Ha az ember elkezdi Beethoven zongoraműveit hallgatni, egy idő után belefut néhány olyan darabba, amelyben kihallani valami jazzes, swinges ízt. Az opus 111-es c-moll szonáta némely szakasza egészen olyan, mintha Beethoven boogie woogie-t vagy ragtime-ot szeretett volna írni. Hasonlíthatjuk Scott Joplinhoz, csakhogy ő mintegy hetven évvel később élt.

Természetesen őrültség lenne azzal érvelni (pedig néhányan megtették), hogy Beethoven azért fedezte fel ezeket a szinkópás ritmusokat, mert fekete volt. (Hogy miről szól az elmélet, miszerint a zeneszerző afrikai felmenőkkel rendelkezik, az legyen egy másik cikk tárgya.) A jelenség „zeneibb” és valószínűbb megközelítése inkább azt sugallja, hogy Beethoven puszta invencióval jutott el olyan ritmusokhoz, amelyek majd mintegy száz év múlva, az afrikai spirituálék és a fekete jazz közvetítésével jutnak el a nyugati zenébe.

De hogy miről is van szó, ahhoz hallgassunk meg néhány példát. Elsőként Claudio Arrau előadásában az opus 111-es c-moll szonátát. Ebben 15:30-tól kezdődnek az izgalmak, ez a zene akár egy Buster Keaton-burleszk aláfestő zenéje is lehetne.

Arrau előadása viszont nem a jazz felől közelít Beethovenhez. (Miért is közelítene onnan?) John Ogdon előadása jóval szemléletesebb. Hallgassuk meg ugyanezt az ő játékával!

Ennyire direkten nem, de más művekben is fellelhető az a karakter, amely a mai fülnek inkább bugisnak hat, mint bécsi klasszikusnak. A Diabelli-variációkban például ezt az izgalmas basszusszólamot halljuk.

Az op. 126-os Bagatellekben, az op. 132-es vonósnégyes zárótételében, az op. 131-es vonósnégyes ötödik tételében és az op. 135-ös vonósnégyes Scherzójában is érdemes ritmikai képletekre bukkanunk.

Giovanni Bietti, az Ascoltare Beethoven c. könyv szerzője tudni véli, hogyan kerültek jazzes elemek a komponista zenéjébe. Beethoven 1803-ban felkérést kapott néhány skót népdal feldolgozására, de a munkát csak 1810-ben tudta elkezdeni. Az azt követő 10-12 évben azonban mintegy 170 feldolgozást készített skót, ír, angol, walesi, lengyel, német, tiroli, svájci, francia, olasz, magyar, orosz, ukrán, dán, svéd, portugál és spanyol népdalokból (köztük két bolerót is írt). (Az egyik ilyen skót feldolgozás a Highland Harry a 12 skót népdal c. sorozatból, WoO 156.) Ezeket a műveket Bietti szerint még ma is udvarias, klasszicizáló előadásban halljuk, ha halljuk egyáltalán. De ha számba vesszük, hogy mennyiféle nép zenéjével találkozott Beethoven 1810-től kezdődően, nem csodálkozzunk azon sem, hogy a zenéjében is hangsúlyosabbak lettek a tüzes, eleven ritmusok, amelyek közül néhány egészen hasonlít az Újvilágban később kialakuló ragtime-ra és jazzre.