A fotós munkáidból kifolyólag az elmúlt években számos országot bejártál, elutaztál például Baskíriába, Indonéziába, Kárpátaljára, legutóbb pedig Pápuán készítettél fényképeket egy elszigetelt törzsről. Honnan ered ez a késztetés, hogy ellátogass a világnak ezekre a különleges részeire?
Biztos, hogy ehhez az olvasmányélményeimnek is köze van. Régóta olvasok utazással kapcsolatos könyveket, amik elkalauzolnak különféle vidékekre, és alapvetően az irodalomban is azt szeretem – és ez szerintem igaz a saját szövegeimre is –, hogy ha érzékelhető bennük valamiféle haladás, keresés, kutakodás. Ez biztosan egy alapállapot nálam. Pontosan nem tudom megmondani, honnan ered, de már a kezdetektől fogva jelen volt például a lírámban is, a korai verseim narratív jellegűek, utat járnak be, történetet mesélnek el. Gyerekkoromban elsőként az indiánregények fogtak meg.
Karl May?
Inkább Cooper, a Nagy Indiánkönyvet rettentően szerettem, a Vadölőt és Az utolsó mohikánt sokszor olvastam. Azok a történetek fogtak meg, amikor például Nathaniel Bumppo, más néven Sólyomszem, még fiatal, és igazán kalandos események történnek vele, bejárja például a Hudson-folyó vidékét. De visszatérve az eredeti kérdésre, valószínűleg az is közrejátszik az utazásaimban, hogy rájöttem az életem egy pontján, hogy kihagytam bizonyos lehetőségeket, például az egyetemen nem mentem Erasmusra. Márpedig ha írással és fényképezéssel akarok foglalkozni, kötelességem, hogy megismerjek minél több kultúrát, nyelvet és gondolkodásmódot.
Azt hiszem, gyerekként mind átéltük azt az élményt a nyaralások során, hogy milyen jó lenne kihagyni a nyolc-kilenc órás utakat, és egyből ott lenni a tengerparton. Felnőtt fejjel értjük csak meg, hogy az utazásnak milyen fontos része maga az út. Te mire használod ezt az időt?
Nekem is kellett idő, hogy rájöjjek, az úton levés a legizgalmasabb. Ha az ember nem tudja elfoglalni magát utazás közben, ha nem képes ráhangolódni arra a témára, ami miatt odautazik, akkor az egész könnyen átfordulhat egy stresszes, feszültséggel teli élménybe. Én is igyekszem ilyenkor valamilyen módon elmélyülni, az olvasás a legkézenfekvőbb, illetve ha van rá lehetőségem, már az út során elkezdek dolgozni. A lényeg, hogy a teljes utazást egyszerre lehetőségként és feladatként éljem meg:
hogy ne csak üres járat legyen, hanem szervesüljön, és élményszerűen be tudjam építeni aztán a tulajdonképpeni munkámba, a fotóanyagaim közé vagy a szövegeimbe.
Végső soron minden utazás egy átalakulási folyamat.
Mi alapján döntöd el, hogy hova utazol?
Keresem azokat a vidékeket, témákat, embereket, amik és akik inspirálhatnak íróként és fotósként is, de például Indonéziába azért mentem el, mert egy barátom, Gauder Márk, aki hosszú ideig odakint élt, régóta hívott már, hogy látogassam meg. Elutaztam, és hirtelen rám szakadt az a hatalmas ország az ezerféle szigetével, a nagyon összetett kultúrájával, és hamar rájöttem, sokkal jobban érdekel a hely, mint ahogyan azt innen nézve gondoltam.
És Pápua?
