1919-ben a Londoni Szimfonikus Zenekar új évadot hirdetett – az első évadát a világháborúból felépülve. Számos zenészét besorozták, és habár a háború alatt is tartottak koncerteket, állandóan bombariadótól vagy légitámadástól kellett félni. Az évad első koncertjén ősbemutató is szerepelt: Elgar vadonatúj Csellóversenye.

A zeneszerzőt hosszú, gyümölcsöző kapcsolat fűzte az együtteshez – az 1911-es évben még vezető karmestere is volt a londoniaknak –, velük mutatta be a Bevezetés és allegro, illetve a Falstaff című műveit is. Az új versenymű szólistája pedig Elgar kamarazenéjének tapasztalt tolmácsolója volt: Felix Salmond.

Edward Elgar, 1903 (Fotó/Forrás: Charles Frederick Grindrod)

A szimfonikus zenekar vezető karmestere, Albert Coates nem örült az ősbemutatónak. A program amúgy is nagy igényeket támasztott. Borogyin Hősi szimfóniája után Wagner Erdőzsongása szólt a Siegfriedből, majd Szkrjabin Az eksztázis költeménye is elhangzott – mindezek után egy új csellóversenyt is műsorra tűzni nehéz feladatnak bizonyult, főleg, hogy nem sok idejük és pénzük volt próbálni. Ráadásul a jazzkorszak hajnalán, amikor a világ a romeltakarítással és a női egyenjogúsággal volt elfoglalva, Elgar zenéje ódivatúnak hatott.

„Olyan volt, mint egy vadember, önző, bunkó és faragatlan” – írta a karmesterről Elgar felesége a naplójában, hozzátéve, hogy a csellóversenyre alig jutott idő a próbákon. A zeneszerző egyenesen levette volna a műsorról a darabját, de tekintettel volt arra is, hogy Felix Salmondnak mennyi munkája fekszik a szólóban.

Edward Elgar (Fotó/Forrás: Wikimedia)

Elgart testi és lelki bajok gyötörték, a versenymű fogadtatása pedig az utolsó csepp volt a pohárban. Soha nem talált magára többet zeneszerzőként, pedig még tizenöt évet élt. Tisztelői voltak, és protezsáltjai közé tartozott Malcolm Sargent karmester és Yehudi Menuhin hegedűművész is, de nagy művet már nem alkotott. Igaz, a húszas évek második felében több művét lemezre vette; ahogy egy zenei szakíró fogalmazott: egyike volt az első zeneszerzőknek, akik komolyan vették a gramofont.

A háború után úgy tűnt, Elgar zenéje felett eljárt az idő. Az e-moll csellóverseny el-elhangzott ugyan itt-ott – felvétel készült belőle Beatrice Harrison szólójával, a szerző vezényletével, játszotta Casals és Adrian Boult is –, de egészen a hatvanas évekig nem nyerte el méltó helyét a repertoárban, amikor a fiatal és szédületes tehetség, Jacqueline du Pré fel nem fedezte.

Du Pré még csak tizenhét éves volt, amikor először találkozott a művel: 1962-ben a Royal Festival Hallban debütált vele, egy évvel később pedig a Proms egyik koncertjén a már említett Malcolm Sargent vezényletével is előadta. Hatalmas sikert aratott. Elgar zenéjének az ő fiatalos hangjára volt szüksége. Leporolta a concertót, és felfedezte annak kamaszos, dühös energiáját. 1965-ben a világ legnagyobb lemezkiadója arra kérte az akkor még mindig csak húsz éves du Pré-t, hogy rögzítse a művet a Londoni Szimfonikusokkal és Sir John Barbirollival. Amikor a nagy Msztyiszlav Rosztropovics először hallotta a lányt játszani, nem szerénykedett kijelenteni: az egyetlen a fiatal generációból, aki felér hozzá.

Daniel Barenboim így beszélt a művészről, aki később felesége lett:

1985-ben Julian Lloyd Webber is felvételt készített belőle, a brit Királyi Filharmonikusokat az idős Yehudi Menuhin vezényelte. Ezt a felvételt a BBC Music Magazine nevezte a valaha készült legjobbnak.