Azt olvastam, már korán eldöntötted, hogy szeretnél könyvet írni. Egészen pontosan mennyire korán?

Már az óvodában elhatároztam. Még írni-olvasni sem tudtam, de a szüleimet folyton azzal nyaggattam, hogy mikor tanulhatom már meg én is. Szóval nagyon vártam, hogy iskolába mehessek. Nálunk mindenki olvasott, anyukám pedig könyvtárosként dolgozott. Emlékszem, ha mentünk nyaralni, a nővéreim és a szüleim is hozták magukkal a könyveiket, és én is vittem valami képregényt, hogy legalább úgy tegyek, mintha olvasnék. De igazából nem tudom, pontosan honnan jött ez a kattanás, hogy könyvet írjak, mert szépirodalommal senki sem foglalkozott.

Emlékszel még az első próbálkozásodra?

Nem tudom, hogy ez számít-e, de rajzoltam például újságokat, volt benne minden, ami egy rendes lapba kell: időjárás-jelentés, hírek meg interjúk is, szöveg helyett pedig krikszkrakszokat firkáltam bele. Ennél konkrétabb élményem nincs. Hogy leülök és írok valamit, ilyesmire nem emlékszem, és nem is maradtak meg otthon kisiskolás szövegeim. Az iskolában inkább maga az olvasás fogott meg.

Miket olvastál?

A pöttyös és csíkos könyvek nagyon mentek. Illetve a gimiben, amikor rájöttem, hogy vannak kortárs költők is, az szintén nagy élmény volt.

A klasszikusok ezek szerint kevésbé érdekeltek?

Őket is szerettem, de arra nem emlékszem, hogy levettem volna a polcról egy klasszikus verseskötetet, hogy elolvassam, velük csak az iskolában találkoztam. Viszont akkoriban kezdtem el járni Bertók Lászlóhoz Pécsen, ő vezetett be a mai, modern irodalomba, ő mutatott folyóiratokat, és ajánlott szerzőket.

Jól tudom, hogy verseket is írtál?

Rövid ideig igen, sőt az első publikációm is vers volt. Akkor már egy ideje komolyan foglalkoztam prózával, iskola után leültem, és novellákat írtam. Laci bácsi nagy hatással volt rám, ezért merült fel bennem, vajon tudnék-e verseket írni. Írtam is sokat, de az igazság az, hogy nem voltak valami jók.

Ebben ő is megerősített, vagy csak te érezted így?

Laci bácsi remek mentor volt, mert mindig kiemelte, mi értékes és jó egy szövegben. Nem erősített meg, de nem is bizonytalanított el, inkább csak igyekezett teret adni, hogy megtaláljam a saját hangom.

A versed végül is leközölték.

Hát, lehozták, sőt kettőt is – de aztán soha többé nem írtam verset. Az történt, hogy egy idő után elkezdtem szétfeszíteni a líra kereteit, a sorok egyre hosszabbak lettek, és egyre inkább történetekben gondolkodtam. Beláttam, hogy a prózanyelv sokkal közelebb áll hozzám.

Vörös Anna a Fidelio díjátadóján (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Fidelio)

Milyen novellákat írtál eleinte?

A gimis szövegeim még tényleg csak szárnypróbálgatások voltak. Pécsen – mint minden városban – rengeteg érdekes, furcsa ember van. Ezekről a járókelőkről írtam, akiket nap mint nap láttam, például amikor a buszon együtt utaztunk. Néztem őket, és megpróbáltam elképzelni, vajon mivel foglalkozhatnak, milyen életük lehet. Emlékszem, volt egy idős néni, aki minden reggel egy üres kosárral indult el, délután pedig, amikor utazott haza, már tele volt virágokkal. Volt valami a kisugárzásában, szerettem nézni, hogy milyen virágok vannak nála, úgyhogy róla is írtam.

Mintha már itt is egy pszichológus tekintetével szemlélted volna a világot – de a pszichológia előtt még olasz szakra jelentkeztél, ami aztán nem vált be.

