Éppen negyven éve, Bartók Béla születésének centenáriumára jelentek meg a Hungarotonnál a „barna lemezek”, a zeneszerző viasztekercsen és gépzongorán fennmaradt összegyűjtött hangfelvételei, amelyekből a szélesebb közönség számára is kiderült, hogy a legnagyobb Bartók-zongorista maga Bartók volt. Kovács Sándor zenetörténész 1982-ben akkor így írt a kiadványról: „ez a tizenhárom lemez a hazai hanglemezkiadás történetének eddigi legnagyobb eredménye.” A felbecsülhetetlen értékű dokumentum azóta is segítségére van minden zenetudósnak és a zongoraművésznek, akik arra keresik a választ, hogyan kell játszani Bartók műveit.
De milyen zongorista volt Bartók?
Egészen addig, míg nem váltak széles körben elérhetővé a „barna lemezek” (Somfai László, Sebestyén János és Kocsis Zoltán munkájának hála), állandósult jelzős szerkezetek és varázsigék terjedtek arról, miként is játszott a billentyűkön a zeneszerző. „Mániákus ritmikussággal, hallhattuk gyakran; keményen, acélos billentéssel — no és mindenekelőtt precízen, pedánsan” – idézte fel Kovács Sándor. Sajnos, halála után egyre inkább a „romantika” hétfejű sárkányával hadakozó, úgymond „korszerű” előadó-művészet apostolává emelték, és a nevében gyakran éppen azt az attitűdöt irtották ki a következő generációkból, amely éppen Bartók zongorajátékának sajátja volt.
Bartók Béla otthonában (Fotó/Forrás: Bartók Archívum)
Bartók maga nem sokra tartotta a hangfelvételt.
„Ami él, az pillanatról pillanatra változik: a gépekkel megrögzített zene mozdulatlanná merevedik”
– írta egy helyütt. Azok, akiknek volt szerencséjük élőben hallani Bartókot, rendre kiemelték, micsoda szuggesztív erő volt a játékában, amely nemcsak hogy mágnesként vonzotta a hallgatókat, hanem utánzók egész sorát termelte ki. Amikor előkerültek a korabeli hangfelvételek, kiderült, hogy miközben Bartók játéka a mai fül számára már-már romantikus – egy rigorózus hangmérnök azt mondaná rá, hogy szubjektív, egyenetlen, túl érzelmes –, a zeneszerző korabeli hallgatósága egyenesen szikárnak, szigorúnak, precíznek, objektívnek tartotta. Ez persze nem Bartókról árulkodó, annál inkább arról, hogy merre és hová fejlődött a zongorázás Liszt Ferenc óta.
Kapcsolódó
Ezért nem lesz soha még egy olyan, mint Liszt Ferenc
A mai koncertlátogató alighanem nagyon meglepődne, ha meghallgatná a zongoraművészet aranykorának legkarakteresebb előadóját, Liszt Ferencet.
Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Bartókhoz, a zongoristához, érdemes áttekinteni, milyen zongoratanár volt.
Amikor 1901-től a Zeneakadémia zongora és zeneszerzés szakát egyszerre végezte, zongoratanára a legendás Liszt-tanítvány, Thomán István volt. „Mikor Thománhoz kerültem, bizony még valóságos »vadember« lehettem a zongorajáték terén” – emlékezett vissza, utalva arra, hogy technikája nyers volt, de mestere segítségével birtokba vette a játék elméleti rendszerét, beleértve a helyes kéztartást. Két év alatt Bartók koncertező művésszé érett, aki szólistaként és kamarazenészként is fellépett. A zeneszerző hálás volt, hogy Thomán „azok közé a ritka pedagógusok közé tartozik, akik sohasem nyomják el növendékeik egyéniségét”.
