Hívtam, hogy gratuláljak a díjhoz, kérdezzem, hogy van, nincs-e szüksége valamire, és ha nincs ellenére, ha nem fárasztja, kicsit beszélgessünk úgy is, hogy az megjelenhet, mert olyan jó lenne hallani, amit gondol, ahogy érez. Vett egy nagy levegőt, sóhajnak tűnt, a legmélyebbnek, amit eddig hallottam, és lassan ugyan, de elmondta, hogy van segítsége, köszöni, viszont eléggé rosszak az éjszakái, sokáig nem alszik el, mostanában iszik esténként egy korty tokaji aszút, nem többet, és mintha az segítene, kisimítja valamennyire az álmatlan éjjeleit. „Gondolkodom még, mit mondjak, hívj föl két nap múlva, délután ötkor, de csak percekre, hogy ne merüljek ki.” Megígértem neki. Hívtam akkor újra.
„Tudod, min tűnődök? – kezdte Gergely Ágnes.
Eltűnt az emberek mosolya, nem most, még régebben, sajnos ez a világ már nem tud gyöngéd lenni.
Apróság, de nehezen viselem azt is, hogy most rendetlen a hajam, a festés lenőtt, de közben nem ez az élet lényege, ezek járulékos dolgok, mert a lényeg mégiscsak az, hogy túl kell élni ezt is, és én próbálok hinni ebben. Bár néha vannak rossz pillanataim, amikor félek, biztosan nem vagyok ezzel egyedül, akkor jobban biztatom magam, hogy annyi mindent túléltünk, menni fog ez is, legalábbis hátha, és egyszer csak újra eszméletéhez tér a világ. Bírni kell ezeket a napokat mentálisan, fizikailag is. A hosszú távot pedig majd megtervezi a sors.”
Hallottam a hangján, hogy gyorsan fárad, nem tudtam eldönteni, lehet-e kérdeznem tőle még valamit, de ő megérezte, mit szeretnék, máskor is megérezte, és azt felelte a fel nem tett kérdésemre: „Nem megy az írás ebben a helyzetben. Egy szerelmi randevút sem lehet erőltetni, úgy az írást sem, vagy megy magától, vagy nincs. De mindig jár az agyam mindenfélén, mit fogok majd megírni, amikor a várakozási időnek vége.
Tartozom még esszékkel magamnak, azokhoz is nagy lelkierő kell. Olvasok, a könyv lett a levegőm, nemrég fejeztem be Komoróczy Géza Történelem a próféták kezében című művét, a bibliai időktől vezet a jelenkorig. Zenét is hallgatok. Nézegetek képzőművészeti albumokat, a reneszánsz a kedvenc korom. A polcaimon van a világ… Ugye nem haragszol, ha most inkább elbúcsúzom, elfáradtam, leteszem a telefont, és csókollak titeket, vigyázzatok egymásra.” Megígértem neki, és azt is, hogy rá is vigyázunk. Már elköszöntem, amikor még nagyon halkan azt mondta:
Szerinted tudja még valaki, mi az a szeretet? Meg kellene tanítani rá a világot.
Gergely Ágnes harmincegy éve rendszeres szerzője a Tiszatáj folyóiratnak: 1989-ben a Péter-Pál után című versét közölték ott először. A Tiszatáj-díj laudációja szerint bármerre is elkalandozott íróként, műfordítóként, s bármilyen költői divatok is tűntek fel és süllyedtek el az évtizedek során, Gergely Ágnes alkotói világa autonóm sziget maradt. Legutóbbi verseskötete, a Még egyszer Firenzébe tavaly jelent meg. Akkor fogalmazott úgy a Kossuth-díjas költő, író: a cím szimbolikusan utal arra is, hogy hosszabb betegség után térhetett vissza a művészetbe, a költészetbe.
A sorozat többi része ide kattintva érhető el!
A fejléckép forrása: Szépírók Társasága