Fordítótolmács akartam lenni, és szövegekkel dolgozni. Akkoriban még nem tudtam megfogalmazni, de ma már jobban átlátom: szerintem az fogott meg ebben, hogy fordítóként tulajdonképpen híd vagy két kultúra között. Közvetítesz.

De aztán az ELTE-n eltöltött fél év alatt rájöttem, hogy valójában unom. Nem fogott meg a fordítás munkafolyamata. Pedig izgalmas gyakorlataink voltak, kortárs írók műveivel foglalkoztunk, de mindvégig azt éreztem, hogy sokkal jobban szeretnék saját szövegeket írni.

És ekkor jött egy váratlan fordulat: húszévesen úgy döntöttél, elutazol Törökországba önkénteskedni. Miért?

Amikor rájöttem, hogy valószínűleg sem tanár, sem fordító nem leszek, eléggé kerestem a helyemet. Feltűnt, hogy amikor novellákat olvasok, nagyon jó érzés beleképzelni magam a történetekbe, az adott szereplők helyzetébe – de közben gyötört a tudat, hogy buborékban élek az egyetemen, meg előtte a gimiben is. Soha nem mentem oda az emberekhez, hogy elmeséljék a történeteiket. Hiába olvasom ezeket a szövegeket, saját tapasztalatom egyáltalán nincs, és

Szóval elkezdtem keresgélni, mivel is kellene foglalkoznom. Szó szerint keresgéltem: bementem a könyvtárba, elővettem azt a hatalmas felsőoktatási tájékoztató könyvet, és felcsaptam. Elsőre a hullamosó jött ki, mondjuk éppenséggel az annyira nem érdekelt. De szépen lassan felismertem, hogy szeretnék emberekkel beszélgetni, kapcsolódni hozzájuk. Valószínűleg a pszichológiában is a közvetítőszerep fogott meg: hiszen a terapeuta az egyes énrészek, a tudatos és a tudattalan régiók közt segít kapcsolatot keresni. Ebben a szakmában is a különböző világokba nyílik bejárásom.

Vörös Anna olvas fel a FISZ „Add a véred az irodalomért! (Fotó/Forrás: Szirák Sára / Fiatal Írók Szövetsége)

Emberekkel Magyarországon is beszélgethettél volna. Miért Törökország?

Már közeledett a nyár, a kollégiumi szobatársam pedig megkérdezte, végül mit fogok csinálni. Mondtam, hogy valószínűleg semmit, visszautazom Pécsre, a szüleimhez. Elég unalmasnak tűnhetett, úgyhogy teljesen véletlenszerűen rávágta, miért nem megyek el önkénteskedni. Ez szöget ütött a fejemben, mert arra gondoltam, önkéntesként kipróbálhatom a dolgokat úgy, hogy közben nincs rajtam akkora felelősség, hiszen nem végzett szakemberként vagyok jelen. Nem akartam megint úgy beiratkozni egy szakra, hogy a fejemben mindenféle elképzelés él arról, milyen lehet pszichológusnak lenni, aztán a gyakorlatban rájövök, hogy mégsem szeretem annyira. Megint csak teljesen véletlenszerűen elkezdtem munkákat keresni az interneten, és így találtam rá egy egyesületre, akik Törökországba kerestek önkénteseket két hónapra, egy gyermekotthonba és egy gyerekonkológiára. Azt gondoltam, ennyi idő elég, hogy kiderüljön, tényleg ez volna-e az én utam.

Emlékszel a konkrét pillanatra, amikor felismerted, hogy ez az, amit kerestél?

Már a legelső napon megtörtént. Tudtam, ezentúl már semmi mással nem tudnék foglalkozni. De nem akarok hazudni, azért eléggé be voltam csokizva. Épphogy csak megérkeztem Európából, ráadásul Törökország legkeletibb pontjára, Gaziantepbe, ami egy rettentő konzervatív, erősen iszlám város, és máris ott voltam egy gyerekonkológián, ahol iszonyú fájdalmas helyzetekkel kellett szembesülnünk. De úgy mentem oda, hogy tudtam, velem vannak a társaim, plusz a két mentorom, ha valami történik, legfeljebb rám szólnak, hogy menjek ki. Ez van, legalább megpróbáltam. Az első napon egyébként semmi különleges nem történt, volt egy játszós szoba, ott fogadtuk a gyerekeket, és gyurmáztunk. Mégis rettentően megérintett.

