Egy két évvel ezelőtti interjúban sok szó esett a bizonytalanságaidról, arról, hogy mennyire feldob, amikor számodra fontos emberektől pozitív visszajelzéseket kapsz, de ez néhány nap után elmúlik. Hogy állsz most az önbizalom terén?

Erre azt szoktam felelni, hogy számomra elég élesen különválik a szakmai élet a magánélettől. Előbbit tekintve azt mondhatom, hogy én a szerencse gyermeke vagyok: első próbálkozásra felvettek a Színműre, nagyon jó gyakorlati helyeim voltak, például a Vígszínház vagy a Katona, és ötödévre már képbe került az Örkény, ahol egyből szerződést is kaptam. Foglalkoztatott színésze vagyok a társulatnak, és imádom a feladataimat.

Másrészről mint magánember… szerintem nem vagyok eléggé hiú. Önbizalomhiányos vagyok. A magánéletemben sokkal kevesebb pozitív visszajelzést kapok, és emiatt sokszor érzem úgy, hogy el vagyok tévedve a saját utamon. De ez kizárólag a civil énemre vonatkozik. A színházban folyamatosan érkeznek a megerősítések. 

Abban a beszélgetésben, amire hivatkoztam, mintha az önbizalomhiány a szakmai életedre is vonatkozott volna.

Pontosan már nem emlékszem, akkor mit mondtam, de ezzel jelenleg nincs problémám. Király Dániel barátom mondta egyszer azt, hogy az ember nem lehet mindennap tehetséges a színpadon. És ez rohadtul így is van! Talán épp egy olyan periódusban adtam ezt az említett interjút, amikor nem lehettem abban sem biztos, hogy jó-e, amit csinálok. Mostanra ez sokat javult, ma már apróságnak tartom, ha valami nem sikerül. Nem tudom, mi okozta ezt a változást, talán ahhoz is köze van, hogy elértem a harmincéves kort. De hogy ne legyen félreérthető, amit mondtam: legyen szó akár próbáról, akár előadásról, ha valamit elrontok, sikertelennek érzek, rettentő ideges tudok lenni. De aztán kilépek a színházból, és hirtelen már nem is tűnik olyan nagy problémának. Ráeszmélek, hogy Jézusom, ezen idegeskedtem ennyit? Hiszen ez csak egy szerep! Már önmagában ez a szó, hogy színjátszás, színjáték… benne van, hogy ez tényleg csak játék. Nem szabad halálosan komolyan venni, akkor sem, ha aznap este láttam a nézőkön, hogy most tényleg nagyon nem szerették ezt a gyereket. Mármint engem.

Számomra az egészen egészséges hozzáállásnak tűnik, hogy próbálod szem előtt tartani, végső soron a színművészet is egy munka, hiába vagyunk hajlamosak időnként többet gondolni róla.

Próbálom így felfogni, igen, de még egyszer mondom, ez már csak akkor sikerül, ha kiléptem a színházból. Amíg a színpadon vagyok, minden energiámmal azon vagyok, hogy jó legyen, hogy jó legyek. Kovalik Balázs mondta nemrég egy olvasópróbán azt, hogy valljuk be magunknak, mindannyian azért foglalkozunk művészettel, mert van velünk valami gebasz. Valami baj. Én pedig az elmúlt néhány évben jó párszor megfogalmaztam már magamnak, hogy

Ezért abban a pillanatban, amikor ez nem sikerül, bele tudok halni. Csak később vagyok képes átgondolni, hogy mennyit is ér ez valójában. Ráadásul tudom, hogy lesz lehetőségem még azt az előadást eljátszani, és javítani azon, amit hibának éreztem.

Hibának érzed, amit jó eséllyel a közönség észre sem vesz.

Ebben biztos vagyok, hogy így van – egyáltalán nem veszik észre.

Borsi-Balogh Máté a Winterreise című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Ahogy elindult ez a beszélgetést, azt hittem, arra fogsz kilyukadni, hogy a szakmai és a civil éned nem áll konfliktusban egymással, de ezek szerint valamennyire mégis.

