Váratlan helyzetben találja magát az a néző, aki beül a Rózsavölgyi Szalon új előadására: a Mákfagyi története ugyanis egy temetést követően indul, a két főszereplő pedig, akik ugyan csak most találkoztak először, máris heves szóváltásban állnak egymással.

Az egyikük Rózsa (Jeney Luca), egy csupaszív, fiatal lány, aki most veszítette el az egyetlen embert, aki önmagáért szerette őt – ez a férfi pedig történetesen a meglehetősen nyers, ingerlékeny és cinikus Máté (Kálid Artúr) édesapja volt. Nem csoda hát, ha ez a két teljesen különböző karakter nem találja meg a közös hangot egymással... eleinte. A sors, vagy jobban mondva, az elhunyt apa emléke ugyanis hamarosan újra összesodorja őket, beszélgetéseik során egyre jobban megismerik és megértik egymást – innen pedig csak egyetlen lépést kell megtenniük, hogy a másik tekintetén keresztül képesek lehessenek saját hibáikat, félelmeiket és erényeiket is helyesen megítélni.

Kálid Artúr és Jeney Luca a Mákfagyi című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

Ha valaki esetleg látta a Keanu Reeves és Winona Ryder főszereplésével készült Végállomás: esküvő című filmet, az emlékezhet rá, milyen izgalmas tud lenni, amikor két erős karakter szűnni nem akaróan szellemi párbajt vív egymással. A színdarab joggal juttathatja eszünkbe ezt a történetet, mert a Rózsavölgyi Szalon színpadán valami hasonló zajlik, igaz, ebben a sztoriban az ellentétek mozdítják előre a történetet: adott egy különc lány, egy igazi UFÓ – ahogy Máté jellemzi –, egy vérbeli optimista, aki nemhogy lebeg, valósággal szárnyal a föld felett, és természetesen hisz a világ kozmikus elrendezettségében. A férfi ezzel szemben javíthatatlan cinikus, trágár és a dolgok mögött nem lát semmiféle rejtett értelmet, csupán a lehangoló, sivár valóságot. Máté és Rózsa párbeszédeit alapvetően egyfajta világnézeti küzdelemnek is felfoghatjuk:

De kinek van igaza? Miért lesz valakiből optimista vagy épp pesszimista? Mint kiderül, valójában egyik fél sem tökéletesen boldog attól, amilyen emberré vált. Mindketten súlyos terheket cipelnek a vállukon. Egyikük mindig valaki mást hibáztat, a másik saját magát. Egyre intimebbé váló beszélgetéseik attól lesznek igazán emberiek, hogy a két karakter látszólag tökéletesen átlát egymáson, pontosan értik, a másik miben téved, mikor hazudik önmagának, mikor leplezi el félelmeit egy felvett vagy tanult viselkedési mintával. Ám amikor saját magukkal kellene szembenézniük, ugyanerre már képtelenek. Előbb meg kell bízniuk egymásban, hogy megbízhassanak saját magukban.

Jeney Luca és Kálid Artúr a Mákfagyi című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

Bár a történetről sokáig úgy hihetjük, a két fél között romantikus szál szövődik, sokkal inkább a barátság szentségébe nyerhetünk betekintést, abba, milyen fontos, hogy legyen valaki az életünkben, aki előtt felvállalhatjuk saját sérülékenységünket. Mert mindenki fél, mindenki szorong, és mindenki igyekszik ezt elleplezni.

Hárs Anna története ugyanakkor mégsem sötét… csak a humora az. Máté és Rózsa eszmecseréjén ugyanis rengeteget lehet nevetni, időnként olyan dolgokon is, amiken általában úgy képzeljük, nem volna szabad. Az alaphelyzet sajátosságából fakadóan például a halál témája is folyamatosan megjelenik, ami egy ponton túl már a mozgatórúgója a két karakter jellemfejlődésének.

mi az, amit nem szeretnénk megbánni az utolsó óráinkban.

A Mákfagyi egy fura történet, fura karakterekkel, fura párbeszédekkel – és éppen ettől szerethető. Ahogy Rózsa mondja a történet egy pontján, a fura, az általában jó. Csak egyetérteni tudunk vele.

Kálid Artúr, Hárs Anna, Dicső Dániel és Jeney Luca, a Mákfagyi című előadás alkotói (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)

Fejléckép: Kálid Artúr és Jeney Luca a Mákfagyi című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)