És milyen jó volt látni a sok-sok önkéntest, akik a világ minden pontjáról érkeztek! Szemfelnyitó volt, hogy mennyi emberrel lehet kapcsolódni, ha van egy közös célunk. A két hónap során ehhez hasonló kézműves foglalkozásokat csináltunk.

Azért egy gyermekonkológián dolgozni lelkileg erősen megterhelő lehet. Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, nem biztos, hogy bírni fogod?

Az első nap végén azért nekem is eleredtek a könnyeim. Ugyanez volt a gyerekotthonban is: az intézetben neveltek borzasztó szeretetéhesek, hihetetlenül gyorsan alakítanak ki kötődéseket. Nagyon megérintett, amikor megéreztem, miféle hiányból fakad, hogy rögtön játszani szeretnének velünk. A későbbiekben is rengeteg szomorú történetet ismertünk meg, főleg miután Szíriából, háborús helyzetből kimenekített gyerekekkel találkoztunk. Úgy mondanám, minden helyen és helyzetben az első alkalom, ami igazán mellbevágó. Utána már viszonylag könnyen átszellemülsz, és elfogadod, hogy a te szereped az, hogy segíteni próbálj, vagy legalábbis jelen légy a másik ember számára. Mert ez már nem rólad szól.

Vörös Anna: Vadoma (Fotó/Forrás: Fiatal Írók Szövetsége)

Húszévesen nekivágtál a nagyvilágnak, ráadásul egy olyan városba, ami egy fiatal lánynak közel sem a legbiztonságosabb. Mit szóltak ehhez a szüleid?

Teljes sokkban voltak. Amihez persze hozzátartozik az is, hogy nem meséltem nekik arról, hogy nem érzem jól magam az olasz szakon. Általában akkor osztok meg a környezetemmel egy-egy ilyen döntést, ha azt a dilemmát már lejátszottam magamban. Egy éve őrlődtem, de senki nem tudta, mi zajlik bennem. Ők már csak a kész tényekkel szembesültek: hogy akkor én most elutazom két hónapra Törökországba. Iszonyúan féltettek, és meg is próbáltak lebeszélni. Apukám kérdezte, ismerem-e egyáltalán ennek a régiónak a politikai hátterét. Szíriában akkor nagyon éles volt a polgárháborús helyzet, és 2014-ben még a menekültek ügye közel sem volt benne a köztudatban, úgyhogy az igazság az, hogy én sem voltam teljesen felkészült.

– nekik sem sikerült. Amikor letelt a két hónap, már eldöntöttem, hogy egy évre visszamegyek. Ők viszont nem tudták, hogy csak azért utazom Magyarországra, hogy megcsináljam a vízumot. Épp csak fellélegeztek, hogy épségben hazatértem, és jött a következő sokk. Na, akkor ismét pánik és aggodalom, hogy végleg elzüllök, örökre kint maradok, és persze vége az életemnek. Körülbelül ezekkel a gondolatokkal búcsúztak el tőlem. Ugyanúgy Gazientepbe utaztam, onnantól viszont már csak menekültekkel foglalkoztam.

A könyvedben egy fiatal menekült lány útját mutatod be Aleppótól Budapestig. Mikor született meg benned a kötet gondolata?