Ó, dehogynem, persze. Csak igyekeztem különbséget tenni a két önbizalomhiány között. Vegyük példának a Galilei életét, ami egy bonyolult darab, irdatlan sok és nehéz szöveggel. Már a főpróbahéten többször előfordult, hogy amikor megpróbáltam elaludni, és

Nem tudtam elaludni, mert az agyam újra és újra felébresztett. Itt meg aztán még nagyobb ütközés van a két énem közt. Amikor minden energiáddal egyetlen dologra fókuszálsz, mint én most a Galileire, azt nagyon nehéz elengedni. Ez elsősorban a próbafolyamatra, illetve annak a végső szakaszára vonatkozik. Ilyenkor tényleg reggeltől estig csak a szöveggel kell foglalkoznom. Délután van négy óra szünetem, amit arra kell használnom, hogy aludjak, megebédeljek, és ha még arra is jut időm, esetleg elmenjek a színházból sétálni egy kicsit. De az, hogy ettől eltekintve nyolc órán keresztül foglalkozol ugyanazzal a szöveggel, nyilván hatással van az agyadra. Még szerencse, hogy nem álmodtam a Galileivel!

Az önbizalomhiány azért is izgalmas téma, mert látszólag ez egy generációs élmény is. Ha a Winterreiséra gondolok – vagy egyébként Tarnóczi Jakab más rendezéseire is –, mostanság mintha egyre gyakrabban jelenne meg a színházban a mi korosztályunk életérzése, ami a legtöbbször magánnyal és szorongással teli. Hogy érzed, mennyire sikerül megfogalmaznia magát ennek a nemzedéknek?

Azért nehéz a kérdés, mert ezek a szorongások is nagyon sokfélék lehetnek, elég vegyes, amit látok magam körül. Ha körülnézek a környezetemben, azt tapasztalom, hogy azért van egy réteg, akik megtalálták a számításaikat, férjük, feleségük van, gyerekkel, saját házzal. Másrészről a többség valóban mintha hasonló problémákkal küzdene, mint amivel az Extázis, a Melancholy Rooms vagy akár a Winterreise is foglalkozik. Folyamatosan le vagyunk maradva. Azt érzem, hogy egy helyben állok. A világ iszonyat gyorsan folyik el mellettem, míg én nem haladok semerre sem. De ez miért van? Sajnos az Extázis sem tudta megválaszolni ezt a kérdés. Sőt, éppen az előadást követően gondolkodtam el ezen igazán, mert

És erre csak azt a választ tudtam adni a végén, hogy basszus, amúgy tényleg semmi. Semmi bajunk nincs.

Borsi-Balogh Máté a Winterreise című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a mi generációnkat már úgy nevelték, hogy azt mondták, bármi lehet belőlünk, míg például a szüleinknek korlátozottak voltak a lehetőségeik. Ez a bármi nagyon jól hangzik, de elég fojtogató tud lenni. A bármi majdnem ugyanaz, mint a semmi. Ikerfogalmak.

Van ebben valami, mert ha kevés lehetőséged van, abból legalább ki tudod választani, mi a legkevésbé rossz számodra. A mi esetünkben meg rengeteg jó opció van, de félsz, hogy nem a legjobbat választod, ezért inkább nem döntesz sehogy. Az egyik legjobb barátom például most vendéglátósként dolgozik, de folyamatos útkeresésben van, hogy mi legyen a szakmája, állandóan váltogatja a munkáját. Ezt látva felmerült bennem a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán szakmára? Nem jobb-e, ha az ember három-négy évente vált? Sokszor azt gondolom, hogy végül is neki van igaza. Ha unatkozik, vagy nem érzi jól magát egy munkahelyen, és még mindig fiatal, mi értelme ott maradni? De persze, ha a nyugdíjra gondolok, akkor meg félteni kezdem, mert így sokkal nehezebb lesz neki. Szóval ezek közel sem egyszerű kérdések.

