Ludwig van Beethoven életének nehéz időszakát élte 1825-ben. Hangulatingadozásaival elidegenítette magát közeli barátaitól, unokaöccséhez írt levelében dühös szavakkal panaszkodott családtagjaira. Egyik szolgálója visszaemlékezése szerint viselkedése gyakran volt zavaros, mozgása hirtelen – séta közben a kezeit lóbálta, hangosan beszélt, kiabált, miközben füzetébe ötleteket jegyzetelt. Viseltes megjelenése miatt még rendőrök is igazoltatták egy ízben, akik nem ismerték fel a köztiszteletben álló zeneszerzőt.
Még rosszabb következett: áprilisban bélgyulladással kellett orvoshoz mennie, aki eltiltotta a kávétól, az alkoholtól, a badeni fürdőzést javasolt és friss házitejet. Beethovent mindig is lenyűgözte a vidék, de most az életéért aggódott.
Badeni tartózkodása alatt, májusban írta az a-moll vonósnégyesének (op. 132) áhítatosan gyönyörű lassú tételét, amelyhez alcímet – avagy rövid programot – is csatolt: „Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenséghez, líd hangnemben”. Vagy ahogy németül emlegetjük a tételt: Heiliger Dankgesang.
„Az örök csatázó »vadóc«, a nyughatatlan lelkű, mindannyiszor a győzelem kivívásáig megállni képtelen hős könnyes hálaadása ez a kvartett tétel. Kíméletlen sorscsapásán – hallása végső elvesztése – igyekezett enyhíteni, segítséget nyújtani az az orvos, aki egy amatőr vonósnégyes primáriusa volt, akinek köszönetként készült ez a gyönyörű kamaramű” – írta a darabról Ungár István karnagy.
A Dankgesang húszperces tétele öt részre osztható. Az első három-négy perc olyan, akár egy fokozatosan olvadó jégtükröt figyelni. Mint egy meditációs gyakorlat. Molto adagio – tehát nagyon lassan játszandó. Hangkészlete a középkori egyházi zenében használt líd hangsor, F-lídben vagyunk. Ezt egy trillákkal fűszerezett, derűs rész ellenpontozza, amely olyan, mint a kinyíló tavasz, 3/8-adban, D-dúrban. „Újabb erőre kapva”, írta Beethoven a kottába. Ezután kétszer tér vissza a lassú szakasz, egyszer pedig – közötte – az élénk rész.
Beethoven számára kegyelmi pillanat lehetett, hogy felgyógyult betegségéből, az alkotás aktusában pedig megtapasztalhatta azt a lebegő, időntúli állapotot, ami ennek a vonósnégyes-tételnek az utolsó perceiben megjelenik. „Doktor, csukja be az ajtót a halál előtt, a hangjegyek megsegítik a szükségben lévőt!” – írta a zeneszerző a szabadidejében hegedülő orvosának.
A Heiliger Dankgesangot hallgatni azóta is megtisztító élmény. Megihlette a leukémiában szenvedő Bartók Bélát, aki III. zongoraversenyének lassú tételében idézi meg elődjét, és nyomokban felfedezhető Arnold Schönberg 1946-os vonóstriójában is.
A lázongó lélek lecsitul a gyógyulás halvány, de valamelyest biztatást adó reményével
– írja Ungár a zenéről. Most, egy világjárvány – bízva mondhatjuk – végéhez közeledve, jusson eszünkbe Beethoven, aki így adott köszönetet a gyógyulásért. Jobb hely lesz a világ, ha – miután veszteségeinkkel számot vetettünk – ennek csak a töredékére képesek leszünk.