Nem azzal a szándékkal utaztam vissza, hogy ebből majd könyvet írok. Sőt, azt gondoltam, többé már nem is írok semmit. Nem éreztem erre indíttatást. Azzal a tudattal mentem Törökországba, hogy mindent hátrahagyok, ami hozzám tartozik. Még feljegyzéseket sem készítettem: vittem ki magammal ugyan egy kis rózsaszín naplót, amibe mindössze egyetlen bejegyzést írtam – mondjuk ez a szöveg végül bekerült a kötetbe. Csak miután visszatértem Magyarországra, kezdtem el újra írni, és bár nem a menekültekről vagy az ő életükről szóltak az első szövegeim, a kérdéskör elég erősen megjelent bennük, azok a dilemmák, amik egy menekült emberben is megfogalmazódnak. Mozgolódott bennem a téma.

Vörös Anna (Fotó/Forrás: Szirák Sára / Fiatal Írók Szövetsége)

A könyvben olvasható novellák egyetlen ember történetét dolgozzák fel, vagy összegezted mindazokat, amiket odakint hallottál?

Mindegyik sztori alapja valós esemény, de nem egyetlen emberrel történtek meg, mint ahogy a könyv főszereplőjével, Vadomával. A legtöbb történetet nekem mesélték, de persze rengeteg olyan szál is van benne, amit én éltem meg, a saját benyomásaimat, viszonyulásaimat és érzéseimet mutatja meg, úgy, ahogy nekem sikerült megértenem ezt a világot.  

Manapság nagyon fontos kérdés, hogy mennyire etikus mások tragédiáiból művészetet faragni. Foglalkoztatott ez a probléma?

Persze. Iszonyú sok fejfájást okozott.

Miért döntöttél úgy, hogy megírod őket?

Amikor Laci bácsi elolvasta az első szövegeimet, ő is megerősített, hogy bizony a menekültlét kérdései nagyon erősen megjelennek. Próbáltam tagadni, de kitartóan győzködött, hogy erről kellene írnom. De hát ezek nem az én történeteim! Nincs jogom ehhez! – mondtam. Azt felelte, hogy jó, rendben, akkor majd megírja őket más… a kérdés, hogy mennyire hitelesen. Akkor azért összeszorult a torkom. Rossz volt belegondolni, hogy mindazoknak az embereknek a történeteit, akiket megismertem, megszerettem, rosszul mesélik el. Ezután születtek az első novellák, már Vadomával a főszerepben. A döntésemben az is benne volt, hogy úgy éreztem, nem hiába mesélték el ezeket a dolgokat: meg akarták osztani másokkal.

Valahogyan meg kell örökíteni őket. Kell, hogy legyen lenyomata valahol. Írok is arról a kötetben, hogy a beszélgetések végén sokszor szelfizni szerettek volna velünk, ami eleinte eléggé kellemetlen volt nekem. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg ők is meg akarták örökíteni ezeket a beszélgetéseket, hogy emlékezzünk egymásra. Megírni ezeket a történeteket, ez is az emlékezés egy formája számomra. Az egészben az igazán különös, hogy ők nem tudnak erről a kötetről, mivel nem tartom senkivel sem a kapcsolatot. Amin keresztülmentek, az értelmetlen és tragikus – de jó tudni, hogy mégsem volt teljesen hiábavaló.

Eritriai nők gyermekeikkel, védőnői vizsgálat előtt, Kairó, 2018 (Fotó/Forrás: Vörös Anna)

Te kérted, hogy meséljenek az életükről, vagy maguktól osztották meg a történeteket?

A gyerekek, akikkel foglalkoztunk, sokszor meghívtak minket, hogy látogassuk meg a családjukat, szüleiket. Amikor náluk voltunk, valahogy maguktól kezdtek el mesélni az életükről, hogy miket éltek át a háborúban. Ennek a hátterében szerintem az állt, hogy megértsük, hogyan jutottak el idáig. Gyakran előkerültek a szereotípiák is, hogy ők nem olyan emberek, akik csak úgy lébecolnak. Szinte szabadkoztak, mondván, Szíriában nagyon jó körülmények közt éltek, most pedig szegénynegyedekben, szó szerint kalyibákban kell lakniuk. Persze, maga a helyzet is ezt váltotta ki: ha ott ülnek a lakásodban, valamit mondanod kell. Természetes, hogy elkezdesz mesélni magadról. Mi másról beszélhettek volna? Szerintem látták is, hogy borzasztóan érdekel minket az élettörténetük.

