Rózsa Miklós csellóversenye 1967–69 között készült az Egyesült Államokban élő honfitárs, Starker János számára, egy olyan időszakban, amikor a zeneszerző szinte teljesen kivonta magát a hollywoodi filmgyártásból. Legutolsó nagyobb filmes munkái az El Cid (1961) és a Szodoma és Gomora (1962) voltak, amik után az MGM nem hosszabbította meg a szerződését. „Úgy jöttem el, hogy senki sem búcsúzott el tőlem, és egy köszönömöt sem kaptam” – írta. (Még egy megrendelésnek eleget tett külső munkatársként egy évvel később. Richard Burton és Elizabeth Taylor egyik közös filmjéhez, a The VIP’s-hez írt zenét.)
Hasonlóan Hegedűversenyéhez, a Zongoraversenyéhez, illetve a Sinfonia Concertante című kettősversenyéhez, a Csellóverseny a koncertterem számára komponáló Rózsa egyik legerősebb darabja. Ezekben az években a komponista visszatért egyfajta magyaros stílushoz, elég ha csak a Notturno Ungherese című alkotását tekintjük, amelyet Ormándy Jenő mutatott be.
1966-ban egy New York-i hangverseny után az akkor negyvenes éveiben járó Starker János kereste meg a zeneszerzőt.
„Miért nem ír nekem egy csellóversenyt?”, kérdezte egyszerűen.
Ez márciusban történt, szeptemberben pedig a hangszeres művész rövid üzenetben nyomatékosította a kérést. „Ideje már, hogy megtanuljak és eljátsszak egy Rózsa-concertót, mit szól hozzá? Remélem, találkozunk Chicagóban.”
Rózsa a szerelem 1967-es nyarát komponálással töltötte Olaszországban, a következő évre el is készült az alkotás. Az opusz 32. jelzéssel ellátott darabot 1969. október 6-án mutatták be Berlinben, első amerikai előadására pedig Michiganben, 1970-ben került sor.
A Csellóversenyről szóló kritikák vegyesek voltak, igaz. ennek oka abban is keresendő, hogy Rózsát mindig is hollywoodi zeneszerzőként bélyegezték meg. Még Starker szólójával együtt is, ez a darab nem több, mint kedves – írta a Chicago Tribune. Az egyik detroiti lap kritikusa alázatosabban fogalmazott: „Nincs ebben a concertóban semmi könnyűség, például modern kifejezésmódú, de semmiképpen sem avantgárd. Melankólia és frusztráció érződik belőle.”
Sokkal többet jelentenek a darab történetének felvázolásában Starker és Rózsa visszaemlékezései.
Rózsa olyan zeneszerző volt, aki hallgatott arra, akinek komponált
– emlékezett vissza a csellista. – „Szóval sok részt elhagyott, átdolgozott, megkettőzött és elhagyott oktávokat, a concerto első változata hosszabb is volt. Gond nélkül hajlandó volt ilyesmire, erre nevelte a filmes szakma.”
Egyik, dátum nélküli levelében Starker például változásokat javasol: „Néhány egyszerűsítésre van szükség, a vonókezelés és az akkordozás miatt. Semmi lényeges, cellistic. A munka viszont jó és kemény. Kitűnő hajózásra számítok és erős fogadtatásra.”
A Starker Jánossal közös munka eredménye Rózsa Miklós legvirtuózabb csellóra írt műve. Az első tétel ötletektől gazdag, mívesen kidolgozott zene virtuóz kadenciával, a második Lento-tétel viszont afféle noktürn-zene, night music, amelyet a hatodik percben a zenekar kétségbeesett sikolya vág kétfelé. A záró Allegro vivo hatalmas elánnal szalad a finálé felé, viszont inkább apróbb frázisokból építkezik. Rózsa concertója egy profi munkája, aki a 20. század egyik legnagyobb filmzeneszerzőjeként, a hatvanadik születésnapját is azzal töltötte, hogy meghaladja saját magát. „Szikár, szigorú mű, egy józan továbblépés a mindent átható líraiságtól, amely a zeneszerző legtöbb zenekari művét jellemzi” – mondta a versenyműről az egyik kiváló interpretátora, David Wishart.
Hallgassa meg Rózsa Csellóversenyét Szabó Ildikó szólójával! A Concerto Budapestet Héja Domonkos vezényli. Elhangzott a Pesti Vigadóban 2019. április 12-én.
Források: Rózsa Miklós Kettős élet című önéletrajza, Jonathan Ruck doktori disszertációja, illetve a Grammophone egyik kritikája.