Amikor később Bartók maga is az egyetem tanára lett, bizonyára saját munkájában is erre törekedett. Feladatának tartotta, hogy megtanítsa tanítványait a művek precíz megszólaltatására, de el is várta tőlük, hogy előhívják magukból a zene költészetét. Meglehet viszont, hogy ezt az elvet mégsem sikerült gyakorlattá formálnia. Árulkodó, hogy későbbi növendékei úgy emlékeznek, Bartókot sokan utánozták a tanítványai közül, sőt mintha egyenesen bűvkörébe estek volna. Hernádi Lajos például így írt: „anélkül, hogy Bartók a saját egyéniségét »rá akarta volna kényszeríteni« tanítványaira, a belőle áradó szuggesztivitásnál fogva ez minden növendékénél akaratlanul is bekövetkezett”. Ugyanakkor Bartók hajlamos volt megmunkálni azoknak a tanítványainak a játékát, akiket nem tartott elég karakteres személyiségnek és tehetséges zenésznek. Ezért fogalmazott így Klein Erzsébet: „Nem gondolom, hogy mindig igaza volt, és húsz évbe telt, míg leráztam magamról a hatását.”
A történethez hozzátartozik, hogy Bartók egy idő után „börtönnek” érezte a zongoratanítást, mivel elvette az időt a komponálástól és a népzenétől.
Nem volt született zongorapedagógus, fogalmazta meg találóan Veress Sándor: ez abból is kitűnt, hogy „technikai problémákkal – mint rossz kéztartás, valamilyen rossz feszültség a mechanizmusban – ő nem foglalkozott. Holott ez nagy zongorapedagógusoknál integráns része a tanításnak. Bartókot a zongoratanításnak ez a része nem érdekelte. (…) Miért volt ez így? Ennek nyitjára később jöttem rá. (…) Bizonyára minden technikai problémát megoldott ösztönösen, anélkül, hogy nehézségbe ütközött volna. Mivel pedig nem ismerte ezeket a problémákat, ezért másoknál sem tudta őket korrigálni.” Bartók osztályából alig került ki híres zongoraművész, de az is igaz, sokan akartak a tanítványai lenni. Nem azért, mert tanárként olyan kiválónak tartották, hanem azért, mert tanítványai többnyire általános zenei tehetségükkel tűntek ki.
Milyen volt ez a szuggesztivitás? Hernádi azt írja:
„játéka úgy hatott, mintha az egyes darabokat kőből mintázta volna, páratlan tisztasággal, plaszticitással és egészen sajátos, csakis őrá jellemző és csakis tőle meggyőző hangvétellel”.
Veress „lüktető ritmustól áthatott” játékról beszélt, ez azonban nem motorikusságot, monotonitást jelentett, éppen ellenkezőleg: jellegzetes rubatót, amely „azonban a ritmikai folyamatot sosem zavarta meg, játékát az emberi beszédhez tette hasonlatossá”. A ritmus központiságát hangsúlyozta Kodály is: „Ezzel néha meglepő hatást tudott elérni ismert régi művekben is, nemcsak saját műveiben.”
Ide kívánkozik az Allegro barbaro felvétele, amely a szerző előadásában nem barbár gépiességgel, kalapálva szól, hanem lendülettel szól, s pont ettől válik elemi erejűvé, „barbárrá” a szó nemes értelmében: „lendülete, lendület-diktálta gyorsításai és fékezései hatnak oly elementárisán” – írta Kovács Sándor.
Ha Bartók a zongorához ült, ugyanúgy zeneszerző maradt, és talán éppen ezért játszotta bámulatosan a nagy mesterek műveit: mert tudta, érezte, hogy a kottakép mögött mi az a szerzői szándék, amelyet az öt vonalon lehetetlen leírni.
(A notáció immanens fogyatékosságáról írta: „kottaírásunk tudvalevően többé‐kevésbé fogyatékosan veti papírra a zeneszerző elképzelését”.) Különösen Beethoven-interpretációiról zengtek ódákat azok, akik hallották: „Maga a fiatal Beethoven szólalt meg a zongorán Bartók ujjai alatt” – írta egy tanítványa. „Bartók úgy játssza a Kreutzer‐szonátát, mintha előtte senki sem játszotta volna. Úgy teszi meg az utat a kompozíció legmélyebb lényegéig, mintha ezen az úton még senki sem járt volna” – írta Tóth Aladás zenetudós.