A menekülttáborokban ugyanígy rengeteg embert ismertem meg, akik szintén megosztották velem az élettörténetüket.

Az Új Emberben megjelent egy izgalmas kritika, amiben a szerző arról ír, már Vadoma neve is széles értelmezési lehetőségeket nyit meg. Többek között benne van a monogramod. Miért Vadoma?

Törökországban történt, hogy négy önkéntes társammal együtt útra kerekedtünk, és úgy indultunk el tíz napra, hogy nem volt sem konkrét úti célunk, sem szállásunk. Csak nekivágtunk az útnak, és stoppoltunk, mondván, majd lesz valahogy. Hihetetlen nagy szabadság volt: előfordult, hogy a tengerparton aludtunk, de volt, hogy befogadtak minket, és valakinek a lakásában éltünk néhány napig. Az utazás alatt viccből elkezdtünk egymásnak neveket adni, hogy mindenkinek legyen egy alteregója. Egész nap ötleteltünk, próbálgattuk egymásra a neveket, és az egyik ilyen alkalommal ketten félrehívtak, hogy megtalálták az enyémet: Vadoma. Ami azt jelenti, bölcsességet kereső, és szerintük illik rám, mert olyan „vadomás” arcom van. Nekem azért is tetszett, mert izgalmas csengése van magyar füllel. Így lettem Vadoma. Van, aki a mai napig így hív. A szabadság, a szabadságra törekvés, az útkeresés – számomra ezt jelenti ez a név. Mondanom sem kell, a könyvben szereplő lány ettől függetlenül nem azonos velem.

A többség általában egy dolgot nagyon nem szeret: ha látványosan, szándékosan érzékenyíteni akarják. A köteted legfőbb erőssége, hogy a legkevésbé sem didaktikus. Helyette hihetetlenül szelíd hangon írsz, nem moralizálsz, olvasóként egyszerűen csak át kell élnünk ezeket az eseményeket Vadomával együtt. Ezek elsősorban lélektani szövegek, bárki átérezheti őket.

Amikor valamire szándékosan, tudatosan érzékenyíteni akarunk, mindig olyan érzésem van, hogy egy nagy, megfoghatatlan dolgot próbálunk egy kissé tanárosan lenyomni az emberek torkán – de ennek nincs arca. Sokszor csak azért érzékenyítünk, mert helyesnek tartjuk, és azt érezhetjük utána, hogy jó emberek vagyunk. Az ilyen művekben többnyire nincs semmi, amihez kapcsolódni lehetne. Nekem pusztán annyi volt a célom, hogy elmeséljek történeteket, amik megtörténtek emberekkel. Ez pedig önmagában lehetőséget ad az olvasónak, hogy rájöjjön, mennyi közös van bennünk.

Mindannyian hozunk magunkkal családi, kulturális vagy vallási hagyományt, amit az életünk során előbb vagy utóbb megkérdőjelezünk. Az élettel természetszerűleg együtt járnak a nehézségek. Nem lehet megúszni, hogy az emberrel történjenek ilyen vagy olyan tragédiák. A sérülékenységet épp ezért bárki, bármilyen élethelyzetben át tudja érezni, függetlenül a társadalmi és kulturális hátterétől. Ha ezt sikerül elérni, az nem érzékenyítés: ideális esetben az olvasóm a saját valóságával tud kapcsolódni Vadoma világához.

Több novellában is azzal a szerkezettel dolgozol, hogy felvázolsz egy hétköznapi élethelyzetet, majd hirtelen, szinte szürreális módon leomlanak a valóság díszletei, és Vadoma emlékeiben találjuk magunkat. Az Emlékbetörés című szövegben például a villamoson törnek rá a háború rémképei. Mennyiben írtad ezt már pszichológusként?