A társadalmi konvenciók nem változnak olyan gyorsan, mint a generációk gondolkodása. Hiába diktálja a korszellem azt, hogy éljünk a mának, a világ ezt látszólag még mindig rossz szemmel nézi. 

És ez baromira zavaró, a fejemben rendszeresen megszólal a riasztó. Főleg, ha azt látom, hogy az ismerőseim már megtalálták a számításaikat, én meg továbbra sem tudok mit kezdeni magammal. És ez persze szorongást szül. A francba is, nekem is ott kellene már tartanom! Ami meg persze hülyeség. Miért kellene?

Eszembe jutott most az [Escape] – A Donkihóte-projekt című előadás is, amiben szintén játszol, és ami talált egyfajta megoldást erre a szorongásra, méghozzá a gamer kultúrából merítve. Röviden talán annyit, hogy időnként tényleg érdemes hátat fordítani a valós világnak, még ha ennek meg is van a veszélye.

Bizony, és eléggé magamra is ismertem, én aztán abszolút tudom azt csinálni, mint amit Hunyadi Barna, az Escape főhőse. Én is sokat játszom, a Play Station nekem is a kicsekkolás egyik formája, és nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam emiatt. Egyszerűen nem. Akkor sem, ha időnként megtörténik, hogy csak ülök a gép előtt, és észre sem veszem, hogy mögöttem már megy le a nap. Nemrég épp arról beszélgettünk a színházban, hogy mindenkinek – főleg nekünk, akik a mentális energiánkat használjuk nap mint nap – szüksége van olyasfajta kikapcsolódásra, amikor tényleg nem csinál semmit. Abszolút semmit. Nem idegeskedik a családján, a munkáján. Nekem talán az átlagnál is nagyobb szükségem van erre az énidőre, hogy aztán vegyek egy nagy levegőt, és visszamenjek a színházba.

Jelenet az [Escape] – A Donkihóte-projekt című előadásból

Október elején mutattátok be a Galilei életét, ahol te alakítod a fiatal fizikust. Egy alkalommal azt mondtad, ahhoz, hogy eljátssz egy karaktert, előbb el kell gondolkodnod rajta. Ebben a történetben viszont Galilei elég zavarba ejtő, sokrétű figura. Mit gondoltál róla, amikor először találkoztál vele?

Miután végigmentünk rajta az olvasópróbán, abban mind megállapodtunk, hogy baromi jó a szöveg. Ez volt az első élményem, hogy jó hallgatni. Úgyhogy szerettem volna a munka rám eső részét a lehető legjobban megcsinálni. Bár nem értek hozzá, egyébként is foglalkoztat a csillagászat, szívesen olvasok róla, és mindig figyelemmel követem a Hubble meg a James Webb teleszkóp képeit. És hát a történet önmagában is izgalmas: érdekes volt belegondolni, hogy mit élhetett át Galilei. Meglátott valamit a távcsövében, szembesült a tényekkel, leírta őket, mert abból indult ki, hogy végül is miért ne hinne a világ az értelemnek? Aztán jött az egyház, és lesöpörte az egészet az asztalról… Fejbevágott a gondolat, hogy hiszen manapság is nagyon gyakran megtörténik, hogy az embereket szembesítik a tényekkel, de nem fogadják el őket, mert a személyes hitük és meggyőződésük nem engedi.

Joseph Conrad azt írta valahol, a meggyőződés valójában nem más, mint egy sajátos nézet arról, hogy gyakorlati vagy érzelmi szempontból mi az én egyéni érdekem. Brecht története is utal rá, hogy az egyház nem az értelmet tagadja, hiszen más területeken, ahol érdekük, használják a tudomány eredményeit. És Galilei is gyorsan megváltoztatja a meggyőződését, miután megmutatják neki a kínzóeszközöket.

Valószínűleg egyébként nem álltak volna meg a kínzásnál, hanem meg is ölik, ha nem vonja vissza a tanait. Galileit egyrészről valóban az önös érdekek vezetik, de másrészről mégiscsak megírta a Discorsit. Ha hagyta volna, hogy megöljék, az igazság csak jóval később juthatott volna el az emberekhez. Okosabb volt annál, mint hogy értelmetlen halált haljon.

