Für Anikó 1964. február 27-én született. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Madách Színházhoz szerződött, amelynek rövid idő alatt egyik vezető színésze lett, sok-sok jelentős prózai és zenés alakítás kötődik nevéhez, mint az Ahogy tetszik Rosalindája, a Lear király Cordeliája, a Téli rege Hermionéja vagy a Kabaré Sally Bowles-a. Tíz, ott töltött év után csatlakozott a Mácsai Pál művészeti vezetésével újraformálódó, az anyaszínházról leváló Madách Kamara társulatához, ami hivatalosan 2004. szeptember 21-én vette fel Örkény István nevét, és 2009 óta hivatalosan is önálló intézményként működik.
Az Örkény hamar az ország egyik vezető művészszínháza lett, és ezt a magas szakmai színvonalat és minőséget az eltelt húsz évben sikerült is megtartania. Für Anikó a világ- és a magyar irodalom nagyszerű szerepeit játszhatta el ezen időszak alatt. Csak néhány a sorból: Finito (Blondinné), Mesél a bécsi erdő (Valéria), A hárpia megzabolázása avagy a makrancos hölgy (Kata), Az arab éjszaka (Franziska Dehke), A filléres opera (Peachumné), Az üvegcipő (Adél), Édes Anna (Vizi Angéla). A színház mellett sokat filmezik és rendszeresen szinkronizál, többek között ő Cameron Diaz és Sandra Bullock állandó magyar hangja. Két ízben is megkapta a Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobb színészi alakításért járó díját, a Jászai Mari-díj mellett átvehette a Mensáros László-díjat, a Psota Irén-díjat, a Filmkritikusok díját és az Érdemes művész elismerést.
Hogy gondolsz arra, hogy hatvanéves lettél?
Nagyon örülök neki. Valójában most kezd kirajzolódni előttem, hogy mennyi minden történt, mennyi mindent csináltam, milyen színes volt eddig is az életem. A szemlélődés, a visszatekintés az időben nagyon jólesik.
De nem furcsa kimondani, hogy már ennyi eltelt?
Nagyon furcsa, persze, de az idő mindig abszurd – számomra legalábbis. Természetes, hogy arra gondolsz, nem szeretnél kihagyni semmi fontosat. Ugyanakkor fontos alatt én elsősorban nem olyanokra gondolok, mint izgalmas utazások, anyagi javak vagy nagy kihívások. Igen, ezek is jó, ha vannak, de a teljesség nekem nem külső dolog, sokkal inkább az, hogyan tudod nézni vagy szemlélni az életed történéseit, hová tudod gyömöszölni a lelkedben és elmédben mindazt, ami veled és körülötted történik. Belső munka – ha úgy tetszik.
Ha visszatekintesz, vannak dolgok, amiket utólag megbántál vagy ma másként csinálnál?
Nem véletlenül történnek úgy a dolgok, ahogy, és nincs olyan, hogy „volna”. Ez butaság és önáltatás. Hiszem, hogy igazából semmi más célja nincs az embernek – én ezt a létezési formánkat a földön egy stációnak tekintem –, mint a tanulás. Hogy az a lélek, azok, akik mi vagyunk, az adott képletből vagy létformából mit tudunk kihozni, és milyen tanulságokra jutunk önmagunkkal kapcsolatban. Ebből a szempontból van néhány dolog... De nyilvánvaló, hogy akkor és ott nem csinálhattam volna másképpen, csak a mostani fejemmel sajnálom, hogy akkor ezeknek a tapasztalásoknak még nem voltam a birtokában és nem úgy cselekedtem, ahogy azt ma tenném. Azt vettem észre, hogy
egy csomó felesleges dolog kezd lekopni rólam, mert olyan szabadságot ad az eltelt idő.
