Nemrég jelent meg Operette című albuma, amelynek műsorából több koncertet is adott a közelmúltban. Máshogy reagál a közönség, amikor operettet énekel, mint amikor operát?

Egy élő előadásnak mindig fontos része a közönség, egy operettkoncert esetén pedig különösen így van, hiszen ezeknél a daraboknál az előadó gyakran lép velük interakcióba. A legutóbbi operettes koncertemen is azt éreztem, hogy a nézők rendkívül aktívan figyelnek, és részt vesznek az eseményekben, mertek tapsolni, hangosan nevetni. Közösen hoztuk létre a koncertet.

úgy énekelnie, mint egy operaénekesnek, ugyanakkor táncolnia, színészkednie, improvizálnia is. Olyan frappánsan kell reagálni a kollégákra, mintha prózai színházban lennénk, és persze időnként ki kell szólni a közönséghez, például amikor parodisztikus részek következnek.

A lemez kapcsán több helyen beszélt arról, hogy a családja nagyon szerette az operettet, ezért már gyermekkorában az élete részévé vált. Ma viszont egészen máshogy – általában jóval kevésbé – van jelen a mindennapjainkban. Mit gondol, a közönségnek is újra fel kell fedeznie a műfajt?

Igen, de ez sok okra visszavezethető. A klasszikus zene egészében egyre kevésbé van jelen a hétköznapi életünkben és a gyermekeink oktatásában. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek tanuljanak hangszeren játszani, képesek legyenek közösen létrehozni valami szépet, együtt muzsikálni. Maga a hangszeres játék szóban is benne van, hogy olyasmiről van szó, amit szeretünk, ami örömet okoz. Ilyenkor a lelkünk is megnyílik egymás felé. Fontos az élő klasszikus zenei élmény,

amelyek egy kicsit kicsalogatják őket az otthoni képernyők, a számítógép, a televízió és a telefon világából, és lehetővé teszik, hogy igazi, hús-vér emberekkel találkozzanak. Az operett pedig manapság különösen sokat segíthet, amikor annyi félelem és rossz érzés van a szívünkben. Szükségünk van a lelki táplálékra, hogy visszanyerjük az erőnket. Ezeket a műveket játszották a világháborúk alatt is, mert képesek arra, hogy egy pillanatra minden mást elfeledtessenek velünk, és átadhassuk magunkat a könnyedségüknek, vidámságuknak, szépségüknek.

Diana Damrau (Fotó/Forrás: Jiyang Chen / Müpa)

Azt is többször említette, hogy az operettben milyen sokféle érzelem jelenik meg: az öröm és szépség mellett az irónia és a társadalomkritika is. Sokszor úgy érzem, hogy az irónia elsősorban ránk, nézőkre irányul: nevetünk azon, mennyire vágyakozunk a boldogság után.

Így van: mindannyian szeretnénk, ha szeretnének minket. A kommunikáció pedig gyakran problémás, erről egész könyvek születtek, mint például a Büszkeség és balítélet. A színpadon magunkhoz hasonló embereket láthatunk, ahogyan küzdenek a szerelemért, és keresik a lelki békéjüket. A történetek persze sohasem feketék vagy fehérek, annál sokkal rétegzettebbek. És persze az operett nem veszi magát túl komolyan. Nekünk is így kellene tennünk, egy kicsit nevetni magunkon. Fontos, hogy képesek legyünk reflektálni a saját helyzetünkre, hogy más nézőpontból is rálássunk, mert sokszor az segíthet előrébb lépnünk. Az albumomon arra is törekedtem, hogy megmutassam a női lét különböző alakjait. Az operett mindhárom centruma – Berlin, Párizs és Bécs – a nőiségnek egészen változatos lehetőségeit mutatja meg. Ezek a nők harcolnak a szerelmükért, sokszor trükkökkel, játszmákkal, és ravaszul megszerzik maguknak, amit akarnak.

Szilveszterkor megnéztem a Bajor Állami Opera Denevér-produkcióját, amelyben Rosalinda szerepében debütált. Az előadás annyira kiemelte, milyen sok hazugság között élik az emberek az életüket, hogy az az érzésem támadt: az elnyerhető boldogság is csak illúzió.