A Baliem-völgybe mentem, ennek több oka is volt. Egyébként egyes magyarok bizonyos értelemben úttörőknek számítottak Új-Guinea szigetén, például Bíró Lajos a 20. század elején, ő egy entomológus volt, aki komoly anyagot hozott haza a szigetről. De bőven van még hova menni, mit bemutatni, kvázi fölfedezni, hiszen alapvetően egy elzárt világ még ma is mind az Indonéziához tartozó Pápua, mind a sziget keleti fele, Pápua-Új-Guinea. Tervben van egy utazás Aszmatföldre, ehhez a területhez fűződik ugyanis egy érdekes történet, ami tartogat még meglepetéseket. 1961-ben tűnt el Michael Rockefeller, aki vagy megfulladt a tengerben, vagy az aszmat fejvadászok ölték meg és fogyasztották el – ez a mai napig nem eldöntött kérdés. Sokféle információ eljutott hozzám a történettel kapcsolatban idén, és Márkkal amúgy is régóta izgat minket a sztori, szeretnénk eljutni Otsjanepbe, ehhez pedig jó előtanulmányként szolgált a Baliem. Egy nyolcvan kilométer hosszú, tizenöt kilométer széles völgyről van szó, ahol például a danik és a jalik élnek, két klasszikus, a pápuai világot igazán hitelesen reprezentáló törzs. Én a danikhoz jutottam el, akik kapcsán fontos hangsúlyozni, nem kannibálok, viszont annál keményebb harcosok.
Az Instagram-oldaladon azt írtad, ezt be is bizonyították neked. Ez pontosan mit jelent?
Részt vettem egy rituálén, disznólakomán, amely mindig valamilyen különleges eseményhez kötődik, ebben az esetben egy olyan harchoz, támadáshoz, amelynek – még ha bizonyos szempontból csak szimbolikusan is, de – én voltam az alanya.
Amikor harminc fölfegyverkezett, díszbe öltözött harcos jön veled szembe Pápua egyik eldugott falujának szélén, akkor tényleg átértékelődik benned sok minden.
És még úgy is félelmetes volt, hogy tisztában voltam vele, ez már nem teljesen olyan, mint amilyen mondjuk ötven éve volt, ezek az emberek már keresztények, nem fogják, teszem azt, levágni az egyik ujjpercemet, ha elárulom nekik, hogy vannak halott felmenőim. A lakoma előtt négy napig bent voltunk a dzsungelben, borotvaéles sziklákon mászkáltunk, mocsaras vidéket átszelve jöttünk kifelé, áztunk az irgalmatlan esőben, és amikor én már nagyon szenvedtem, ők akkor voltak a legélénkebbek, akkor örültek a legjobban. Az erejük nem csak a fizikumukban van, miközben kétségtelen, a férfiak rendkívül izmos, szikár emberek.
Egy ilyen helyzetben valamennyire antropológusként is kell jelen lenned. Mennyire tudod kikapcsolni a félelmeidet, előítéleteidet?
A baskíroknál és a daniknál is nagyon pozitív tapasztalataim voltak. Azt hiszem, a bizalom kérdése a legfontosabb, amiben nyilván az is közrejátszik, hogy egy olyan vezető vitt el engem például egy eldugott faluba vagy a lakomára, akit jól ismernek a helyiek. Ha kellő alázattal viszonyulsz hozzájuk, és mondjuk szerencsés kisugárzásod van, s egy-egy pillanatban sikerül megfelelő gesztusokkal élni, akkor az hamar, akár szavak nélkül is kölcsönös bizalmat teremthet. Nyugodtan mondhatom, a danik befogadtak, ajándékokat kaptam tőlük, beengedtek maguk közé, aludhattam a faluban, azon belül is a férfiházban. Még az utazás előtt sokat olvastam a hagyományaikról, útközben megtanultam bizonyos kifejezéseket és szokásokat, hogy mik azok, amiket egy adott pillanatban nem tehetek meg – ha ezekre figyelsz, sok kellemetlen szituáció elkerülhető. A hetvenes években egy amerikai újságírónő beházasodott a danikhoz, amit a korabeli nyugati sajtó rettentően pozitív esetként értékelt, a helyiek számára persze egészen más volt mindez. Meséltek erről, és már csak emiatt is éreztem a bizalmukat, hogy megosztottak velem részleteket a történetről, megnyíltak egy olyan esettel kapcsolatban, ami számukra szégyenteljes. Egy folyamatos harci készültségben lévő, a hagyományaikra büszke és azokat őrző közösség számára nagyon nem mindegy, mit mutatnak meg magukból, és hogyan gondolkodnak róluk mások.
Fotósként mennyit mutathattál meg abból, amit elterveztél? Hol húzódtak meg a határaid?
