A klasszikus modernség az emberiség kultúrtörténetének egyik legizgalmasabb időszaka, az ekkor keletkezett művek tanúsága szerint
az alkotók pontosan látták, hogy egy világrend pusztulásának tanúi, amelyre némi nosztalgiával, ám a tehetetlenség teljes tudatában tekintettek vissza.
Ez a nézőpont a legtöbb művészeti ágban megjelent, a zenében legtökéletesebb példája Gustav Mahler életműve, amelynek egésze „egy nagy gyászinduló”, ahogy a szerző egyik kiváló hazai interpretátora egyszer megfogalmazta. Érdekes jellemző azonban, hogy maga a nagy újító Arnold Schönberg is írt korai korszakában olyan darabot, amelyben számba veszi és összegzi a megelőző korszak zenei gondolatait és vívmányait. Mielőtt megreformálta volna a muzsika világát, betetőzte mindazt, ami addig létezett.
Irreális vállalkozás, mondhatjuk, a Gurre-dalok hatalmas apparátusából kifolyólag igen ritkán hallható, olyan érzést kelt, mintha a zeneszerző a lehetetlenig akart volna elmenni, addig a pontig, ahol a darab már szinte túlnő a kézben tartható kereteken, és ezzel egyszersmind önnön pusztulásához asszisztál. Érdekes módon a mű felépítése is ezt a folyamatot festi le, az első rész még nagyjából koherensen mutatja be Waldemar király és Tove szerelmi történetét, majd a lány halálát – emiatt szokták a művet Wagner Trisztán és Izoldájával párhuzamba állítani, de a komponista más műveinek nyomai is felfedezhetők benne, akárcsak természetesen Mahler zenei világa is. A rövid köztes szakasz után, a harmadik rész elátkozott lovasainak jeleneteiben azonban a cselekmény egyre inkább széthullik, a szövegre túlburjánzó képek nehezednek, a valaha létezett, egységes és leírható világ a végéhez közelít.
Nánási Henrik (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
A Magyar Állami Operaház elképesztő erőforrásokat mozgósított ennek a nem mindennapi műnek az előadásához. Óriási zenekar foglalt helyet a színpadon, a kórus kétoldalt a páholyokban, ami ugyan nem könnyítette meg a dolgukat, ám
hátborzongató élményt jelentett, amikor a fejünk fölött először szólalt meg a férfikar.
A gomolygó, dús, sokszínű hangzást hallgatva az az érzésünk lehetett, mintha a műhöz még ez a terem se lenne elég nagy, olyan felfoghatatlan hangáradatot produkáltak Nánási Henrik pálcája alatt az – egyébként lenyűgöző erővel muzsikáló – együttesek.
Mindehhez társultak a kiváló énekesek, elsősorban a hazai Wagner-előadások oszlopos tagjai. Kovácsházi István stabil és teherbíró hangjával nemcsak a király gyöngéd érzelmeit, de egeket ostromló fájdalmát is hitelesen szólaltatta meg. Szabóki Tünde a rá jellemző könnyedséggel és frissességgel festette a természetben és szerelmében feloldódó Tovét. Schöck Atalának jutott az a roppant izgalmas feladat, hogy a racionalitás világából az irracionalitásba kalauzolja a hallgatóságot, varázslatos mezzoszopránjáról készséggel elhihettük, hogy egy emberen túli világból szól. Haja Zsolt, mint oly sokszor, ezúttal is keresetlenül egyszerű humanitásával nyűgözött le, Ujvári Gergely pedig újabb izgalmas karakteralakítással bizonyította, milyen sokoldalú művészt tisztelhetünk a személyében. A Narrátor szerepében Gulyás Dénest hallhattuk, aki precíz szövegmondással, mégis nagy átéléssel vezette el a hallgatóságot a darab csúcspontjáig.
A Gurre-dalok előadógárdája (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
A művészi vállalás rendkívülisége mellett szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatunk annak, hogy épp a Gurre-dalok szólalt meg a Magyar Állami Operaháznak az Erkel Színháztól vett hivatalos búcsúján. Mert bár az sem elhanyagolható, hogy az intézmény történetében a játszóhely hetvenöt éven át töltött be fontos szerepet,
nem jelent-e ennél is többet, hogy immár hivatalossá vált, nem lehet ekkora nézőközönség előtt operát játszani,
csak a szórakoztató műfajok tarthatnak számot estéről estére több ezer fős érdeklődésre? Ahogy Schönberg idejében, sokan ma is egy régi világ eltűnésére figyelmeztetnek, annak az európainak vagy nyugatinak nevezett műveltségnek a pusztulására – és mindannak, ami vele jár –, amelynek épp az opera műfaja jelentette az egyik csúcsát. Nem voltunk-e mi is hasonlatosak Schönberghez, aki még felmutatta, mit veszítünk el, amikor elmentünk erre az irreálisan nagy léptékű, kétórányi koncentrált figyelmet igénylő előadásra, hogy még egyszer megnézzük, mire volt képes a kultúránk? A Gurre-dalok végét őrjöngő siker fogadta, ami a produkció egyértelműen magas színvonala mellett kétségkívül az alkalomnak is szólt, legyen az akár egy szeretett helyszín elvesztése, de talán több is, búcsú attól a világtól, ahol egy este kétezer ember akarja Arnold Schönberg zenéjét hallgatni.
Fejléckép: Kovácsházi István (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
