Ismerős? Elhangzik a szünet előtt a versenymű, és miután a szólista megköszönte a tapsot, és befáradt a színfalak mögé, a közönség veszettül tapsol és éljenez, egészen addig, míg a muzsikus újra és újra elő nem bukkan, és hozzá nem lát ráadást adni.
Hogy honnan ered a ráadás szokása, ahhoz a barokkig kell visszanyúlnunk. Az „encore” egyik legkorábbi említését a Spectator című magazin 1712 februári számában találjuk, amelyben – a Grove enciklopédia szerint – a szerző szarkasztikusan ezt írja:
Észrevettem, hogy szokássá vált, hogy valahányszor egy úriembernek tetszésére szolgált a dal, és azt kiabálja, „ráadást”, vagy „altro volto”, az előadónak el kell énekelnie ez az egészet, újra.
Néhány évtizeddel később pedig a nagy angol költő, Alexander Pope szatirikus eposza számol be a szokásról. A Dunciad számunkra érdekes sorpárja így hangzik:
One Trill shall harmonize joy, grief, and rage,
Wake the dull Church, and lull the ranting Stage;
To the same notes thy sons shall hum, or snore,
And all thy yawning daughters cry encore.
Hogy hallani akarjuk még egyszer, ami tetszett, olyan régi jelenség, mint maga a koncertkultúra. Az angolok a francia ’encore’ (újra) szót használják, a franciák viszont ezt kiabálják: ’bis’ (kétszer). Händel Vízizenéjének premierjén György királynak annyira tetszett a mű, hogy rögtön intézkedett, hogy játsszák el háromszor egyes részleteit. Amikor Haydn bemutatta a Teremtés című oratóriumát, külön írásos megjegyzéssel fordult a közönséghez, kérve, hogy bármennyire is tetszik a hallgatóknak a zene, ne tapsolják vissza a számokat, megőrizve ezzel a mű egységét.
A romantika korában, a szólózongora koncert műfajának kialakulásával egyre gyakoribb lettek a ráadások és a közönségkérések, annyira, hogy ’encore’-t adni egyenesen kötelező volt. A szellemességéről ismert lengyel, Vladimir Pachmann (1848-1933) ebben a műfajban is kitűnt a többiek közül. Miután a közönség vadul tapsolt az egyik számnak, Pachmann hozzájuk fordulva kijelentette: „Nem, nem! Nem értenek semmihez. Borzasztóan játszottam a művet, szóval most előadom még egyszer.”
Két nemzedékkel később Vladimir Horowitz megőrjítette közönségét saját átirataival, variációival, amelyeket előszeretettel játszott ráadásként.
Feldolgozott amerikai hazafias dalokat, Bizet Carmenjét, Liszt II. magyar rapszódiáját, ezeket máig játsszák olyan virtuóz zongoraművészek, mint Yuja Wang.
A koncertszervezőket és az operaigazgatókat sokszor megőrjítette, hogy a közönség állandóan ráadást kér, még inkább, hogy az előadó sem volt rest kiszolgálni hallgatói vélt vagy valós igényét. „Néhány taps, és a művész már újra a színpadon van” – panaszkodott a karmester Isidore Godfrey.
A 20. század elején az operaelőadások gördülékenyebb levezénylése érdekében a Metropolitan Opera kénytelen volt tiltással élni:
A RÁADÁS HATÁROZOTTAN TILOS!!!
– hirdette egy nagybetűs felirat. Kivétel persze akad. Amikor 2014-ben Javier Camarena a társulattal, Rossini Hamupipőke című operájában elénekelte Ramiro herceg áriáját („Si, ritrovarla io giuro”), olyan heves és hosszú taps fogadta, hogy Peter Gelb főigazgató személyesen adott engedélyt arra, hogy Camarena ráadást adjon. Az énekes így csatlakozott Luciano Pavarottihoz és Juan Diego Flórezhez, a két énekeshez, akik 1942 óta ráadást adtak az épületben.