Óvatos voltam a tervezéssel, hiszen először indultam Pápuára. Amit nagyon szerettem volna, azt végül is sikerült megvalósítanom, eljutottam a völgybe, Wamenába, illetve egy olyan elzárt faluba, Palimolóba, ahol csupán öten élnek, és fotózhattam például az említett disznólakomán. Ezt előre meg is beszéltük, tudták a helyiek, hogy készülnek majd fényképek. Az is segített, hogy én voltam az egyetlen külföldi vendég, csak én figyeltem őket, és nekik „csak” rám kellett figyelniük. Ilyen értelemben egységes volt a jelenlét, és még véletlenül sem okolhatok senkit azért, hogy valami esetleg nem úgy alakult, ahogy terveztem – ez az út egy kísérletnek indult, ami nem mellesleg kifejezetten jól, eredményesre sikerült.
Előfordul, hogy miután lefotóztad őket, azt kérik, mutasd meg a képet?
Persze, előfordul, de nem azért, mert arra kíváncsiak, hogyan néznek ki a képen. Egyszerűen csak érdeklődők, szeretnék látni, mit csinálok, milyenek a színek, milyen egyáltalán egy fénykép, mi látszik azon a furcsa valamin ott a kezemben. Egyszer sem kértek arra, hogy töröljek felvételt, és
megnyugtató volt azzal szembesülni, hogy elfogadják magukat olyannak, amilyenek.
Törlést legfeljebb azért kérnének, mert valami olyat mutatok meg, amit nem volna szabad. Például mert látszik a nők egy bizonyos testrésze, ami náluk mondjuk tabunak számít. Ha ilyet kérnek, az leginkább a hitükkel, a méltóságukkal függ össze, azt hiszem, nem hiúsági kérdés.
Számukra ez egy büszkeség, hogy valaki eljön a világ másik végéről, megnézni őket? Vagy csak elfogadták, hogy ez működik, és elviselik, hiszen hasznuk származik belőle?
Ez egy összetett kérdés, hiszen ma már a pénz nagy befolyással van az ő életükre is. Ez azért is nehéz téma, mert nem volt ennek egy természetes kifutása, erről hosszasan beszélgettünk Victorral, a helyi vezetőmmel is. A nagyszüleik a hatvanas-hetvenes években még semmit sem tudtak a pénzről. Akkoriban Aszmatföldön például a legértékesebb tárgy egy kődarab volt. Sokan a danik közül még ma is mindig kvázi kőkorszaki körülmények közt élnek, kazuárcsontból faragott tőröket, pattintott kőeszközöket használnak, autentikus módon gyújtják a tüzet, faházakban laknak, amiket száraz fűvel borítanak be, de mindemellett már tudnak a nyugati világról, egyesek kapcsolatba is lépnek vele, sőt. De ebben most talán még nem a turizmusnak van a legkomolyabb szerepe, a Baliem Fesztivált leszámítva nem sokan mennek még Wamenába és környékére, inkább az indonéz kormány szerepe jelentős. Palimolo egy valóban autentikus falu, de akadt egy meglepő tárgy, egy napelem.
Miért épp napelem?
Így tudnak világítani este, nyilván ez egy hasznos, és nagyon „extra” dolog. Más kérdés persze, hogy Palimolóban tulajdonképpen egész nap borús az ég, és szakad az eső, szóval a használata eléggé korlátozott. Azt gondolom, ezek a nyugati tárgyak elsősorban státuszszimbólumok. Jelzés, hogy már ők is kötődnek ehhez a világhoz. Mindeközben eszükben sincs például beköltözni a városba, legalábbis akikkel ott beszéltem, ezt elképzelhetetlennek tartják. A földön ma már kevés ilyen elzárt közösség él –
éppen ezért is szomorú, hogy tíz-húsz-harminc éven belül valószínűleg el fog tűnni ez a törzsi életforma.
Már csak azért is, mert az aranybányászat iszonyatosan beleszól Pápua életébe, hatalmas lelőhelyek vannak például a Puncak Jaya környékén, rettenetes, amit a környezettel művelnek. Mivel azonban ez az egyik legkomolyabb bevételi forrás, az indonéz államtól minden helyi kap havonta-kéthavonta juttatást – arról hosszan lehetne beszélgetni, mit is takar ez –, s ami ugyan a mi mércénkkel mérve nem sok, de még egyszer mondom, mindez egy olyan közösségben történik, ahol az idősebb generáció tagjainak élete nem a pénzről szólt, vadászattal, törzsi harcokkal telt elsősorban.
