„Játszani is enged?” – Beszélgetés Virágh András orgonaművésszel

Tanulmányait a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban kezdte. Fontos állomás, de eddig is el kellett valahogy jutnia. Mesélne erről egy kicsit?

Szerencsém van, mert zenészcsaládba születtem. Apai ágon én vagyok a negyedik-ötödik orgonista. Édesapám, Virágh Endre orgonaművész-karnagy, az ő édesapja és a dédapám is kántortanítók, orgonisták, karvezetők voltak. Tizenhárom éves koromban ébredtem rá, hogy orgonista szeretnék lenni. Mikor előhuzakodtam ezzel a szüleimnek, azzal próbáltak lebeszélni, hogy egy igen nehéz szakmáról van szó. Édesanyám maga is professzionális muzsikus volt, a Zeneakadémiára járt orgonaszakra, utána karvezetésre – vagyis jól tudták, hogy miről beszélnek. Elvéve édesapám egyik kottáját, megtanultam a darabot az akkori szintemen. Amikor „előadtam a tudományomat”, rájöttek, hogy ezt már nem lehet tiltani. Rendszeresen gyakoroltam, s fel is vettek a konzervatóriumba, majd a Zeneakadémián kaptam meg az orgonaművészi diplomát.

Lényegében burokban éltem körülbelül huszonhárom-huszonnégy éves koromig, az orgonálás teljes mértékben kitöltötte az életemet.

Igazából ez most is így van, csak amikor felnőtt lesz az ember, azért az a burok fölszakad. Sok minden mással is kell foglalkozni, de az állandó gyakorlás és a szakma szeretete, bűvölete megmaradt. Igazából a mai napig ez tartja bennem a lelket.

Laikus szemmel nézve az orgona egy „szigorú úr”, aki elvárja, hogy az orgonista minden porcikájával őt szolgálja. Dolgoznak az alsó és felső végtagok, közben pedig a kottát is figyelni kell... Feltétlen alázatot követel, vagy esetleg „játszani” is lehet rajta?

Nos, azt gondolom, hogy az orgona mint hangszer használata megtanulható. Más hangszerekhez képest látványos különbség, hogy mindkét kéz és láb dolgozik. Az orgonista egy nagy rendszert irányít. Indirekt módon kell előállítania a zenét, ami egy komplikált dolog. Hasonlóan a más hangszereken való játékhoz, bizonyos fokig ez is sportteljesítmény. Ahogy az atlétáknál az edzés kihagyása, úgy az orgonistáknál a folyamatos gyakorlás abbahagyása következményekkel jár. Liszt Ferenc azt mondta: „Ha egy napig nem gyakorlok, azt én érzem. Ha egy hétig nem gyakorlok, akkor azt már a közönség is megérzi.”

Ugyanúgy, mint minden más hangszer, az orgona is egész embert kíván annak összes idegsejtjével és szellemi erejével

– ha valaki valóban jó eredményt akar elérni. A felszabadult játék már egy következő lépés. Említette a kottát. Igen, általában az orgonisták kottából játszanak. Édesapám találmánya volt, hogy mindenkinél megpróbálta a kívülről való játékot. Van, akinél ez bejön, valakinél nem. Én az összes megtanult darabomat kotta nélkül játszottam – most is így van. Amikor kiállok egy teljesen szóló koncertre, akkor azt kívülről, kotta nélkül játszom végig. Tény, hogy ez nagyobb szabadságot jelent, de ez egy kontrollált szabadság, szárnyalás. Amikor azonban az agyban és a kézben ott van a matéria, akkor adódnak olyan nagy pillanatok, amikor tényleg csak játszik a művész.

Más érzésekkel ül le mondjuk a Szent István-bazilika hatalmas orgonájához, mint egy falusi templom hangszeréhez?

Az indíték, az igény és az akarat mindig ugyanaz. Nevezetesen az, hogy az adott hangversenyen a legtöbbet tudjam nyújtani. A lehető legtökéletesebb felkészülés érdekében a kicsi és a nagy hangszeren ugyanúgy gyakorlok. A különbség természetesen megvan, már csak azért is, mert míg a teljes irodalom lejátszható a Szent István-bazilika orgonáján, addig egy falusi, jó állapotú – a Balaton-felvidéki, csodaszép templomokban található, felújított orgonák nagy része ilyen –, kedves kis hangszerhez ki kell válogatni a darabokat. Ezzel együtt nyilván más léptékekről van szó. De bármilyen hangszerhez ülök le, ugyanazzal a lelkülettel és akarattal próbálok orgonálni.

Az orgonára szinte mindenki úgy tekint, hogy a földi, fizikai síkot köti össze egy felsőbb szférával. Szakrális hangszer, a hangjával megnyit egy kaput valami fenséges felé. Ebből következik az, hogy az orgonista „jó ember”?

