Második gyerekként a szigorú és széthulló családi környezetből egyenes út vezetett a Hadmérnöki Intézetbe, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra. Az itt töltött időszakban zárkózottá és komorrá vált, ez később egész életében jellemző volt rá.

„Mennél többet iszom, annál erősebben érzem, azért is iszom, mert ezt az érzést, a szenvedést keresem. Nem vigadni akarok én, csak ezt a fájdalmat érezni... iszom, mert nagyon akarok szenvedni.” – mondta egyszer.

A szakmai sikerek azonban ennek ellenére nem kerülték el, 1841-ben tisztté avatták, 1843-ban pedig az intézetből kikerülve mérnökhadnagy lett.

A siker hatására lemondott a mérnökhadnagyi állásról és teljesen az írás irányába fordult. Inspirációt elsősorban romantikus olvasmányai jelentettek számára, de egyre romló életkörülményei is témát szolgáltattak. Ebben a közegben született meg 1845-ben a Szegény emberek, amely a kor ismert kritikusa, Belinszkij közbenjárásával aratott sikert.

A népszerűség mámorában adta ki Dosztojevszkij A hasonmást, ez azonban már nem érdekelte a közvéleményt, sőt saját írótársai is ellene fordultak – többek között Turgenyev és Nyekraszov is éles kritikával illette.

A támadások visszavetették a lelkesedését, és bár továbbra is írt, műveinek minősége messze elmaradt a korábbiaktól. Belefogott azonban első nagyregényébe, a Nyetocska Nyezvanovába, ez a mű csak töredékekben maradt fenn.

Bár a művészetnek élt, politikai nézeteit sosem titkolta, nyíltan az I. Miklós vezette rezsim és az értelmiség ellen fordult. Csatlakozott egy titkos szerveződéshez, amely a cenzúrát kijátszva igyekezett egy olyan nyomdát létrehozni, ahol politikai röpiratokat nyomhatnak. A terv azonban soha nem valósulhatott meg, mert a rendőrség 1849 tavaszán lecsapott a bandára és Dosztojevszkijt letartóztatták.

Az író a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába került, december 22-én pedig halálra ítélték. Az utolsó pillanatban – amikor már az oszlophoz kötözve várta a kivégzést – négy év száműzetésre és kényszermunkára módosították az ítéletet. Később úgy emlékezett arra a pillanatra, hogy

Omszkban a legnehezebb munkákat kapta, és az önostorozásra hajlamos Dosztojevszkij már-már hinni kezdett saját bűnösségében, közben pedig folyamatosan figyelt: megfigyelte az embereket, a környezetét, élményanyagot gyűjtött.

II. Sándor cár trónra lépésével ismét feléledt benne a remény, hogy visszatérhet az irodalmi életbe, erre 1858-tól – amikor visszakapta rangját és nemesi jogait – minden esélye megvolt. Bátyja, Mihail engedélyt kapott a Vremja (Idő) nevű folyóirat kiadására, ez függetlenséget is adott Fjodor Mihajlovicsnak. A vállalkozás sikeres lett.

1862 már Nyugat-Európában találta az írót, aki a Téli jegyzetekben írta meg élményeit és csalódásait. A várt siker azonban elmaradt, ráadásul ismét összetűzésbe került a kormánypártiakkal. A kiéleződő sajtóvita hamarosan személyeskedésbe csapott át, Dosztojevszkij pedig elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől, valamint azoktól, akik az irodalomtól közvetlen hasznot várnak. Ez az élmény ihlette a Megalázottak és megszomorítottak című regényét, valamint a Feljegyzések a holtak házábólt. Utóbbit még az író nagy kritikusaként ismert Tolsztoj is méltatta. Barátjának, Fjodor Sztráhovnak így írt a műről: „A napokban gyöngélkedtem és elolvastam a »Holtak házá«-t. Puskint is beleértve,

Nem a hangnem, hanem a szempont bámulatos-őszinte, természetes és keresztény. Jó, tanulságos könyv.

Annyira élveztem tegnap egész nap, mint már régen nem élveztem. Ha találkozik Dosztojevszkijjel, mondja meg neki, hogy szeretem.”

A népszerűséget azonban Dosztojevszkij nem élvezhette sokáig, a cári kormányzat lecsapott a Vremjára. Bár a testvérek a bukás után indítottak egy új lapot, hanyag színvonala miatt a folyóirat nem lett népszerű, Fjodor Mihajlovics pedig újra adósságba verte magát.

Ebben az időben belement egy gyötrelmes szerelmi kapcsolatba is, Apollinarija Prokofjevna Szuszlova alakja később A játékos, az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek nőalakjaiban éledt újjá.

Dosztojevszkijt ráadásul nyomasztotta A játékos megírása is, melyet egy Sztellovszkij nevű uzsorás kiadó megbízásából kellett megírnia, mindössze 25 nap alatt. A kényszermunka viszont meghozta Dosztojevszkijnek a szerelmet egy gyorsírónő, Anna Grigorjevna Sznyitkina személyében, aki amellett, hogy biztos pontot jelentett a férfi életében, elkezdte rendszerezni a vázlatokat, feljegyzéseket, kéziratokat is. A nő a költözésre is rávette az írót, négy évet töltöttek külföldön, végül Dosztojevszkij az elhatalmasodó honvágya, valamint pár hónapos lánya elvesztése miatt tért vissza Szentpétervárra.

Ahogyan az eddigi tapasztalataiból, ebből az utazásból és élményanyagból is regény formálódott, a lezüllő Európa és fellendülő Oroszország eszméjébe kapaszkodva írta meg A félkegyelműt „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről. A kritika ehhez a műhöz is elutasítóan állt hozzá.

Dosztojevszkij azonban bizonyítani akart, a ’60-as évek végén belekezdett egy monumentális regényciklus kidolgozásába. Végül ebből három különálló mű született, az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek.

Az ebből a hitből életre hívott A Napló váratlan sikert hozott, Dosztojevszkijt pedig újra az irodalmi körökbe emelte.

Utolsó éveiben is keményen dolgozott, az írás mellett eseményekre, felolvasóestekre járt. Utolsó fellépése a moszkvai Puskin-szobor avatási beszéde volt, amelyben kiált az orosz irodalom nagysága mellett az európaival szemben.

1881. február 9-én hunyt el tüdőtágulatban, sírkövén A Karamazov testvérekből vett sorok (melyek eredetileg János evangéliumából származnak) olvashatók:

Dosztojevszkij önmagát realista írónak tartotta, ars poeticája is ez volt: „Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert”. Ugyanakkor ábrázolásmódja szakít a realista szemlélettel, nincs fejlődésrajz, inkább a lélekábrázolásra terelődik a hangsúly. A lelki vívódás ilyesfajta ábrázolásával az író új műfajt teremtett: a filozofikus-ideológiai regény új típusát.

Fejléckép: Dosztojevszkij (fotó: Hulton Archive / Getty Images Hungary)