Azt mondod, néhány évtized, és mindez eltűnik. Tisztában vannak ők ezzel?
Azt hiszem, reménykednek. Bíznak benne, hogy nem így lesz. Egy alkalommal beszélgettem a Haluk-klán vezetőjével, Marcusszal, és megkérdeztem, meddig terjed az ő hatalma. Erre kitárta a karját, és mutatta, hogy a törzsi hagyomány szerint, amíg a szem ellát, az ő földje. A szomszédos falvak és klánok pedig ezt el is fogadják, nagy tisztelet övezi őt – csakhogy ez, sejthetjük, közben egészen másként (is) van, hiszen Pápua Indonézia része. Említettem az aranybányászatot, de lehetne beszélni az olajkitermelésről, a klasszikus, dzsungelt pusztító tevékenységekről, irtásokról-telepítésekről, a törzsek hagyományos életmódjának szisztematikus ellehetetlenítéséről, pusztításáról. Pápuán komoly mozgalmak vannak, amelyek az Indonéziától való függetlenedést szorgalmazzák, van, hogy erőszakkal is. Jól jelezte számomra, milyen parázs a helyzet, az a tavalyi eset, amikor a korowai-törzshöz szerettem volna eljutni. Épp erről beszélgettünk egy forgatócsoport tagjaival egy kávézóban, amikor jött a mail a kinti szervezőmtől, hogy ez egyhamar nem fog összejönni, mert összetűzés van a helyi törzsek és az indonéz hadsereg katonái közt a térségben. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy nem lesz jó vége ennek, és ez számomra is egy paradox helyzet, hiszen azzal a szándékkal megyek oda, hogy megmutassak ezekből a még meglévő, élő kultúrákból valamit, miközben én is azt a világot képviselem – azt viszem oda –, amely árt ezeknek a közösségeknek.
Folyamatosan járod a világot, megismerkedsz különféle kultúrákkal, aztán visszajössz: hogy érzed magad, amikor hazatérsz 2024 Magyarországára?
Vegyesen. Nagyon szeretem Magyarországot, ez az otthonom, sok fantasztikus emlék és a családom története is ideköt. Utóbbi két részre tagolódik, az egyik ág a hegyvidékhez, a másik az Alföldhöz kötődik, ilyen szempontból is van bennem kettősség, de szerencsére ezek összekapcsolhatók, nem idegenek egymástól. Látom a szépségét, és szeretek azokon a helyeken járni, ahol például a felmenőim évtizedeket töltöttek el, imádom a nyelvünket, ami ráadásul különösen szerencséssé tesz. Másrészről szükségem van arra, hogy időnként elmenjek, és hálás vagyok azért, hogy ezt időről időre megtehetem. A közállapotok, a közhangulat nem tölt el nagy örömmel. Az emberek ingerültsége, frusztráltsága, sértődöttsége – ez az utóbbi különösen lényeges, és persze mind-mind érthető is –, rendkívül romboló, nemcsak az egymással, hanem a világ többi részével való kapcsolatunkban is. Persze nem mindenki ilyen. Akik elmennek, sokszor megkapják szerintem a kritikát, azt a megjegyzést, hogy odakint sem lesz jobb, nem tudsz elmenekülni a problémák elől.
Egyrészt nem gondolom, hogy ne lehetne jobb, vagy csupán más, ami már alapvetően kiragad egy alapállapotból, eltérő fénytörésben láttatja akár a problémákat,
másrészt nem csak menekülni lehet, sőt. Most, hogy már elég sokféle utazási tapasztalatom van, mindenkit arra biztatok, hogy igenis nézze meg, mi van máshol, életvitelszerűen, tapasztalja csak meg, hogy máshol hogyan gondolkodnak az emberek, mi fontos nekik, hogyan viszonyulnak egymáshoz, a helyiekhez, az idegenekhez, a saját környezetükhöz, miben hisznek, milyen szokások, rituálék fontosak nekik, milyen technikáik vannak akár a problémák kezelésére, földolgozására. Engem fölvérteztek ezek a tapasztalatok, és segítenek átlendülni olyan helyzeteken, amelyek régebben komoly lelki válságot okoztak. Itthon egyfajta öngerjesztő, általános frusztrációt tapasztalok, olyan érzésem van, mintha nem bíznánk magunkban, ami talán abból is fakad, hogy már abban sem hiszünk, hogy valaki más, bárki, bízna bennünk.