Amikor az Emlékbetörést írtam, már dolgoztam menekültekkel pszichológusként. Számukra valós kihívás volt Budapesten tömegközlekedésen utazni, mert gyakran eszükbe jutott, mi történt velük Afganisztánban. Szakember segítségére volt szükségük, hogy feloldják ezt a szorongást magukban. De korábban, önkénteskoromból is emlékszem valakire, aki szintén arról számolt be, hogy időnként, reggel, ha sétál az utcán, még hallja a fejében a lövöldözések hangjait.  

Vörös Anna (Fotó/Forrás: A szerző engedélyével)

Ebben a szövegben elég erősen megjelenik a túlélők bűntudata is.

Miért én éltem túl? Miért lehet az, hogy nekem sikerült eljönnöm, másoknak pedig nem? Igen, ezzel rengeteget találkoztam. Az egyik ismerősöm gyakran mesélt arról, hogy hetente egyszer tud beszélni az otthon maradt anyukájával, már ha épp van térerő. És mindig szorong, vajon megszólal-e valaki a telefon túlsó végén. Ha pedig megszólal, akkor jön a bűntudat, hogy míg neki lakása van, munkája, este pedig még szórakozni is el tud menni, addig a szüleinek embertelen körülmények közt kell élniük. Súlyos teher, amivel együtt kell élni. Sokakkal megtörtént, hogy elindultak Magyarország felé, majd a vonatról leszállították a családot, és azt mondták nekik, a nők mehetnek tovább, a férfiaknak azonban maradniuk kell. Kegyetlen döntési helyzet ez. Elköszönünk egymástól, és találkozunk fél év múlva… de lehet, hogy soha többé.

Teljesen érthető, ugyanakkor valahol mégis irracionális bűntudatról van szó. Pszichológusként milyen választ lehet adni erre?

Fontos, hogy kész válaszokat nem szoktunk adni, ahogy tanácsokat sem. Ehelyett megpróbáljuk közösen elképzelni, az otthon maradt szerettei hogyan gondolnak rá. Vajon mit kívánhatnak neki? Ha szerencsénk van, el tudunk jutni addig a felismerésig, hogy a hátrahagyott rokonoknak, barátoknak is jót tesz, ha él azzal az ajándékkal, hogy neki sikerült egy új életet felépítenie. Mert az, hogy túlélte, és el tudott menekülni, többnyire nem a saját erejéből történt. Ez egyfajta kegyelem volt, vagy valakinek a segítsége játszott közre. Új feladat, sőt felelősség, hogy tudnak-e élni ezzel a lehetőséggel.

A bűntudat később egészen különleges módon is megjelenik: a Vadoma táncol című szövegben a menekülttábort látjuk, ahol az európai önkéntesek közös éneklésre és táncra hívják a gyerekeket. Vadoma végül azért csatlakozik hozzájuk, hogy az önkéntesek jobban érezzék magukat. Lényegében megsajnálja őket, és ő tesz szívességet nekik. Európaiként leginkább ez a szöveg ütött szíven, mert rólunk, a mi bűntudatunkról szól.

Ez a novella abszolút a saját benyomásaim alapján született. Mert persze, tök jó, hogy odamegyünk, foglalkozást tartunk a gyerekeknek, amibe bárki becsatlakozhat – de közben mégiscsak szürreális helyzet.

Sokan kelletlenül, de mégis megpróbálták elengedni magukat ebben a helyzetben. És a szemem sarkából azt is láttam, milyen arca van a szülőknek, akik ott maradtak a sátraknál. Erre a rövid időre, amíg nem látta a gyerekük, megengedhették maguknak, hogy teljes súllyal megjelenjen rajtuk annak a fájdalma, amit átéltek. Bennem is felvetődött a kérdés, vajon helyes-e, amit éppen csinálunk. De mindemellett a gyerekek őszintén élvezték – persze, hiszen gyerekek, akik szeretik a játékot. Legalább arra az időre el tudtuk velük feledtetni, hogy mi van körülöttük.