Valamiféle jóleső lazaságot érzek. Én egy nagyon feszes lány vagyok, rakkolós, derékszögbe állítós – ha úgy tetszik, kényszeres –, és olyan jó érzés ebből sokat letenni és elengedni, és most már nemcsak akarom, hanem meg is tudom tenni. Ezeknek a tanulságoknak és tapasztalásoknak a tükrében pedig olyan jó másképp csinálni a dolgokat – főleg a párkapcsolataimat illetően, ami nekem fehér folt volt a térképen. Azt, ahonnan és ahogyan én jöttem, a társas létezésem mint olyan, szükségszerűen megsínylette. Az életemnek ez a része elég göröngyös volt.

Für Anikó és Kákonyi Árpád a Mesél a bécsi erdő című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Örkény Színház)
Ami a munkát illeti, nem igen csinálhattam volna másként, mert az ember nem bújhat ki, és nem is akarok kibújni a bőrömből, csak talán szabadabban, lazábban, kicsit önzőbben csinálnám. Ha osztok-szorzok, talán a felét nem tudtam vagy nem akartam elvállalni azoknak a lehetőségeknek, amiket kaptam, csupán azon okból kifolyólag, hogy
amit nem tudok magamhoz ölelni, abban nem lehetek jó,
hiszen a színésznek önmaga a nyersanyaga kívül-belül, és amit nem vagyok képes utolsó zsigeremig megszeretni, abban szerintem csak rossz lehetek. És mertem azt mondani, már főiskolás koromban is, hogy köszönöm, nem. Csak két olyan felkérést sajnálok, amit az elfoglaltságaim miatt nem tudtam elvállalni, az Eldorádó és Az én XX. századom. Később aztán az élet kárpótolt mindkét részről. Bereményi Géza régóta kedves barátom és csodálatos társam a zenében, ő írta az első két CD-m dalszövegeit, és együtt dolgozhattam vele a Szabadság tér 56-ban. Enyedi Ildikóval pedig a Terápia sorozatban találkozhattam.
A mostani Für Anikó jól van a világban, és jóban van önmagával?
Igen. Azt kell mondjam, jobban, mint valaha. Ahogy Frank Sinatra énekelte: I did it my way (énekel) – egyébként ajánlom mindenkinek a Sex Pistols-féle értelmezést, hozzám az áll közel. Elrontottam, amit elrontottam, jól csináltam, amit jól csináltam, aki bújt, aki nem... – és ez nagyon jó érzés.
Nekem mindig az elengedés ment nehezen.
Egykeként megszoktam, hogy mindent én csinálok, én veszem kézbe, én fogom meg a végét, én intézem el, és akkor azt én uralom. Jól esik tapasztalni, hogy a föld akkor is forog, ha én nem forgatom. (nevet) Nehogy félreértsd, ez nem nagyképűség, inkább csak tény, hogy a saját univerzumom akkor is mozog, és akkor is megtörténnek dolgok, ha nem én irányítok. Közben persze ez egy látszólagos ellentmondás, mert miközben hívő embernek tartom magam, ugyanakkor azt gondolom, hogy a dolgoknak azt a részét, amit nekem kell megtennem, azt ezer százalékosan kell uralnom és csinálnom. Ebben perfekcionista vagyok a végtelenségig. Szóval jólesik elengedni. Régen tönkrementem, megsemmisültem, megőrültem bele, most meg már azt tudom mondani: na és? Így jártunk, kész.

Csuja Imre, Für Anikó és Törőcsik Franciska a Pillantás a hídról című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Örkény Színház)
Nem érzed magad fáradtnak? Hogy ma már kevésbé hoz tűzbe egy-egy feladat vagy felkérés?
Egyre inkább ínyenc lesz az ember, egyre válogatósabb a sok finomság után, amit megkapott az évek során. Tehát valóban az van, amit mondasz, de nem azért, mert elfáradtam, hanem mert
ma már csak az igazi különlegességek érdekelnek.
Viszont, ha már csinálok valamit, az nagyon tűzbe hoz, hiszen pont azért vagyok benne, mert tetszett és érdekel.
A színház mellett a zenében is ki tudsz teljesedni. Mi az, amiben még jól érzed magad, ami feltölt?
