Ecsédi Orsolya: Lakásétterem

Istvánnak ez volt az első.
A Várban sétálva látta meg a kis reklámtáblát egy ház falán. Addig azt sem tudta, hogy van ilyen. Bizonytalanul mászott fel a harmadikra, de a kíváncsiságának nem tudott ellenállni.
Kedves, középkorú nő nyitott ajtót. Nem osztozott István zavarában, gyakorlott mozdulatokkal tessékelte be. A lakás belülről egy átlagos lakásnak bizonyult. Semmi különös, kissé kopott bútorok, rend, tisztaság. Istvánnak fogalma sem volt, hogyan kéne kinéznie egy lakásétteremnek, de logikusnak tűnt, hogy valahogy így.
A nő a konyhába vezette. Az asztalnál morcos gyerek ült, épp leckét írt. A nagyobbik fiam, mutatta be a nő, majd tányért vett elő. Töltött paprika van, jelentette be, és István nem tiltakozott. Szerette a töltött paprikát. Nem volt a kedvence, de nem akart ő lenni az a vendég, aki addig kötözködik, míg a háta mögött a személyzet bele nem köp a kávéjába.
Csengettek. A kisebbik fiú érkezett haza apja kíséretében. Volt egy kis zűr a közlekedéssel, mesélték, valaki megint a sínekre parkolt. Az apa szerint minden villamosra tolólapot kéne szerelni, és úgy félrelökni az ilyen bunkókat, hogy csak úgy nyekken. István ezt jogosnak találta, de megtartotta magának a véleményét, mert nem tudta, hogy belefér-e a lakásétteremi etikettbe.
A nő közben mindenkinek szedett. Tálcákra rakta a tányérokat, amit István nem tudott mire vélni. Mi mindig a tévé előtt eszünk, világosította fel a családfő, olyan hangsúllyal, mintha István a gravitációt kérdőjelezte volna meg egy fizikus-konferencián. István utált a tévé előtt enni, de nem akart modortalannak tűnni. Pláne más lakásában.
A töltött paprika viszont isteni volt. Kicsit zsíros, de legalább lehetett tunkolni. Mindenki csinálta, így István sem érezte kínosnak. Amikor a többiek egymás után lerúgták a cipőjüket, kicsit szabódott ugyan, de aztán megvonta a vállát, és követte a példájukat. Szerencsére reggel azt vette fel, amelyikben kevésbé izzad a lába.
István és a kisebbik fiú repetát is kértek. Jutott mindkettőjüknek. A desszertről szavaztak. István palacsintát szeretett volna, de szótöbbséggel a pattogatott kukorica győzött. István ezt nehezményezte ugyan, de amíg a nő kiment benyomni a mikrót, a gyerekek elárulták, hogy mindig félig nyersre süti palacsintát. Így belenyugodott az eredménybe. Amikor behozták a kukoricás vájlingot, már kimondottan örült. Nem a sima zománcos volt, hanem a virágos belsejű, amilyet gyerekkorában látott utoljára a nagymamájánál. Nem dicsérte meg hangosan, mert pont a legizgalmasabb rész ment a Helyszínelőkben, csak elismerően bólogatott. Eleinte furcsa volt a többiekkel egy tálból enni, de úgy, hogy a tévére függesztette a szemét, hamar meg lehetett szokni.
A mosogatás sorsolásos alapon dőlt el. István gyanította, hogy a többiek csaltak, és direkt hagyták neki a rövidebb gyufát. De végül is nem volt több egy negyed óránál, igazán semmiség. Aztán a nagyobbik fiúval gyakorolta a matematikát. Eleinte nem volt semmi kedve hozzá, de a nő tapintatosan, a gyerek háta mögött megsúgta, hogy bukásra áll, így győzött István kötelességtudata. Amikor a fiú nagy vonalakban képbe került a kétismeretlenes egyenletek alapjaival, István leszaladt a sarki boltba sörért, és megnézték a Barca-Juve meccset. Az egész család szerette a focit, hangosan szurkoltak, ketten az egyik csapatnak, ketten a másiknak, István pedig felváltva hol ennek, hol annak. Amikor a házaspár úgy összekapott egy leshelyzeten, hogy üvöltözésig fajult a vita, István emlékeztette őket, hogy ne a gyerekek előtt, és addig beszélt a lelkükre, míg ki nem békültek.
A meccs után István elbúcsúzott és hazaindult. Próbálták tartóztatni, de nagyon elment az idő.
Hatezer-ötszáz forintot fizetett, borravalóval együtt.