával folytatott párbeszéd lenne, az egyes szám második személyű elbeszélés akár ebből is következhetne.
Hiányoznak a díszletek is, nemcsak a látszatéletből, a színházi térből is.
A fekete függönyök úgy fogják körbe a Pelikán Fészek apró színpadát, hogy szinte fojtogató a látvány.
Az elegáns üzletember – Sághy Tamás – a nézőbe lát. Magáról beszél? Vagy a közönségről? Nem egyértelmű. Magunkra ismerünk, kisszerű játszmáinkra, ő pedig csak mesél, egyik történetet szőve a másik után.
Néha nevetünk, nem jókedvünkből, nem a jókor elcsattanó poénokon, sokkal inkább kínunkban, mert Háy János szövege nagyon emberi és nagyon mai. A magyar társadalom lenyomata.
Sághynak nincs könnyű dolga, hiszen nem áll rendelkezésre sem rendező által megrajzolt tér – ennek ellenére nem volt egyedül, hiszen Hargitai Iván konzultánsként segítette a próbaidőszakot –, sem kellékek, amik segítenék a történetek megértését. Folyamatos színpadi jelenlétre van szükség, fokozott koncentrációra. Merthogy a néző sem lélegezhet fel.
A darab nélkülözi a nyugvópontokat, így minden mozdulatnak, suttogva vagy épp hangosan elmondott félmondatnak jelentősége van.
A színpadon megjelenő dráma akár a Vörösmarty Színház nagy vállalásának, Az ember tragédiája 2.0-nak ötödik színe is lehetne, hiszen a képlet ugyanaz. Adott egy világrend, egy jónak gondolt eszme, amelyből közelebbről megnézve kiábrándul az ember. Még a szerepek is adottak: van egy Évánk, akit ugyan nem látunk – lévén monodrámáról van szó –, de tudjuk róla, hogy ebben az eltorzult, abszurd világban titkárnő, és már elcsábította Ádámot. Pontosabban a cégvezetőt, aki egyben az Úrnak is képzeli magát.
És ez a gondolat, hogy az ember Istennek hiszi magát, éppolyan ismerős, mint a távolba révedő öltönyös alak, aki ráébredve saját kicsinyességére, megpróbál újra elrejtőzni a hazugságai mögé.
Azonban felmerül a kérdés: hányszor építhetünk magunk köré látszatéletet, elfedve a valódi problémákat, és hányszor kell még csalódni ebben a média és a társadalom kreálta világban ahhoz, hogy egy ilyen előadásról úgy jöjjünk ki, hogy másnap reggel, amikor a történetekből kihámozott mondatok mögül előbukkan a valódi mondanivaló, elinduljon az átalakulás?
Fejléckép: Sághy Tamás A cégvezetőben (fotó: Torma Sándor / Vörösmarty Színház)