Arra is vigyázni kell, milyen ráadással készül a zenekar vagy előadóművész. Amikor 2012-ben Elliot Carter elhunyt, néhány héttel később Pierre-Laurent Aimard jó érzékkel választotta az amerikai zeneszerző Fratribute című darabját ráadásnak a Carnegie Hallban. Amikor Gidon Kremer 2010-ben a Müpában járt, egy kortárs művet adott ráadásként, de nem konferálta be a számot, és anélkül ment haza, hogy bárki tudta volna, mit játszott.
Ha a koncert hangulata megengedi, a ráadás lehet vidám. Két éve a Kaposfest első napján Leroy Anderson The Type Writer című alkotása szólalt meg a taps után, igen, ebben egy írógépet kísér a zenekar.
Majdnem csúnyán járt viszont Esa-Pekka Salonen, aki 1997. augusztus 31-én a BBC Proms fesztiválon vezényelt. Aznap reggel a hírek Diana hercegnő tragikus halálával voltak tele, Nagy-Britannia gyászba borult. Kis híján elmaradt a koncert, végül a főszervező úgy döntött, tartsák meg. Felhívta Salonent, akitől ezt is megkérdezte.
„Csak hogy biztosra menjünk… Tervezett ráadást?”
„Nos, igen” – nevetett szomorkásan a karmester. – „A Cirkusz-polkát.”
A ráadás nem kötelező elem, hanem az, ami mindig is volt: a siker jele. Amikor áprilisban Eric Whitacre kórusával a Zeneakadémián adott koncertet, meglepte, hogy a magyar közönség mennyire igényli a ráadást. Nem készültek újabb darabbal, az egyiket adták elő újra. „Tanultam a dologból!” – mondta nevetve beszélgetésünkben. – „Ha legközelebb jövünk, legalább annyi ráadást hozunk, amennyi maga a koncertprogram.”
Kapcsolódó
Mit tud Eric Whitacre, amit senki más?
Talán soha nem láttam annyi fiatalt a Zeneakadémián, mint pénteken este. Aki ezért felelős, Eric Whitacre zeneszerző és karvezető azt mondja, lehet, hogy a közösségi média a titka. De lehet, hogy a szívébe talál a dolgoknak.
Vannak, akik valóban így jártak. Jevgenyij Kiszin legendás, 1997-es szólóestjén hét ráadást játszott a Royal Albert Hallban.
Michael Ponti kilencet 1972-es New York-i debütálása alkalmával, mert a közönség egyszerűen nem hagyta távozni. Amikor Yuja Wang debütált a Carnegie Hallban, 2013-ban, öt ráadást adott. Hilary Hahn még lemezt is készített a ráadásdarabjaiból (In 27 Pieces címmel), amelyet Grammy-díjra jelöltek. „A ráadásnak össze kell foglalnia a közönség élményét, amelyet [a hivatalos műsorprogram darabjával] szerzett” – vélekedik a hegedűművész.
Ebből következik az is, hogy gyakran a ráadás hiánya lehet a siker jele: egy átütő erejű Mahler-szimfónia után ne várjunk a zenekartól Magyar táncokat, ahogy egy Ring-előadáson sem fogja megismételni a zenekar A walkürök lovaglását.
Persze azt is érezni kell, amikor a közönség nem igazán igényel ráadást. Van egy régi történet egy brit tenorról, aki Bécsben lépett fel egy dalesten. Az első műsorszám után lármás közönség harsogta: „Bis! Bis!” A tenor pedig engedelmesen megismételte a dalt. Ezt is zajos „Bis! Bis!” fogadta. A tenor mosolygott, mézesmázos arccal meghajolt. Elénekelte a nyitó dalt harmadszor is. Micsoda megtiszteltetés! – gondolhatta. Ráadásul pont Bécsben éri ilyen siker. „Meine Damen und Herren” – mondta. – „Köszönöm a tapsot, de folytathatnám a szólóestet a következő darabbal?”
„Nein!” – szólt egy hang. – „Nem, amíg el nem énekli az elsőt rendesen.”
A cikk a Koktélparti sorozat része.
Válogasson érdekes cikkeink közül itt!
A fejlécképen Gustavo Dudamel, a fotó forrása: Fidelio Arts. Felhasznált források: New York Times, WQXR, Grammophone.