Ennek a lehetősége mindig fennáll. Bármikor boldogok lehetünk, ha hálásak vagyunk azért, amit kaptunk, látjuk a dolgokat a maguk valóságában, és igyekszünk őket jobbá tenni. De erre csak a saját magunk esetében lehetünk képesek, nem mondhatod meg másoknak, hogyan éljék az életüket. Mindenkit olyannak kell elfogadnunk, amilyen. A denevér egészen különleges darab, mert ha csak a zenét hallgatja az ember, úgy tűnik, minden csupa pezsgő és mulatság. Ha viszont a felszín alá nézünk, sok keserűséget és küzdelmet látunk: a szereplők harcolnak a céljaikért. Úgy gondolom, Adél a legboldogabb a darabban. Mindenkit felhasznál, hogy elérje, amit akar, és színésznő lehessen, és bár kijátssza a többieket, senkit nem bánt meg igazán. A többiek esetében más a helyzet, Dr. Falke például sok keserűséget okoz azzal, ahogyan tréfát űz Eisensteinből, és felhasználja ehhez Rosalindát is. Aki ugyancsak nem túl boldog a férjével, és a célja – akárcsak a Grófnénak a Figaro házasságában –, hogy megmutassa neki, milyen nő is ő igazából, és amaz mekkora hibát vétett. Nem tudjuk, ők ketten később egymásra találnak-e, talán a kalandjaik csak erre az egyetlen éjszakára szóltak. Mindenesetre ráfognak mindent a pezsgőre.

Diana Damrau (Fotó/Forrás: Simon Fowler / Müpa)

Az előadás egy részét különösen élveztem: amikor magyarul kellett beszélnie, illetve énekelnie.

Tudom, maradt valamennyi akcentusom, de nagyon igyekeztem! (nevet)

Nagyszerű volt, úgy éreztem magam, mintha ezek a poénok kifejezetten nekem szólnának, hisznek nyilván jobban értettem őket, mint aki nem beszél magyarul.

A müncheni opera énekkarában dolgozik egy magyar énekes, ő segített nekem azoknál a kis kiszólásoknál, illetve a Csárdás ismétlését is magyarul énekeltem. Nagyon élveztem, még ha nem is volt könnyű, tudom, hogy még dolgoznom kell a kiejtésemen.

Így tehát egy kicsit már be is kapcsolódott a magyar operettjátszásba, ami igen gazdag tradícióval rendelkezik. Ennek tudatában hogyan néz elébe a közelgő, budapesti koncertjének?

Nagyon izgatott vagyok, tudom, mennyire szeretik Magyarországon az operettet, és milyen szervesen kapcsolódtak be a műfaj történetébe – ezt a darabokban gyakran szereplő csárdásokból is látjuk.

Biztosan nagyszerű élmény lesz Budapesten megszólaltatni ezeket a csodás darabokat. Nagyon várom azt is, hogy egy magyar zenekarral énekelhessek operettet, hiszen önöknek is megvan a maguk tradíciója. Előző nap még egy hosszú próbára is sor kerül, biztosan inspiráljuk majd egymást.

Diana Damrau (Fotó/Forrás: Jiyang Chen / Müpa)

Az utóbbi időben sokat változott a repertoárja, a tipikus koloratúrszerepek mellé számos másfajta zene is került. Minek köszönhető ez? A hangjából, a személyiségéből következik, vagy így tudnak az előadott művek érdekesek maradni az ön számára?

Mindig érdekesnek tartom, amit csinálok, a pályám egy igazi utazás. Kíváncsi ember vagyok, szeretek tanulni, más kultúrákat megismerni, és a zenében mélyebben elmerülni. Persze, a test és a hang is szerepet játszik a változásokban, hiszen most már az ötvenes éveim elején járok. A személyiség is folyton alakul, és azt gondolom, a pandémia mindannyiunkban mély nyomot hagyott.

Úgyhogy elhagytam a drámai koloratúr repertoár dühös, őrült nőalakjait – még ha néhány ária erejéig azért időnként bele is bújok a bőrükbe. Fontosabbá vált, hogy visszatérjek a gyökereimhez, és hogy valami olyasmit nyújtsak az embereknek, ami megérinti a szívüket. Ezért készítettem a karácsonyi lemezem is, dalokat és egyházi zenét akartam énekelni. Az volt a célom, hogy megmutassam, mit jelent számunkra a karácsony, a gyerekkor és a család, a saját lényünk középpontja és forrása. Az ünnep reményét, örömét, szeretetét akartam átadni. Az operettalbum ötletét pedig egy barátom adta, de aztán egy különleges élmény is megerősítette a szándékomat. Egy másik, egyébként nem zenészként dolgozó barátom házában próbáltam a darabokat, ő pedig egyszer csak bejött a szobába, leült, és ahogy hallgatta a zenét, elkezdett sírni, annyira megérintették ezek a dallamok. Akkor azt gondoltam, tényleg lemezt kell készítenem, meg kell mutatnom ezeket a műveket az embereknek. A pályám elején énekeltem operettet is, úgyhogy ez is egyfajta visszatérés, és ahogy már beszéltünk róla, segít a közönséggel is kapcsolatba lépni. Azért élünk ezen a bolygón, hogy valahogyan jobbá tegyük mások életét. Saját magunkon is így tudunk csak segíteni.

Fejléckép: Diana Damrau (fotó/forrás: Jiyang Chen / Müpa)