Fogós kérdés. Egyetértek abban, ami benne van: ez egy szakrális hangszer, amely valóban a misztikumot köti össze a földi léttel. Charles-Marie Widor (francia orgonaművész, zeneszerző – a szerk.) szerint „orgonálni annyi, mint az örökkévalóság megértéséből és megérzéséből fakadó erőt kinyilvánítani”. Ezt senki nem tudta jobban megfogalmazni sem előtte, sem utána. Ahogy az imént is mondtam, akinek van valami fogékonysága, adottsága és tehetsége, az megtanulhat orgonálni. A tehetség, a talentum annyi, amennyit kapunk. Ferencsik János mondta, hogy a zene egy óriási nagy óceán, amelyben kis, közepes és nagy halak úszkálnak. Az emberi minőség egy másik kérdés. Bizonyos pontig el lehet bújni az orgona mögé. Ha valaki pontosan lejátszik egy Bach- vagy egy César Franck-darabot, az önmagában is hat. Viszont az a véleményem, hogy a nem jók egy bizonyos ponton nem tudnak átmenni, mert ott azért az emberség az kötelezne. De ez sajnos nem mindig derül ki. Szóval, jónak kéne lenni, de orgonahasználóként sokan oda tudnak ülni a hangszerhez.

A Műemlék templomok – Műemlék orgonák sorozat az Ön kezdeményezésére indult el. Honnan jött az ötlet?

Ez összefügg azzal, hogy Badacsonyban élek. A dédszüleimnek a közeli Révfülöpön volt birtokuk. Gyerekkoromban édesanyám ezért mindig odavitt nyaralni. Innen fakad a vonzódás a Balatonhoz, a Balaton-felvidékhez és az északi parthoz. Tizenegy éve lakunk itt. Mindig is tetszettek a környékbeli szép templomok, amelyeket azután a pandémia idején kezdtem el bejárni. Ameddig el nem kezdődtek itt a hangversenyek, rendszeresen kántorizáltam, orgonáltam, kerestem a lehetőséget, hogy hol tudok egy kicsit segíteni – és őszintén szólva nekem is hiányzott a játék.

Ily módon ismerkedtem meg ezekkel a gyönyörű hangszerekkel, amelyek eléggé rossz állapotban voltak.

Elkezdtem győzködni az atyákat a felújításról. Nagyjából ekkoriban lettem a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja. Jelen voltam a veszprémi regionális munkacsoport megalakulásánál is. Szinte azonnal kérték tőlünk a felújításra vonatkozó terveket. Előadtam a Műemlék templomok – Műemlék orgonák című sorozatról szőtt elképzeléseimet, amelyek elnyerték a vezetés tetszését. A sorozat már harmadik éve megy.

Milyen tapasztalatokat szerzett a koncerteken?

A visszajelzések nagyon jók. A közreműködőkkel együtt azt látjuk, hogy az embereknek szüksége van az igazi értékekre. Azokra, amelyeket egy Bach-, egy Liszt-, egy César Franck-mű hordoz és közvetít. Ezek az átjárók a szakralitáshoz és a transzcendenshez. A tévéből, rádióból kevés ilyesmi jön, csakúgy, mint a való világból. Ha a hallgatóság egy jól sikerült koncert után máshogy megy haza, mint ahogy bejött, akkor az a koncert betöltötte a hivatását. Felemelő érzés, amikor a koncert végén ismeretlenül, érdek nélkül visszatapsolnak. Néha olyan csend van egy-egy darab elhangzása után, hogy bele lehetne állítani a bicskát.

Ön szerint az orgonának – túlmutatva hangszer mivoltán – lehet szerepe abban, hogy a templomokból, Isten házaiból nálunk ne legyen söröző, mint másutt?

Az orgona és a zene által közvetített erő hozzájárulhat a templomi lét fenntartásához. Csak igénybe kéne venni a lehetőséget. Az orgonán és az orgonistákon mindenesetre nem múlik majd, hogy gátat lehessen vetni az efféle tendenciáknak. Kodály mondta, hogy a zene a legdirektebb művészet. Sokkal közvetlenebbül és mélyebben hat, mint a képzőművészet, az irodalom – és iszonyatos ereje van.

A jó zene fölemel, a rossz lehúz.

Amiket mi játszunk a templomokban, azok jó zenék, azok az emberi tulajdonságok jobbik felét támogatják, s próbálják előhozni. Mint olyannak, a templomi zenének „szentnek”, művészinek és egyetemesnek kell lennie. Ez az előírás. Ezen eszközök segítségével lehet összekötni az emberek lelkét a transzcendenssel.