Csodálatos, hogy megadatott nekem a zene, az éneklés. Ebben óriási szerepe van Bagó Gizella tanárnőnek. Nélküle nem ment volna. Ő az origó, a kályha, akinek köszönhető mindez. A jó filmes munkák is elképesztően fel tudnak tölteni és lelkesíteni. Az elmúlt időszakban ebből szerencsére több is jutott. Nyáron dolgoztam egy sorozatban, ami hamarosan látható lesz az egyik kereskedelmi csatornán. 2023 végén forgattuk Mayer Bernadette első játékfilmjét, a Szemem fényét, ami egy önéletrajzi ihletésű, gyönyörű szép történet. Aztán ott van még nekem a természet is. Egészen kiskoromtól jártunk kirándulni, erdőt, füveket, fákat, madarakat imádni. Ez a közeg számomra nagyon fontos. Nem mindegy, hol alszom, hol ébredek, milyenek a szagok, az illatok, a fények.
Olyan érdekes, hogy már a kezdetek óta ez a kívülállóság vagy outsiderség jut eszembe ezzel a hivatással kapcsolatban. Nem nagyképűségből mondom, hogy ez hivatás, hanem mert ez az igazság. Ez egy szerzetesrend. A fordított élet, a betáblázhatatlan időbeosztás, az energiáknak az előre meg nem tervezhető, kampányszerű befecskendezése, ez az össze-vissza élet. Amikor a baráti kapcsolataidat, a családodat, a saját egészségedet is jóformán ennek rendeled alá, mert nem tudsz, nem lehet mást csinálni. Ez nem panasz, ez de facto a színház természeténél fogva van így. És
van egy olyan részem, amit csak ebben tudok kiélni, és semmi más nem tud annyira felvillanyozni és kihozni a sodromból, mint ez a munka.
Ezért imádom csinálni, minden gyötrelmével és gyönyörűségével együtt, de ugyanakkor meg nagyon jó kiszakadni belőle, és teljesen hátat fordítani, akár hosszabb időre is. Aztán újra közel menni, és újra megsimogatni, megölelni. De hogy állandóan ebben legyek... megbolondulnék tőle.

Für Anikó, Polgár Csaba és Máthé Zsolt a Liliomfi című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Örkény Színház)
Szerelemmel szeretem a kollégáimat, rajongok értük, minden egyes emberért, és csodálatos egy olyan csapatban lenni, amit Mácsai Pali 2000 óta épít, egy olyan társulatban, ahol a takarásban állva készülsz rá, hogy a kolléga mikor mondja már el azt a mondatot, mert ő úgy tudja azt mondani, ahogy senki más, és az valami gyönyörűség. Egy ilyen csapat tagjának lenni iszonyatos ajándék. Azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen
olyan az Örkényben létezni, lenni és dolgozni, mintha egy rezervátumban élnénk,
ugyanakkor azt is pontosan tudom, hogy ha a kollégáimmal kellene nyaralni menni, az szinte kibírhatatlan lenne. Nagyon-nagyon szeretek ettől távol lenni, kirándulni, kicsit túrni a földet, gereblyézni, vízhólyagos lenni... Aztán ismét ott lenni benne.
Ha már a társulatot említed... A főiskola után a Madách Színházba szerződtél, majd az abból különváló Örkény Színház alapító tagja lettél. Azaz több mint harminc éve ugyanott játszol. Ennyire hűséges típus vagy, vagy van ebben valami gyávaság is, a bizonytalantól való félelem?