Szöllősi Mátyás: Fóbia (Fotó/Forrás: Helikon Kiadó)
Azért is kérdeztem, hogy érzed magad, mert a legutóbbi regényed, a Fóbia, több műfaj határán mozog. Egyszerre lélektani, család- és karanténregény, van benne krimi szál is és egy jó adag elméleti fizika. Bárhogy is nézem, szinte minden elem a szorongáshoz vagy halálhoz kapcsolható. Ha elfogadjuk, hogy egy író magába szívja a kora hangulatát, és valamiképpen azt sűríti egybe a szövegeiben, akkor bajban vagyunk. Mi volt az az őskép, ami elindította benned a regényt?
Azt azért cáfolnám, hogy minden a halálhoz kapcsolódik, szó van az újrakezdésről, a figyelemről, a felelősségvállalásról, a megértés fontosságáról is, ezek élő dolgok. Ugyanakkor szerintem bajban vagyunk, erre utaltam az imént is, és ezt sajnos bőven lehetne még taglalni, szisztematikusan. Érdekes, mert az a fejezet, amit legelőször írtam meg, valójában nem szerepel a Fóbia első részében, a folytatásban lesz olvasható. Ha a legalapvetőbb érzéseimre vagy kíváncsi, azt kell mondanom, abból a szorongásból és létbizonytalanságból indultam ki, amit az általam megismert embereknél – nem az összesnél, ám sokaknál –, s főleg egyes nőknél tapasztaltam, tapasztalok meg. Arra a leginkább kívülről, a világ felől érkező nyomásra, elvárásra gondolok, amiről bizonyos értelemben már beszéltünk, s ami komoly frusztrációt okoz – mintha mások félelmeit és problémáit vennék magukra. A kapcsolataimban, baráti beszélgetéseimben vagy akár a Budapest Katalógus készítése során megismert emberek elbeszélései alapján ott gomolygott bennem egy komplex érzésvilág, ami aztán lassacskán elkezdett ülepedni. Amikor az első részt megírtam, éppen akkor csengett le az első hullám a Covidból. Érthetően erősen foglalkoztatott, milyen érzés, milyen állapot az, amikor valaki átél egy betegséget, majd megtapasztalja a fölszabadulást, mint amikor feljössz a víz alól, és körbenézel a világban – csakhogy ez a világ már nem ugyanaz a világ. Ez igaz közösségi szinten, ám az egyén, a főhősöm szempontjából is érdekes, aki eleve egy szeparált, viszonylag kevesek által működtetett világban, rendszerben él, tevékenykedik.
A könyvben egy fizikusnő egyes szám első személyben meséli el egy rendkívüli nap történetét: egy kórházban tér magához, ahol azt állítják, öngyilkosságot kísérelt meg, bár erre nem emlékszik. Majd egy párkapcsolati krízis és egy ismeretlen járvány kialakulása közepén elindul vidékre az elhunyt nagymamája ügyeit intézni, közben belekeveredik egy bűnügybe, ráadásul súlyos titkokat derít ki a családja múltjából.
Annyiban trükkös a dolog, hogy valójában mindaz, amit az első jelenet után olvasunk, azt megelőzően történt.
Akkor engem nagyon ügyesen megvezettél. De ha jól sejtem, ez szándékos volt
Persze, a folytatásban fog kiteljesedni a történet. De az sem baj, ha valaki nem veszi észre ezt a kis időbeli ugrást, törést, így is, úgy is lehet olvasni a regény első felét. A második résszel együtt mindez azonban már sokkal egyértelműbb lesz.
Beszéljünk magáról a főhősödről. Sok kritika kiemeli, hogy tekinthetünk rá úgy, mint egy megbízhatatlan narrátorra. Csakhogy ez az elbeszélő elsősorban nem az olvasónak hazudik, hanem saját magának. Te milyennek látod őt?