Szóval az arany középutat választotta?

Azt hiszem, hogy igen. Ő egy kutató ember volt, jobban érdekelte, hogy mit tud még felfedezni, mint az, hogy az embereknek felnyissa a szemét. Galilei egyébként egy valódi celeb volt a saját korában, tisztában volt a saját szellemi képességeivel, és szeretett is kérkedni vele. A darabban is egy hedonista, nagyképű baromnak tűnik, aki annyira szerelmes saját magába és a gondolataiba, hogy ténylegesen elhiszi, ő az embereknek akar segíteni. És ez válik nála végül meggyőződéssé. Én legalábbis úgy értelmeztem, hogy azért sem engedi magát halálra kínozni, hogy később tényleg mások javára váljanak a felfedezései. Volt körülötte éppen elég ellenpélda, akiket megégettek, eltettek láb alól. Hát minek állt volna be ebbe a sorba?

Nehéz kérdés. Ott volt az a férfi, aki felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum előtt… nem tudhatta, hogy annak lesz-e bármilyen következménye, mégis megtette. Nem tudom, hogy én képes volnék-e erre. Itt vissza is tudok kapcsolni az önbizalomhiányhoz: azt érzem, hogy kevés dolog történt még velem meg az életben. Vagyok olyan önző, és szeretném, hogy velem is megtörténjenek, mielőtt még felgyújtom magam. Szóval én nem ítélném el Galileit, amiért a testi kényelmét választja.

Borsi-Balogh Máté a Galilei élete című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Belevittelek a Conrad-idézettel egy cinikus világnézetbe, de azért vannak olyan társadalmi ügyek, amikért bármikor kiállnál?

A tanárok helyzete, az egészségügy vagy a kivándorlás is ilyen, de sok más dologért is felemelném a hangom. Voltam kint tüntetéseken, de egyre inkább azt tapasztalom hosszú évek óta, hogy semminek nincs eredménye. És már én is zavarban vagyok, hogy tulajdonképpen akkor mit lehet csinálni? Úgy érzem, semmit nem tehetünk azért, hogy a dolgok másként alakuljanak. Miközben mégsem tudjuk kivonni magunkat az alól, ami itthon történik. És csak kevés szó esik arról, hogy milyen károkat okoz. Én abban hiszek, hogy minden, ami történik velünk, az egész testünkre hatással van. Az a megosztottság, ami itthon tapasztalható, szerintem tényleg komoly egészségügyi károkat okoz bennünk. 

Ismét ott lyukadtunk ki, hogy a rendszert nehéz megváltoztatni, legalábbis látszólag. Erre a darabban ti is reagáltok egy ügyes gesztussal: ott vannak a díszletben azok a hatalmas, mozdíthatatlannak tűnő sziklák, ám amikor az egyház érdeke úgy kívánja, egy csettintésre elviszik őket. Ezek szerint csak elhitetik velünk, hogy a dolgokon nem lehet változtatni?

Persze, a világot nagyon is meg lehet változtatni, csak nekünk, kisembereknek nincsenek meg hozzá az eszközeink. Akik fölöttünk, döntéshozói helyzetben vannak, nekik minden lehetőségük megvan erre. Úgy alakítgatják az életünket, ahogy csak akarják.

Polgár Csabától milyen instrukciókat kaptál a szerepre való felkészüléshez?

Érdekes volt, mert az elején sokkal szenvedélyesebben viszonyultam Galilei figurájához. Meg voltam róla győződve, hogy nem egy önző valaki, hanem tényleg szeretné felnyitni az emberek szemét. Csabi viszont azzal érvelt, hogy azért ez nem teljesen így van – amit először hülyeségnek gondoltam. Sokat beszélt arról, hogy a hedonizmust miért kell szerepeltetni, hiszen Galilei sok szempontból önző. Lassan aztán rávezetett, hogy sokkal rétegzettebb, emberközelibb lesz, ha kidomborítjuk a hibáit is.