Egyszerűen nem tudtam elképzelni... Sok mindent lehet erre mondani. Lehet gyávaságnak nevezni, biztonságra törekvésnek, balfékségnek, elköteleződésnek, lojalitásnak, kényelemnek – kinek mi tetszik. Mindenki olyan címkét ragaszt rá, amit csak akar, ez engem sosem érdekelt. Főiskolásként a Radnótiban voltam gyakorlaton, aztán átmentem a Madáchba, mert a Lázár doktor (Dr. Lázár György – a szerk.), az akkori gazdasági igazgató közölte, ha odamegyek, sztárt akarnak csinálni belőlem az akkori igazgatóval, Ádám Ottóval. És ez így is lett. Az ott töltött tíz év alatt dúskáltam a jobbnál jobb szerepekben, zenésben és nem zenésben egyaránt, Szirtes Tamással remek közös munkáink voltak. És amikor éppen azt kezdtem érezni, hogy talán változtatni kellene, hogy esetleg ki kellene próbálni, milyen lenne máshol, más emberekkel, más impulzusokkal dolgozni, akkor megtörtént az a csoda, hogy ugyanabban az épületben maradva,
körém jött mindaz, amire vágytam.
Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez... Mácsai Pali, amikor ’98-ban együtt játszottunk a Kolos István rendezte Tribádok éjszakájában, azt mondta, ha neki valaha színháza lesz, akkor nekem ott helyem van. És lőn. 2000-től elindult a paradigma váltás a Madách Kamarában, Pali lett a művészeti vezető, azt szabta feltételül, hogy önálló társulattal és teljes szakmai függetlenséggel dolgozhasson. 2004-ben felvette a színház Örkény István nevét, vagyis hivatalosan idén húszéves a társulatunk, de valójában a folyamat már négy évvel korábban elindult. Minden, amiért váltottam volna, házhoz jött. Jó dolgom van, szeretek ott lenni színészként és emberként. Szoktam mondani, hogy
alapító tagként én már úgy vagyok benne az Örkényben, mint Kőmíves Kelemenné magas Déva várában
– benne van az egész életem, a hamvaim, a vérem, mindenem ezekben a falakban.
Mennyit változott az eltelt húsz év alatt a színház? Sokan vagytok az alapító tagok közül, persze jöttek és jönnek újak. Mindig is úttörő, kísérletező, unikális volt. Mennyiben más most a dinamikája ahhoz képest, amikor elindultatok?
Mindig az a lényeg, hogy tükröt tartsunk önmagunknak és a többi embernek, hogy reflektáljunk a világra, amiben élünk. Ami szerintem a színházat, mint kifejező eszközt és művészeti ágat leginkább életben és frissen tartja mostanság, az az, hogy nem lehet benne csalni. Ma már minden lehetséges: meghamisítani adatokat, arcokat, az időt. Lassan csak digitális síkon létezünk, a való életben szinte nem. A színházban azonban ez nem lehetséges. Nem lehet semmit susmákolni. Azt mondják, a színház a pillanat művészete, igen, ez igaz, de hát a közönség és mi, akik csináljuk, mi is mindannyian múlandók vagyunk, mindannyian a pillanatban élünk, és azt csináljuk jól vagy rosszul. És
az a pillanat, amit ott egymásnak adhatunk, akár élethosszig tarthat.
Pont ez a lényeg benne. Ma a színházban egyre inkább a gondolat kerül középpontba: az, amit azzal az előadással el akarok mondani neked, aki jegyet vettél rá. Egyre inkább sűrűsödik egy pontba – látványban, gondolatban, játékban –, tehát egyre inkább fókuszál a lényegre, és szerintem ez az, amitől működik. Egyre pucérabb lesz, és az benne az érdekes, hogy ez a fajta élve boncolás, illetve az akkor és ott varázsa megtörténik-e vagy sem. A színész tulajdonképpen védőháló nélkül odaadja mindenét: életét, vérét, idejét. Szerintem ez az, ami a színházban igazán tud hatni, ez a nagyon sűrített Igazság – nagy i-vel.
Ezért vált az Örkény nemcsak a főváros, hanem az ország egyik legmeghatározóbb színházává, mert ezt tudja ez a társulat?