Igen, összetett személyiség, egy fiatal nő, aki komoly eredményekkel rendelkező tudós, nemzetközi kutatócsoportokban dolgozik, jó abban, amit csinál, látszólag a helyén van, ám amikor rálátunk az elbeszélésén keresztül, érezzük, hogy van némi feszültség aközött, ahogyan ő értékeli magát, és ahogyan a világ értékeli őt. És erre rakódik rá a számtalan egyéb szál, a problémás párkapcsolat, a járványhelyzet vagy éppen a szüleihez való viszonya. Az apja alkoholista, miközben szakmai példaképe, riválisa is bizonyos szempontból, egy szülőben való csalódás pedig borzalmas érzés, a vele való verseny pedig őrlő jellegű, amit érthetően nem tud megfelelően kezelni, hiszen neki is vannak kényszeres dolgai. Ismerjük a transzgenerációs traumákat,
akaratlanul is hordozzuk-cipeljük a korábbi nemzedékek terheit, bűneit, hibáit, és hajlamosak vagyunk felelősséget vállalni olyan tettekért, amikről egyébként személy szerint mi nem tehetünk.
Ezt persze értékelhetjük pozitívan is, valahol mégiscsak fontos az, ha valaki felelősséget vállal például a szüleiért, a családjáért, csak meddig lehetséges ez? Milyen ügyekben, érzésekkel, bűnökkel kapcsolatban? Hol van valamiféle határ? Mi az, amivel még egészséges módon vagyunk képesek foglalkozni, törődni, és mi az, amivel már nem, amivel nem is szabad a saját életünk, egészségünk miatt? Ki tanítja meg nekünk ezeket a technikákat (persze, nekünk magunknak kell fölfedezni őket), mégis hogyan, ez is rendkívül fontos és egyben veszélyes kérdés manapság. És mennyiben partner az a személy, akiért felelősséget vállalunk, hogy megoldódjanak ezek vagy azok a problémák? A főhősömnél időnként látunk arra utaló jeleket, hogy olyan terhek nyomják a vállát, amiket jobb volna sürgősen letenni, de ez nem olyan egyszerű, sok munkát, odafigyelést, önvizsgálatot igényel, és úgy érzem, társadalmi szinten sem megy ez jól nekünk.
Szöllősi Mátyás (Fotó/Forrás: Tankó Andrea )
A főhősöd nagyon sokszor úgy szembesül sorsfordító eseményekkel, hogy ki van zárva a kommunikáció egy részéből. A családi múltat fotóról rekonstruálja, kihallgat egy beszélgetést, de nem látja a két férfit. Később távolról figyeli őket, de nem hallja, miről van szó. Ezek tudatos írói megoldások vagy inkább rólad árul el valamit?
Valószínűleg rólam is, de még inkább arról a világról, amiben mindannyian létezünk. A kommunikációnk nagy része áttevődött olyan területekre, ahol a lehetőségeink igencsak korlátozottak, s amelyek állítólag a szabadság, a mindig-elérhetőség, az együttlét jelszavával alakultak ki, de tudjuk, érezzük, korántsem erről szólnak. Telefonon zajlik szinte az egész életünk, ami egy szűkre szabott, kétdimenziós világ. Mi leültünk, hogy beszéljünk a könyvről, és ez sokkal többet ad, sokkal több benne a lehetőség, mintha telefonon, mailen keresztül kérdeznél. Az, hogy egymásra tudunk nézni, látjuk a másik reakcióit, halljuk a hangját – mindez felbecsülhetetlen. Sokkal maradandóbb egy élő beszélgetés emléke, pusztán csak azért, mert fel tudom idézni a másik gesztusait, a jelenléte belém ég. A kommunikációs torzulásnak, a fals információknak, a szándékos vagy nem annyira szándékos félrevezetésnek, a hazugságnak, az önmagunk áltatásának, becsapásának, a halogatásnak fontos szerepe van a könyvben is.
A fotózás nem lehet egy hasonlóan megtévesztő kommunikációs forma? Kiragadsz egy pillanatot az időből, de ha valaki ránéz, rögtön történeteket, jelentéseket, összetett magyarázatokat társít hozzá a fejében. Pedig az a kép lehet akár beállított is.