Mondjuk úgy, a próbafolyamat felénél jutottunk el idáig, és akkor újra kellett fogalmaznom magamnak a teljes történetet. De jót tett az előadásnak, mert így új gondolatok kerültek bele.

Kerek Dávid és Borsi-Balogh Máté a Galilei élete című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

A legmeglepőbb számomra a látványvilág volt: a díszlet tengerparti hangulatot áraszt, ami – mint kiderült – egyfajta marsi táj, valamiféle idegen bolygó. És ott vannak a majmok is. Brecht a technológiai fejlettségről és a civilizáció viszonyáról szóló gondolataival együtt ez nekem leginkább a 2001: Űrodüsszeiát juttatta eszembe. Te mit szóltál hozzá?

Az Űrodüsszeia szóba is jött, amikor Izsák Liliék az olvasópróbán bemutatták a díszletet. Elmondta ő is, hogy inspirálódtak a filmből. Hogy mit szóltam hozzá? Először nagyon aggódtam, és elkezdtem izgulni, hogy akkor majd nekem is félmeztelennek kell lennem. Lilivel már beszéltem is előtte róla, hogy én nyilván nem vagyok az a magamutogató csávó, de ha felad rám valamit, benne vagyok. Csabával nagyon fontosnak érezték, hogy valódi testfelületeket mutassanak, hogy a nézők hús-vér embereket lássanak. Idővel én is megszerettem ezt, és ma már semmi bajom nincs vele. Elfogadtam, hogy a mi Galileink ilyen: hedonista, aki egész nap ücsörög, tojik a világra, és nonstop sütteti a hasát a napon.

Veled kapcsolatban általában mindig azt emelik ki elsőnek, hogy az egyik legjobban éneklő prózai színész vagy. Pedig az őstörténeted az, hogy az iskolában cikinek érezted, hogy ki kell állni a színpadra, és elénekelni a Szózatot.

Valószínűleg a közeg miatt gondoltam ezt cikinek. Kiskunlacházán nőttem fel, ami bár közel van a fővároshoz, mégiscsak egy nagyközség volt akkor. Nem igazán volt elfogadó a környezet bizonyos szempontból. Emlékszem, volt egy évfolyamtársam, aki már tizenkét éves korában sokat járt színházba, mert nagyon szerette a musicaleket. Ezt az osztálytársaim valahogy összehozták a homoszexualitással, és ezért sokat piszkálták. Valószínűleg ezért feszengtem ettől, mert féltem, hogy engem is kipécéznek majd.

Onnantól kezdve nem gondoltam rá többé, hogy mit fognak szólni. Ebből a szempontból is a szerencse gyermeke voltam: azzal, hogy kiálltam oda, és vállaltam ezt a kihívást, szerintem valami olyat tudtam mutatni, ami nekik is menőnek tűnt. Szóval emiatt sosem bántottak, hála Istennek, mert ha nem így lett volna, most lehet, hogy nem színházzal foglalkoznék.

Borsi-Balogh Máté a Winterreise című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Már másodszor nevezed magad a szerencse gyermekének, ami abból a szempontból is igaz, hogy nemcsak az ország egyik legjobb színházának vagy a tagja, de ráadásul olyan társulathoz kerültél, ahol hihetetlenül jó a zenei vonal is.

A zene a lételemem, gyakorlatilag a mindenem, akár csak hallgatni is, pláne énekelni. Tényleg el vagyok kényeztetve ebből a szempontból. Nagyon szeretnék még zenés előadásokon dolgozni, operákban, operettekben vagy musicalekben akár. Csak a Színművészetin szerettem bele a prózába, akkor jöttem rá, hogy elsősorban azzal szeretnék foglalkozni, de ez nem jelenti azt, hogy el akarnék távolodni a zenétől. Mindig úgy gondolok rá, hogy ez egy ajándék, hogy a Jóisten vagy nem tudom, kicsoda, adott nekem egy olyan tehetséget, hogy szépen tudok énekelni.