Suruci menekülttábor (Fotó/Forrás: Simone Peyronel)

Elsőkönyves író vagy, ezzel valóra vált az óvodás kori álmod. Hogy élted meg a kötet megjelenését?

Izgalmas volt, mert mielőtt a nyomdába került volna, egy unalmas megbeszélés közepette szortírozni kezdtem a Google Drive-omban, és véletlenül kitöröltem a teljes szöveget, pedig már kész volt. Először csak a szerkesztőimnek írtam egy óvatos kopogtatókérdést, hogy ők meg tudják-e nyitni a file-t… Szerencsére nem akadtak ki rám, csak annyit javasoltak, írjak a Google-nek. Egy hétig leveleztem velük, mire sikerült visszaállítani.

Egy kattintás, és az óvodai álomnak annyi.

Érdekes, mert amikor megjelent, végül is nem az óvodai álomra gondoltam, hanem arra, hogy úristen, mennyi ember történetét tartom a kezemben. Elképesztően sok minden van benne, mások életének a legdrámaibb pillanatai. És eszembe jutott a Vadoma név is, amit viccből adtak nekem, és most egy novelláskötet született belőle. Aztán persze jöttek a negatív gondolatok is, hogy lehetett volna ezt jobban is. Nemrég részt vettem egy felolvasáson, ott is nézegettem a kötetet, és csóváltam a fejem: hát igen, ezt-azt azért jó lenne átírni még.

Két erős én dolgozik benned, az író és a pszichológus. Mennyire állnak ezek harcban egymással?

Egyáltalán nem. Úgy érzem, mindkettőben hitelesen tudok jelen lenni, mert testhezállóak, mindegyik a személyiségem magjából fakad. Ez fontos, mert azt tanítják, hogy a pszichológus a teljes személyiségével dolgozik. Megtanulunk módszereket, eszközöket, elméleteket, de ott, a terápiás térben a kliens veled találkozik. Ott dől el, tud-e kapcsolódni hozzád. Mindkét énemben van egyfajta eredendő kíváncsiság.

Más emberek traumáiról írni, ennél csak egy nagyobb felelősség van: megpróbálni gyógyítani is őket. Nem érzed időnként túl nagy tehernek?

Az elején engem is megijesztett. Emlékszem, a legelső munkahelyemen, ahol először afgán menekültekkel dolgoztam, egy női csoportnak tartottam integrációs és traumafeldolgozó foglalkozást. Ott ültem ezzel a hat emberrel, akik egy hete jöttek át Magyarországra. Akkor az volt bennem, hogy hívjanak már ide egy rendes szakembert, mert rajtam eléggé lötyög ez a pszichológusszerep. Ráadásul mindezt egy tolmáccsal csináltuk, és ott volt a bizonytalanság is, hogy vajon mennyire megy át nekik, amit valójában mondok. Körülbelül fél évig ezzel a klasszikus imposztor szindrómával ültem ott.

Még nem találkoztam olyan emberrel, akinek ne lett volna imposztor szindrómája.

Ez is egy olyan dolog, ami segít, hogy eleinte tudd a határaidat, hogy meddig mehetsz el. Mert a pszichológiában az az egyik legfontosabb kérdés, mi az a pont, ameddig elvihetsz egy embert. Az jó, ha ki tudod mozdítani, és eljuttatni egy másfajta lelkiállapotba – de kérdés, ki is tudod-e hozni onnan? Ha magára hagyod, azzal csak újratraumatizálod. A felelősség persze örökre megmarad, de egy idő után már nem kételkedsz magadban folyamatosan.

Jelenleg is foglalkozol menekültekkel?

Már nem, a Vadomával úgy érzem, sikerült letennem ezt a témát. Nyolc évet tett ki az életemből, ezzel foglalkoztam, erről írtam, erről tartottam előadásokat. Most egy családsegítőnél dolgozom, emellett pedig önkéntesként bekapcsolódtam a Romokból Élet Alapítvány munkájába is, ahol bántalmazott nőknek segítünk. Nemrég indítottunk egy projektet, amire adományokat gyűjtünk. Van egy kúria, amit jelenleg felújítunk, és a célunk, hogy egy-két éves, bentlakásos programot indíthassunk olyan nőknek, akiknek el kellett menekülniük valamilyen kapcsolatból vagy családból.