Ilyen erővel a beszéd, a nyelv is félrevezető, hiszen próbálj meg tökéletesen elmondani bármit is. Képtelenség. A portréim talán tűnhetnek időnként beállítottnak, de ez fakadhat abból is, hogy ma már másként tekintünk, másként reagálunk a fotózás aktusára, mint korábban, az emberek kvázi fel vannak készülve erre, sokat lehetne beszélni erről. És persze, ez egy önkifejezési forma, főleg manapság,
a fotón nem a valóságot látjuk, annak inkább egy-egy lehetőségét,
és azért is megdöbbentő a látványa, mert mi folyamatokban élünk, ahogyan azt említed is, s még ha az emlékeink bizonyos értelemben pillanatokból állnak is, azokat rendszerbe szervezzük, kontextusba helyezzük, történetté formáljuk. A fotó ettől különleges számomra, és persze nem csak számomra – egy erős, meghatározó fénykép –, hogy egyetlen momentumban hordozza a teljes történetet. Nem hiszem, hogy ez félrevezetés volna. Inkább az elfojtott energiák fölszabadítása, a gondolkodást, a történetalkotást gátló görcsök megsemmisítése. A félrevezetés másból származik, és itt bejön a felelősség kérdése, ami az egyik legfontosabb téma (kellene hogy legyen) manapság.
Egy interjúban is arról beszéltél nemrég, a regényben szeretted volna bemutatni, milyen nehéz a legbelsőbb, személyes érzéseinkről és gondolatainkról úgy beszélni, hogy az mások számára is átélhető legyen.
Így van, a Fóbiában ez a főhős számára az elméleti fizika, ami tulajdonképpen a szenvedélye, az a dolog az életében, ami alapvetően nem szorongással tölti el, hanem fölszabadítóan hat rá – persze, hiszen érti, miről van szó. Amikor azonban azzal szembesül, hogy mindezt képtelen igazán érthetően, mások számára is világosan szavakba önteni, hirtelen teherré válik. Íróként aztán pláne megérted, mennyire lehetetlen küldetés a számodra igazán fontos érzéseket, folyamatokat, a belső lényeget kifejezni.
Ez nem okoz benned frusztrációt?
Okoz, de ezt kihívásként élem meg, most már inkább ösztönöz, nem lelankaszt. Talán éppen ez a lényeg: ha meg volnék elégedve azzal, amit írok, nem volna értelme tovább csinálni. Ugyanakkor csak azért nem írok például verset, hogy verset írjak.
Gyártani a szövegeket anélkül, hogy átéltem volna valódi élményeket, amik inspirálnak, hogy írjak... értelmetlen.
Ez összefügg az utazással is, ezért megyek el újra és újra, hogy máshogy lássak rá a világra, a saját világomra is. A legfontosabb, hogy mindig friss maradjak, nyitott az új eseményekre. Ezért is írom át újra és újra a szövegeimet. A Fóbiában vannak olyan jelenetek, amiket négyszer vagy ötször átdolgoztam. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz volt úgy, egyszerűen csak másmilyen lettem, máshogy, máshonnan látom már az adott témát. Annak örülök persze, hogy mindig eljön egy pont, amikor el kell engedni, ki kell/lehet adnom a kezem közül a szöveget, ez egyrészt öröm, mondjuk amikor megjelenik egy könyv, másrészt lehetőség a továbblépésre.
Szóval megtanultad kiengedni a szöveget a kezed közül.
Megtanultam, bár van, hogy nehezen megy. Sokáig dolgozom velük, és előfordul, hogy azt érzem, egy-egy írást túl korán engedtem el. Szerintem az egyik legfőbb oka annak, hogy írok, hogy általa gyakorolhatom a türelmet, amivel sok szempontból hadilábon állok. Szerencsére rendszeresen kapok visszajelzéseket olvasóktól arról, hogy mit, adott esetben sok mindent kapnak a szövegeimtől, azokon keresztül. Az pedig sokkal kevésbé zavar ma már, ha valakinek nem tetszik, amit csinálok. Sőt, ha mindenkinek tetszene, az volna a legkellemetlenebb.