Bartókot nemcsak hogy nem érdekelték a zongorajáték technikai kérdései, úgy gondolta, azokat mindenkinek magának kell megtalálnia – az egyén fizikai felépítéséből kiindulva. „Én ezt így oldom meg, mert testi felépítésem ezt diktálja. A maga feladata az, hogy megkeresse az utat saját maga számára” – mondta egy tanítványának, Comensoli Máriának.
Bartókot virtuóznak tartották ugyan, de őt a virtuozitás nem érdekelte, kisujját sem mozdította például azért, hogy csodagyerekek kerüljenek növendékei közé.
Ideálisnak azt tartotta, ha a játékos olyan szinten technikás, hogy semmi sem akadályozza a zenei tartalom kifejezésében. Saját játékában különféle megoldásokat talált ki a technikai nehézségekre. A kezét sem úgy tartotta, ahogy a zongoraiskolák előírják: „Kissé nyújtotta az ujjait, nem ütötte, nyomta a billentyűt s csodálatosan szép pesante hangokat hozott ki” – emlékezett Szalay Stefánia, akinek Bartók maga mondta: „legjobb a természetes technika, az, ami könnyen megy”.
Bartók Béla és Székely Zoltán. (1936, Igminia Székely felvétele) (Fotó/Forrás: Bartók Archívum)
Miközben a korban egyre népszerűbbé vált a gramofon, Bartókot kiadója nem ösztökélte lemezkészítésre, de magától sem érdeklődött iránta. Egyetlen nyilvános koncertjén készült professzionális hangfelvétel: 1940. április 13-án, a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban, ahol Szigeti József hegedűművésszel játszott. Érdekesség, hogy jó néhány felvételt köszönhetünk Török Sophie-nak, Babits Mihály feleségének, aki rajongott Bartókért, és a rádióban sugárzott hangversenyeket rögzítette – igaz, ha tétel alatt kellett lemezt cserélnie, elmulasztott néhány másodpercet, vagy akár perceket is. A zeneszerzőről mindenesetre tudjuk, hogy az élőzenében hitt: „A baj azonban ott kezdődnék, ha a gépzene éppúgy elárasztaná a világot az élőzene rovására, mint ahogy a gyáripari termékek ezt megtették a kéziipar rovására.”
Hogy milyen természetességgel interpretálta például Domenico Scarlatti műveit, azt jól mutatja az alábbi felvétel. Bartókot elsősorban a mű egész szerkezete, lendülete érdekli, és hallhatóan sziporkázik a gyors futamokban.
Bartók öröksége ma is élő, lélegző hagyomány minden muzsikus számára, de érdemes látni, hogy minden óriásnak van árnyéka. Erről nem az óriás tehet: „mivé lesz az árnyék, ha nem süt a nap”. Székely Júliáról, aki végül feladta zongoraművészi karrierjét, hogy író legyen, így fogalmazott Tóth Aladár: „művésznőnk hamarabb jutna el Bartókhoz, ha nem Bartókot utánozva, hanem saját érzésvilágát követve közeledne mesteréhez”. Érvényes ez a tanulság ma is, s Bartók tanári és zongoraművészi attitűdjét tanulmányozva is leszűrhető. A zeneszerző maga mindig azt tartotta üdvösnek, ha tanítványai megtalálják a kotta mögött elrejtett költészetet. Alighanem ez volt szigorúságának, aszketikus munkamódszerének, ijesztő alaposságának oka: elvárta másoktól is, hogy kutassák azt a titkot, amely a zenét zenévé teszi. Ha ez megtörtént, akkor mosolygott is.
Források
Kovács Sándor: Bartók zongorázik (Muzsika)
Vikárius László: Bartók, a zongoraművész (BWC)
Stachó László: Bartók előadóművészi modelljei és ideáljai
Somfai László: Bartók at the piano, fülszöveg (Hungaroton)
Székely Júlia: Bartók tanár úr (Dunántúli Magvető)
hírlevél