Tervezel újabb kötetet?

A munkahelyemen értelemszerűen rengeteg történetet hallok bántalmazott nőktől, és egy ideig foglalkoztam a prostitúció áldozataival is. Úgy érzem, erről a témáról szívesen írnék, de közben felvetődött bennem az is, hogy nem szeretnék az az író lenni, aki mindig traumairodalmat csinál. Sirokai Mátyással és Gondos Máriával, a szerkesztőimmel beszélgetve oldódott fel bennem ez a dilemma, mikor Mária, „Tücsök” azt mondta, mindenki arról ír, amiben napközben benne van. Márpedig én napi nyolc órát ezzel foglalkozom, ezt ismerem.

Ha az olvasóközönség azt mondja majd, Vörös Anna mindig tragikus sorsokról ír, hát, el tudom fogadni. Néhány novella már megszületett, de egyelőre még csak próbálgatom a témát.

Amikor tavaly év végén átadtuk neked a Fidelio elismerését, a szerkesztőségben meséltél nekünk a csuklódon található tetoválásról és a jelentőségéről.

Egyiptomban a kopt keresztény közösségeknél a keresztelő része, hogy a gyerekek csuklójára forró szénnel felrajzolnak egy keresztet. Ez a hagyomány a régmúltra nyúlik vissza, az iszlám térhódításának idejére, amikor rengeteg kiskorút elhurcoltak, és muszlimnak neveltek. A tetoválás azért került rájuk, hogy még ha el is rabolják őket, mindig emlékeztesse őket, hogy nekik nem az az igazi családjuk és vallásuk. Ezt a tradíciót a mai napig őrzik Egyiptomban, minden kopt keresztény közösségben. Én magam is vallásos, hívő keresztény vagyok, és amikor ott dolgoztam önkéntesként egy keresztény hátterű klinikán, a munkatársaimmal sokat beszélgettünk a hitről. Egy alkalommal elvittek a templomukba, és rögtön megtetszett ez a hagyomány, hogy milyen mélyen gyökerezik az identitásukban.

Magamtól nem mertem kérni, mert ennek azért súlya van, hogy egyáltalán méltó vagyok-e rá, hogy részesüljek ebben, de végül ők ajánlották fel. Úgy éreztem, a hitem megérett arra, hogy egész életemen át a csuklómon hordjam. Kairóban, egy templom előtt, nem éppen a leghigiénikusabb körülmények között, de végül megcsinálták nekem is.

Vörös Anna (Fotó/Forrás: Kovács Bence)

Huszonnégy éves voltál ekkor. Az ember ennyi idősen még sokat változhat. Volt olyan pont az életedben, amikor rá kellett nézned, hogy emlékeztessen arra, mi a te utad?

A vallás mélyen áthatja a gondolkodásom, a személyiségem meghatározó része, nem volt még olyan, hogy az Istenbe vetett hitem hosszú távon megingott volna. Persze, előfordult, hogy haragudtam rá, de sohasem fordultam el tőle. Ez is egy olyan kapcsolat, amibe belefér, hogy időnként nem értjük meg egymást, megharagszunk a másikra, de mindent meg lehet beszélni.

Még Istenhez is pszichológusként fordulsz?

Persze. A pszichológiának köszönhetően tudom, hogy minden kapcsolat attól élő, ha megengedünk magunknak mindenfajta érzést a másik iránt. Az elmúlt években egyébként nemigen pillantottam rá a keresztre, és néhány hónappal ezelőtt, szinte véletlenül, ismét felfedeztem. Valahogy új tekintettel tudtam szemlélni, szó szerint rácsodálkoztam. Csak nézegettem, és örültem neki: milyen jó, hogy itt vagy.

Fejléckép: Vörös Anna (Fotó/Forrás: A szerző engedélyével)