Az is gyanús…
Rettentő gyanús. És óriási csapdahelyzet, ha valakivel megtörténik ez. Zavarba ejtő, ha mindenki csupa jót mond a könyvedről. Már csak azért is, mert nehezebb továbblépni. Ha mindenkinek tetszik, mégis merre induljak? A frusztráltság, a sértődöttség, amiről korábban is beszéltünk, hatványozottan jelentkezik kulturális területen, az irodalom pedig gazdag táptalaja ennek, hiszen a nyelvet használjuk itt is, akárcsak a közbeszédben, a politikában, egy orvosi rendelőben vagy a tengerparton, szóval egy írás mindig kiszolgáltatott helyzetben van, könnyű préda egyrészről, másrészt, főleg ha a felelősség kérdését megint behozzuk, illetve a műveltséget, a különféle írói, művészeti hagyományokat, a könyvben megjelenő témákban való jártasság kérdését, s főleg az alapos, odafigyelő, akár többszöri olvasást, illetve annak hiányát, satöbbi, satöbbi, akkor rájövünk, rendkívül bonyolult dolog. Szóval óvatosan kell bánni a véleményekkel.
Azt hiszem, te a határhelyzetek embere vagy. A fotóid egyszerre dokumentaristák és művésziek. A lírád epikus, a regényedben pedig műfajokat vegyítesz. Látszólag nehéz besorolni, bárhonnan is közelítünk feléd. Mi az, ami ennyire vonz a határhelyzetekben? Feltéve, hogy ez tudatos döntés.
Biztosan föl tudnék mutatni határhelyzeteket az életemből, amik erősen hatottak rám. Egyedüli gyerek vagyok, ez például egy határhelyzet, se veled, se nélküled-szituáció. De ezernyi más okot is fel tudnék sorolni. Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel, a sok mindennel, ami érdekel, de idővel rájöttem, izgalmas feladat egyrészt összeegyeztetni őket, másrészt a szelektálás is, megtalálni azt, ami a legjobb nekem, és amivel a legtöbbet tudok adni. Meg kellett tanulnom együttműködtetni azokat a dolgokat, amik érdekelnek, ezekből volt egy pár az évek során. Hogy egy időben tudjak verseket, lírai szöveget írni, miközben NB1-ben kosarazom. Nagy lélegzetvételű történeteket elmesélni, miközben imádom az amerikai típusú, tömör prózát, a rövid, velős mondatokat, amikben benne van szinte az egész élet. Sokáig zenéltem, emellett versenyszerűen, azaz magas szinten sportoltam, graffitiztem egy időben, miközben filmstúdióba jártam rajzolni, szóval megérintett sok minden, és talán nem is voltam tehetségtelen, de most már tudom, az írás az, amiben ezeket mind-mind kamatoztatni, igazán hasznosítani tudom.
Ez számomra játék, és a játékot sosem szabad alábecsülni.
Krasznahorkai László mondja mindig, hogy minden ember egész életében az egyetlen igaz mondatát keresi. Persze, tudom, a keresés a lényeg, de kíváncsi vagyok, hogy ha te ma abbahagynád az írást, találnál ilyen igaz mondatokat a könyveidben?
Ez nagyon jól hangzik, de szerintem az írás éppen a mondatok összességéről, azoknak kapcsolódásáról szól, arról, miként hozunk létre valami egészebbet általuk. Igen, vannak olyan mondataim, amelyekkel elégedett vagyok, mert úgy érzem, működnek, szervesülnek – máskülönben nem hagynám őket a szövegben. Szóval a helyzet egyáltalán nem reménytelen, pontosan ezért írok, mert reményt is ad, ami persze kétkedést szül, arra késztet, hogy átértékeljek, átdolgozzak, újraírjak... körforgás. Szeretnék még sok-sok erős mondatot írni, és bízom benne, hogy sikerülni fog. És hálás vagyok, hogy ebben tulajdonképpen rengeteg ember segít nekem. Itt élünk ebben a felemás országban, amelynek kapcsán sok rosszat el lehet mondani, miközben mégis óriási ajándék, hogy itt vagyunk, hogy van, él a nyelvünk, amelyen keresztül megérthetjük egymást. Ha valamiért, hát ezért megéri újra és újra munkához látni.
A képre kattintva galéria nyílik meg
Fejléckép: Szöllősi Mátyás (Fotó/Forrás: Todoroff Lázár)
hírlevél