Idén húszéves az Örkény, te pedig már öt éve vagy a társulat tagja, ami ennek a két évtizednek a negyede. Gondolkodtál már azon, hogy tulajdonképpen te is formáltad ennek a színháznak az arculatát?

Csak nem olyan régen döbbentem rá én is, hogy már eltöltöttem annyi időt itt, hogy nem vagyok új a közönségnek. Egy megszokott arca vagyok a csapatnak. Furcsa belegondolni.

Persze, relatíve még most is az vagyok, de a legfrissebbnek lenni nagyon izgalmas volt. Én legalábbis jól éltem meg, kicsit hiányzik. Másrészről az is jó érzés, hogy oszlopos tagja vagyok az Örkénynek. Hogy mennyiben formálom az arculatát? Annyiban biztosan, hogy zenés darabokat könnyebben vesznek elő. Amikor leszerződtem, Mácsai Pál azt mondta, óriási hiba lenne, ha nem kezdenénk valamit az én hangi kvalitásaimmal. Nem vagyok ott a művészeti tanács ülésein, nem tudom, mi alapján rakják össze a repertoárt, de abban biztos vagyok, hogy például a Black Ridert nyugodtabban vették elő úgy, hogy már odakerültem, és eggyel több ember van, akire fel lehet építeni egy zenés előadást. Ugyanez igaz a Winterreiséra is, nem adtak volna nekünk bizalmat, ha nincs a társulatban egy színész, aki képes előadni. Ennyiben talán formáltam az arculatát.

Borsi-Balogh Máté a Black Rider című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

A Black Rider az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb előadása volt az Örkényben. Szerintem biztosan formálod az arculatot.

Ha így van, hát az tök király. De nyilván nem ezzel a gondolattal kelek és fekszem. Azért jólesik a tudat, hogy annak a munkának, amit beleöltem az elmúlt tíz-tizenöt évben, ezek szerint van eredménye, nemcsak az én, hanem a színház életében is.

A frisshús-időszak megkoronázása akkor ez a Junior Prima Díj, amit szeptemberben elnyertél?

Mondhatjuk így, igen. Tudom, hogy sok barátom és kollégám felterjesztett, akik korábban maguk is megkapták, ez esik benne a legjobban. Rengeteg olyan meghatározó alkotót mondhatok barátomnak vagy szerettemnek a budapesti színházi életből, akiket szintén elismertek.

Mi jön ezután?

Jó kérdés. A franc se tudja. Nagyon boldog és hálás vagyok azért, hogy megtaláltam a számításaimat ebben a szakmában, viszont időnként eszembe jut, hogy ez az élet eléggé rövid. Túl rövid ahhoz, hogy egy helyen maradjak. Nagyon szeretem csinálni, de néha szorongok amiatt, hogy mi mindenről maradok le. Ez persze nem jelenti azt, hogy most ne lennék szerelmes a színházba, de időként eszembe jutnak ezek a kérdések. Bármi megtörténhet. Van olyan, hogy az embernek tele lesz a hócipője. Azt is el tudom képzelni, hogy egyszer majd besokallok Budapesttől, és el akarok költözni vidékre.

A díjátadón szeretetgombócként jellemeztek téged.

Igen, Orlai Tibor mondta ezt rólam. Mivel őt személyesen nem ismertem, nem tudom, mások neveztek-e így, vagy ő fogalmazta meg azok alapján, amit hallott rólam.

Helytállónak érzed ezt a diagnózist?

Abból a szempontból igen, hogy nagyon sokszor előtérbe helyezem olyan emberek érdekeit, akik fontosabbak nekem a saját életemnél. Lehet, hogy ez nem túl jó. Ha ez szeretetgombócság… Ilyen értelemben nagyon hasonlítok az egyik karakteremhez, Razumihinhez a Bűn és bűnhődésből. Ő ugyanis attól boldog, ha segíthet. Én is nagyon gyakran ettől érzem magam boldognak. Bár így, kimondva, hallgatva saját magam, elég hülyén hangzik. De ez van. Egy kicsit Razumihin vagyok.

Támogatott tartalom

Fejléckép: Borsi-Balogh Máté (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)