Szerintem igen. Ezt tudja. Igazsága van. Mert igenis vannak abszolút igazságok, mert akkor mi az, hogy jó meg rossz, meg mire neveled a gyerekedet, ha nincs? Igenis van, létezik. Aztán persze vannak árnyalatok, de
hiszem, hogy van abszolút értékrendszer és abszolút igazság.
És azt gondolom, mi egy Igazi színház vagyunk, mindenféle szempontból: amilyen darabokat választunk, amiért választjuk, ahogyan megvalósítjuk, és ahogyan eljátsszuk.
Vannak mérföldkövek az Örkényben töltött húsz éved alatt?
Vannak. Imádtam Az arab éjszakát, a Mesél a bécsi erdőt, mindkettő Bagossy László nevéhez kötődik, sajnálom, hogy elment a színháztól. Nagyon szerettem a Finitót Mácsaival, A Bernhardi-ügyet Ascherrel, legújabb kedvencem a Szenteczki Zita rendezte Édes Anna és A hattyú Polgár Csabától, rajongásig szeretem benne Mária Dominikát, amire díjat is kaptam.
Hogy látod, mi a titka Mácsai Pálnak színházvezetőként? Mit tud olyan jól, hogy húsz éven át egyben tudta tartani a csapatot, és megőrizte a színház magas szakmai minőségét, a közönség szeretetét? Annak ellenére, hogy rengeteget változott időközben a körülöttünk lévő világ és a színházi kultúra.
Egy hosszú párkapcsolatban (nem csak ebben), a kémián túl (ami természetesen a munkához is kell),
a legfontosabb összekötő kapocs a morális és ízlésbeli hasonlóság,
a nagyon rokon gondolkodás, ezen belül pedig a hitelesség és az önazonosság. Szerintem ez az, ami összetart bennünket, összetartja ezt a huszonhét főből álló párkapcsolatot. Nincs kibeszéletlenség, nincs hátam mögöttiség. És akinek ez a fajta gondolkodás nem sajátja – és itt nem minősíteni akarok, hogy jobb vagy rosszabb, hanem csak azt mondom, hogy más fajta –, az előbb-utóbb kikopik.

Für Anikó és Zsigmond Emőke az Édes Anna című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
De persze vannak visszatérők is, mint Hámori Gabriella vagy Kerekes Éva.
Igen, mert fontos mindenkinek egy olyan „otthon”, ami szeretetteli biztonságot jelent, ahol kohézió és összetartás van. Ez is egy kályha, ha úgy tetszik. Szívesen mentem vendégeskedni a Pinceszínházba vagy Pécsre, ahol olyan feladatokra hívtak, amik tényleg érdekeltek, de nekem nagyon lényeges – talán az egész gyerekkoromat meghatározó sok-sok változtatás, költözködés, bizonytalanság miatt – a kötődés. Valaminek nekitámasztani a hátam, ami melegít, és onnan persze örömmel megyek kalandozni, de jó hazatérni, visszamenni, jó odabújni, ahol jól érzed magad. Mindig is bátor dolognak tartottam a szabadúszást, és talán nem a kicsinyhitűségem az oka – nem gondolom, hogy ne lett volna feladatom, csak valahogy a helyzet kiszolgáltatottsága zavart. A színészi lét természetéből adódóan amúgy is végtelenül kiszolgáltatott. Nekem kell, hogy legyen egy kiindulópont, egy origó, ahonnan alkalmasint megyek ide-oda-amoda kalandozni meg játszani.
Hogyan fogadta a társulat Mácsai Pál döntését, hogy idő előtt lemond a vezetésről, és átadja a stafétát Gáspár Máténak?
Abszolút elfogadja mindenki. Előtte a művészeti tanáccsal hosszasan egyeztettek, és közösen, együtt jutottak el a döntésig. Pali saját bevallása szerint nem a fáradtság az oka ennek az elhatározásnak, hanem szeretne mást csinálni, az energiáit és a figyelmét kicsit saját magára fordítani. Nyilvánvalóan miután kihordta, megszülte az Örkény Színházat, ami most már nagykorúvá vált, átadhatja az irányítást. Természetesen nem hagy ott bennünket, a művészeti vezetésben továbbra is részt vesz, rendez majd, és persze játszik. Gáspár Máté pedig elképesztően profi, óriási szakmai tapasztalattal rendelkezik, jobbat nem is találhatott volna a feladatra.
Hogyan készül a színház a szülinapra, és hogyan készülsz te?
A február 23-i Anyám tyúkja előadás után felköszöntött az egész társulat. Teljesen váratlanul ért, csodálatos meglepetés volt, percekig csak sírni tudtam a meghatottságtól. Készítettek egy videót rólam-velem-nekem, elmondhatatlan boldogság volt a felém áradó szeretetük. És ha ez nem lenne elég, még megajándékoztak azzal is – ismerve az „ökoterrorista” énemet –, hogy a My Forest, Közösségi Erdőkért Alapítvány száz facsemetéjének ültetéséhez járultak hozzá a nevemben. Egyébként már korábban is kaptam egy csodálatos születésnapi ajándékot a színházamtól. Január végén ugyanis ott tartottuk a negyedik CD-m, a Für For Ten lemezbemutató koncertjét. Fantasztikus volt, egy teltházas, nagyon jó buli. Nem sima koncert volt, stand up-oltam is. Igazi jutalomfalat volt, hogy tíz nagyszerű színész, illetve zenész baráttal létre jöhetett ez a koncert. Sőt, még Mácsai Pali is csatlakozott hozzánk tizenegyedikként. Bereményi Gézának épp aznap volt a 78. születésnapja, felköszöntöttük a színpadon, de eljött Dés László is, akivel tavaly nyár óta dolgozunk együtt az Így öten! elnevezésű koncerteken, ahol – külön ajándékként – Palival duettezünk. Ki mással? (nevet). Az, hogy ők és még sok-sok nagyszerű barátom, vendégem ott lehetett az Örkényben, a legnagyobb ajándék. Odahaza meg... a férjem elvisz Rióba. (mosolyog)

Oklevél Für Anikó részére 100 facsemete elültetéséről, amelyet kollégáitól kapott 60. születésnapja alkalmából (Fotó/Forrás: Magántulajdon)
Nagyon más, amikor énekesként vagy jelen a színpadon, mert akkor Für Anikó énekel és beszél a nézőkhöz, nem pedig egy szerepből szólalsz meg. Vagy nem?
Ha az ember felmegy a színpadra, az valamilyen szinten mindenképp egy eltolt dimenzió a szó konkrét és átvitt értelmében is. 2000-ben, még a Nőstény álom előtt csináltam egy demót, amit Gézának megmutattam. Azt mondta, nagyon jó, csak úgy énekelsz, mint egy színész. Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy egy írott szövegből csináljunk hús-vér embert. A zenénél viszont az van, hogy vissza kell venned, mert a zene egy olyan intenzív és azonnal az érzelmekre ható formanyelv, ahol nincs szükség arra, hogy te hozzátegyél még valamit.
A zenét „csak” tolmácsolni kell.
Érdekes egyébként ez a szerep vagy színlelés kérdés. Sokan a takartságnak vagy az álcázásnak, a meg nem mutatkozásnak a szinonimájaként szokták használni, holott abban a kontextusban, ahogy most a színházról beszéltünk, épp hogy nem egy kitakart, hanem egy sűrített valóságot jelent, éppúgy, ahogy egy színdarab, a te abban való létezésed és a saját magad megmutatása is az. Tehát nem egy korlátozott ego vagy jelenlét, ellenkezőleg, egy megsokszorozott, multiplikált létezés. Verebes István mondta, akivel még harmadéves főiskolás koromban életem első nagyszínházi előadásában, a Játékszínben dolgoztam, hogy a színpad olyan, mint egy röntgen. Ott nincs kamu. Nem érdemes semmit rápakolni, ami nem a tiéd, mert az úgyis látszik. Minden látszik.
Fejléckép: Für Anikó (fotó/forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)